Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet
62 SZALATNAI REZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL cájában, panyi Boucskovánál, ahol albérletben hárman laktak. Az asztalon a Halottak élén kis kötete, s az Elsodort falu fűzött példánya, már szétesőben. Halló? Igen! Emlékszem a nóta szövegére. No írd le: „Azért, hogy én más földön tanulok, Mégis, mégis magyar diák vagyok. Szent György lovag igaz katonája, Tüzet viszek magyar éjszakába”. Hát így indult el nevezetes útjára ez a diákhad, kisebbségi sorsban, Szent György kengyelvasától. Most eszembe jutott, menj, nézd meg a szobrot. (Vasárnapi Újság), a Pákh Albert szerkesztette hetilap, mely még az első világháború után is jelen volt egy ideig Budapesten. Az első évfolyam előző számában programozó vezércikk. 1854. április 9-én, ezzel a mondattal: „Az idegen nemzetiségeket testvéreinknek nézzük.” S ezt a szerkesztők közel egy századon át be is tartották. Ez a mondat úgy hat, mint tikkadt állapotban egy pohár jóízű, hideg ivóvíz. (Mikszáth) boldog volt, akár Arany, hogy bölcsője magyarnak ringatta. Nem kívánkozott idegenbe, nem járt külföldön, műveiben nem utazik másutt, csak idehaza. Ez nem vidékiesség, hanem mélységes hűség. Petőfi is ilyen volt. S még hányán, alföldiek, tiszahátiak, felvidékiek, erdélyiek, s dunántúliak. (Nyár) Talán nincs abban semmi baj, hogy szeretjük a nyarat. Szeretik mások is, ezen nem fogunk összekülönbözni. Ady parasztnyárnak nevezte ezt az évszakot, belekívánkozott, vele azonosodott, fiának érezte magát veszendő- ségében is. Anonymus írja — Pais Dezső óarany magyar szövegében —, hogy a honfoglaló magyarok, Árpád vezér és nemesei, hogyan vonultak a nyárban. „Mikor látták a helynek a termékenységét és gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul megszerették”. Csupa erő és méltóság a nyár. Nyáron a leggazdagabb a világ, s a legszabadabb. A levegő és a fák, a madár és a szőlőkertek, az erdő és a víz, az utak és a falvak, s a kerek ég biztatja a halandót. Szétnézünk a tájon, roppant biztonság úrhodik el rajtunk. Egyetlen évszak sem szólaltatja meg a földet annyira, mint a nyár. Teremtő s megtartó erők vesznek körül, akár egy varázskor. A búza hullámzása ez, a kukorica bólogatása, a fák suttogása. Kevélykedik a cukorrépa, tüntetnek a dinnyék, pirosra hízott a paradicsom. Az érés és érlelés íze-illata húz át a levegőben. A föld ígéri: bátran élhettek és nyugodtan, sokasodjatok a nyár rendje szerint, nem vész el itt senki! (Budán, az Attila úton) lakott és ölt a megalázott Édes Anna. Benne van a regényben az Attila úti ház, a házszám is, minden. Az író emitt élt, kis házában, melyet elsodort a háború, azóta a sarkot giz-gaz borítja. Itt lakom én is, a házszámokat összecserélték, de a regény íze, mint a birsalma illata ódon szekrényekben, itt érezhető most is. Kosztolányi ifjabb kortársai még élnek. Jó néhánnyal beszéltem budai éveimben az Édes Annáról. Más a világ, de ha az ember félig behúnyt szemmel szétnéz, látja a regény alakjait. Fölszabadító bátorítás volt, hogy Kosztolányi megírta korát és kortársait, mit sem álcázva, véralkatuk sistereg itt, a Vérmező padjain, az út házfalainál, a kapuban, mely nehezen záródik s avítt szagok érződnek, ahogy a folyosón lépegetek. A halál közben kicserélte az emberek felét, vagy még többet is. De van valami abból, amit a halál nem visz el. A félelem. Az ember olyan
