Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Jánosy István: Jékely Zoltán
44 JÁNOSY ISTVÁN: JÉKELY ZOLTÁN sának esélyeivel. Az emlékek a hűséget növelik tovább, tehát morális erőforrásokká válnak, a személyiség és az emberi közösség közé építenek természetes kapcsolatokat (pl. Kalotaszegi elégia, A házsongárdi temetőben, Petőfi utolsó dala).” Kétségtelenül ez a morális alap Jékely egész életének talpköve, ennek köszönheti legerősebb költeményeit. Erdélyből hozott történeti tudata az öregedéssel nem gyöngül, csak most már a teljes magyarságra vonatkozik (A Missa pro pauperibus hallgatása közben): Alkonyatkor a Stephans-Dómban üldögéltem .../... Halálom után / a koponyám / gurítsátok ide messziről, / a világ túlsó végiről, / hadd visszhangozzék benne ez a / mennyei muzsika, / s az imádság szava / a betegekért, s a szegényekért, / s mitől most szinte szétveti a gond: / szegény magyarokért, / kiknek sosem volt ily szép templomuk, / s ha lett volna, sem állna ma— / Nekik köszönheted, finom világ / ezt, a muzsikáló csodát, / nekik, akik rongyos zászlók alatt / csontjaikból raktak védőfalat, / vérük sarából vályog-sáncokat. / / Tudd meg, te Szerecsen Király, / ki állsz anyám, szentelt gyertyáinál, / lángjuk nem csak érette ég, / de minden halottaimért, / Balassiért és Zrínyiért, / Bethlen Miklósért és Petőfiért, / s a földért, mely nevelte őket, / s kínált végtére magán- vagy tömegsírt, j és hányszor megdúlt temetőket!... Bethlen Gábor tudós erdélyiségét neki apja testesítette meg, a nagyenyedi tanár-költő, Áprily Lajos. Egy kései versében a kisiskolás így várja apját: Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón, / mint egy órjás, tán ő maga a templom; /...// És elborítja, mint valami felleg: / mily pöttöm ő roppant alakja mellett! / S most lehajol s félkarral ölbe kapja: / mint az Isten, olyan erős az Apja/ (Apa-váró) Apja alakja egész verstermósén végigvonul, mint az ő tanár-mentora és példaképe. Halálát szebbnél szebb versekkel siratja. Alakja éles, határozott körvonalával, markáns jellemzésével erősen kiválik Jékely verseinek héroszai és heronái közül, akik inkább a révület és emlékezet csillámködében arasznyira lebegnek a föld fölött. Nem tud belenyugodni apja halálába. Egyik legszebb versében elképzel egy túlvilági könyvtárat, amelyben Egy oszlopon egymással szembe néznek / porfir Plátón és márvány Szókratész. / / Itt él apám — vagy inkább álmodom csak, / nem tudva elfogadni síri roncsnak / ... / / Ezért hímezgetem tovább e tékát. / Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát, / tudván: hiánya köz magyar hiány — / és szánom ront- hatatlan Pantheonnak, / Hungárián túlfénylő égi honnak, / mit fel nem dúl labanchad vagy pogány. (A megszolgált örökkévalóság) Apja itt kutakodik, és nap mint nap találkozik Csokonaival, Arannyal, Berzsenyivel, Petőfivel és Petőfi „apjával”, Széchenyivel. E könyvtár a magyarságnak az a temploma, amit Ady szerint még nem építettünk meg. A hegyi ember ősi ösztönével apja is, ő is teljesen benne él a Természetben. Ök nem „természetbarátok”, mint a városi kirándulók, hanem valóságos „erdei emberek”, akik ugyanúgy, mint Szent Ferenc, „ifjabb testvéreiknek” érzik az állatokat, és értenek a nyelvükön. Valahol írja, hogy apja a madarakat mind fölismerte hangjukról. Tucatnál jóval több madarat említ Jékely a verseiben, és legtöbbször nemcsak megnevezi őket, hanem fölcsillantja szokásaikat is. A növényzet, az atmoszféra olyan burjánzó gazdasággal van jelen költészetében, mintha annak egyik fő szereplője volna. Szent- ferenci beszédet intéz az állatokhoz, ahogy abban a bűbájos kis búcsúztatóban is a szeretett cicus temetésén: Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak, / jó öreg állat, szinte hogy ember. /... / Sárga szemedben haldokolásod, /
