Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982

1982 / 1. szám - Szalatnai Rezső írói örökségéből: Nemzet és emlékezet

SZALATNAI REZSŐ ÍRÓ ÖRÖKSÉGÉBŐL

Nemzet és emlékezet

Öl éve már, hogy elveszítettük Szalatnai Rezsőt, szeretett barátunkat. Halála után a fiókjában talált a leánya nyomdakész állapotban 140 oldalnyi kéziratot. A csendben tervezett kötet címe is rajta volt: Nemzet és emlékezet. Csupa — kisebb és nagyobb — gyöngyszem, színes sorba fűzve. Ebből közlünk két számunkban válogatást, híven az író tipográfiai elgondolásához is. A mű — egy régebbi kötetével együtt — később a Magvető kiadónál megjelenik. (Szerkesztő)

(Iglón, a patikánál) hallotta Csontváry az égi sugallatot. Itt állok a színhelyen, ahol az eset megesett. Egy ökrösszekér álldogált a gyógyszertárnái. Csontváry kilépett a patikából s a vény üres oldalára lerajzolta a szekeret s a napmelegben bóbiskoló állatokat. Hirtelen, tisztán és érthetően ezt hallotta: „Fess, nagyobb leszel, mint Rafael!” Csontváry megdöbbent s kérte az ismétlést, de a szózat többé nem jött elő. Ellenben ott termett a patikus, aki így szólt segédjéhez: Hisz maga festőnek született! Csontváry mosolygott s másnap felment a Magas Tátrába, megörökítette a Tarpataki völgyet. Aztán nem érvényesült, kitértek útjából, bolondnak nevezték. Csontváry végzetes helyen született, Kisszebenben, amely ugyanis Sárosban van, az élcek és közmondások fecskefészkében. Egy ilyen sárosi tréfás mondás azt tartja, hogy ha Kisszeben város, akkor a légy madár. Csontváryt mindhalálig üldözte a kicsinyesség. De ő nem feledte az iglói égi szót, bízott hivatásában. Nagy árat fizetett érte (éhenhalt), de az 1930-i Ernst-múzeumbeli kiállítási után megjött teljes elismerése, a brüsszeli világkiállításon. Ma már bélyegeken, levelezőlapokon látható. Úgy tetszik, az iglói patika segédgyógyszerésze jól hallott. Nem kell megmosolyogni táviratait II. Vilmos császárhoz, hogy kössön gyorsan békét. S nem Csontváry bolondult meg, amikor békére- békekötésre nógatta. Bár mellékesen tette, valójában fűtetlen helyiségben festett, fázott és éhes volt, reggelire, ebédre, vacsorára aszalt szilvát eszeget tett. De megfestett mindent, amit fejében hordott. Most látjuk már.

(Édesapám) jut most gyakorta eszembe. Teste rég elporladt, szellemével s jellemével társalgók, vagyis az örökséggel. Az anyagi jólétet nem ismertük odahaza. A családi lét küzdelem volt a megmaradásért, akár az én életem. Serkentem magam, hogyan határozhatnám meg életének reguláját, a belső mágnest. Azt hiszem így: az élet kötelesség! Soha nem szövegezte meg, de minden mozdulata ezt példázta útkereső szorongásaimnak. Amikor Ady és Móricz, Bartók Béla és Szabó Dezső először rázott meg, ifjúságom forrongásaiban, amikor szembe szálltam apámmal, ódon szemléleti tételeivel, soha nem tudtam tőle igazán elszakadni. Káprázat volt, hogy elhagytam. A kötelesség teljesítése, melyet gyerekkoromtól láttam körülötte: egy igaz ember magatartása volt. Nem kérkedett vele, dolgozott leszegett fővel. Szívem sze^ rint ezt utánoztam. Kötelességhívő volt mindenütt. Egyszer, egyetemi hallgató koromban, barátommal, a jeles botanikussal, bolyongtunk a Fehér Kárpátok gerincén. Távcsövön láttuk a csillogó Vágót. Dél volt, amikor egy tisztáson letelepedtünk, az erdőből előbaktató öreg erdőőrrel együtt. Lehevered-