Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet
SZALATNAI REZSŐ ÍRÓI ÖRÖKSÉGÉBŐL 6t tünk, elővettük elemózsiánkat, az öreg is. Szó szót követett, hogy s mint élnek itt a völgyben, faluszerte. Ó, jaj! — sóhajtott az erdőőr. Egyszer volt itt zavartalan rend, mondta az ősz ember, s említette apámat, aki fiatal korában őrizte ezt a vidéket. Nem fedtem fel magam, csak ránéztem barátomra. Nem hallottam fölemelőbbet a fiúnak, mióta gondolataimat s emlékeimet írom. Eltettem ezt is kárpáti emlékeim közé. Kárpáti ember volt az apám. Olyan, mint a jegenyefenyő. Kevés földre volt szüksége, megállóit sziklák közt is, mint Petőfi férfinevelő fája, mely inkább kettéhasad, de nem görbül meg. Így hajoltam vissza apám tételeihez. (Kőből nyárfa) nőtt ki, szemem láttára. Megmondom e csoda pontos helyét. Ott található a füves lankán, mely a Moszkva-tér felé kanyarodó villamost fedezi a postapalota kerítésénél. Évek, évtizedek óta figyelem, amióta fővárosi lakó vagyok. 1948 nyarán pillantottam meg a hófehér sziklát a füvön, s észrevettem, hogy egy fűszálnyi facsemete próbálkozik feltörni a kő alól. Nevetséges igyekezetnek rémlett. Dacolva a szikla erejével, kevélyen és kitartón, sejtjeinek minden erejét összefogva nekiment az arasznyi növényi test a roppant óriásnak, mint aki fejét beveri a mennyezetbe, de nem hagyja abba. Szegény jobbágy a szikla alatt, álom ez a fölfelé irányuló út, hát hogyan gondolod? Hisz te gyönge vagy, cseppecske mag, mely a szikla alá gurult s nőtt ki a földből, csak így oldalról látni a lejtő földsáncon, nő és nő, erőlködik fájdalmasan, mert élni akar, boldog akar lenni s megpróbálkozik a lehetetlennel. Talán visszaálmodja egykori óriás nyár erejét s nem törődik a sziklával. Igen, ezerévek régi erejére gondol. A picinyke erő áthasította a szilát, s kitört belőle. Nem a szélén, a közepén Toppantotta szét óriás elnyomóját s kibújt alóla. Nőttön nőtt, szétrobbantotta a sziklát, büszkén és sudár egyenesen magasodott ki. Jaj, micsoda erő él még a földben! Ez a nyárfácska minő diadal. Nem félt, nem lankadt el, nem adta meg magát, érezte, hogy joga van az élethez. Most már olyan magas, mint én. Rigó fuvoláz rajta. (Szent György Prágában), vagyis a Kolozsvárt testvérek szobra, melyet a magyar király küldött ajándékba a cseh királynak. Prágában nem jártak törökök, a magyar szobor itt maradt. Megvan a mása Pesten is, dehát az eredeti mégis elgondolkoztatóbb. Barátomnak mondom, aki felhívott, mit nézzen meg a cseh fővárosban, ami magyar szempontból nevezetes. Még nem járt soha Prágában. Igen, ezt nézd meg, a várban megtalálod, a dómnál áll, azaz hogy lóháton ágaskodik, átmeneti forma a gótikából a reneszánszba, szép és ép, valósághű, lándzsáját beleszúrja a sárkány kitátott pofájába, közben szelíden tekint a bestiára. Egy eszményt testesít meg. Erre a csehszlovákiai magyar egyetemi hallgatók jöttek rá, az idegenben, a magány karjai közt. A semmiből léptek elő egy vasárnap délelőtt, talán tizen-tizenketten, elődök s útmutatás nélkül. Akkor még nem volt magyar útikalauz Prágáról, még magyar menza se volt, semmi se volt, csak ezek a hazasóvárgó lelkek. Halló! Érted? Értem. Megkeresték ezt a kecses aprószentet, a fiúcska méretűt. Különös korszak volt. S ősz eleje, októberi napfény, puha, simogató a belső várudvarban is, akár odahaza, Gömörben, Nógrádban, vagy Érsekújvárt, a Törökszalasztó utcában, ilyen szép utcanév akadt még odahaza. Körülállták a csepp szentet, megfogták egymás kezét, jobbról-balról s háromszor megrázták, cserkészek voltak. Aztán dúdolni kezdtek valamit, amit egyikőjük rögtönzött előző nap este, a prágai belváros valamely szűk ut
