Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 1. szám - Reuss András: Egyházi hangok a békéért
REUSS ANDRÁS: EGYHÁZI HANGOK A BÉKÉÉRT 39 hető is, hiszen nem lehet azonos sem tartalma, sem hangvétele egy olyan nyilatkozatnak, mely külön szól a kormányokhoz és külön az egyházakhoz (Egyházak Világtanácsa Végrehajtó Bizottsága, 1981. augusztus), és annak, mely egyszerre szól mindkettőhöz (Románia felekezeteinek felhívása, 1981. november). Megint más, ha a megnyilatkozás egyházaknak szól (Lutheránus Világszövetség Végrehajtó Bizottsága, 1981. augusztus), és ha egy ország sajátos társadalmi, egyházi, békemozgalmi helyzete színezi a mondanivalót (EKD, 1981. november). Különösen is izgalmasak azok a részletek, melyekben már teológiai és keresztyén etikai vonatkozások is hangot kapnak. Megdöbbentő egy 1979-es NDK-dokumentum (Erziehung zum Frieden) megfogalmazása, mely a nukleáris fegyverekkel kapcsolatosan „módszeresen megtervezett tömegpusztítást” említ. Már az 1959-es Heidelbergi Tézisek a nyugatnémet nukleáris fegyverkezési vita idején arról szóltak, hogy az új helyzetben csődöt mondanak a háború klasszikus indoklásai. Az európai középhatósugarú rakéták körüli vitában pedig az EKD nyilatkozata szerint kirajzolódik a veszély, „hogy a politikailag felelős emberek nem (lesznek) urai , azoknak a katonai eszközöknek, melyeket a béke biztosítására vesznek igénybe”. Az NSZK evangélikus egyházainak (VELKD) közös nyilatkozata pedig megállapítja: „Sokan teszik fel a kérdést, hogy a katonai védekezésre való készségnek az atomkorban lehet-e még jogosultsága.” Változatlanul vannak ugyan hívei az egyházakban is annak az elképzelésnek, hogy a fegyverzet egyensúlya, a kölcsönösen egyenlő szintű elrettentés visszatart felelőtlen kalandoktól és időt ad leszerelési tárgyalásokra. Mások viszont a nukleáris fegyverek legújabb fajtáira utalnak, amelyek szintén szörnyű pusztításra képesek ugyan, de földrajzi kiterjedésben (Pershing—2) kisebb hatóerejűek és sugárhatásuk sem olyan tartós (neutronfegyver), mint a „hagyományos” nukleáris fegyvereké, ezért — mondják — nem riasztanak el a bevetéstől. Az egyházak nem hátrálnak meg attól, hogy rámutassanak a feszültségek mozgató rugóira: minden országnak arra az érdekére, hogy biztonságban tudhassa magát; az igazságosság megvalósítására irányuló határozott törekvésekre és jogra; az egymással versengő társadalmi rendszerekre, vagy az ellentétes társadalmi osztályok harcára. Ez a távlat szükséges is ahhoz, nehogy valaki úgy képzelje, egy korlátozott nukleáris háború sportmérkőzésként végződhet, melyben a vesztes gratulál a győztesnek, és kezet szorít vele. Az értékek összeütközéséről beszél Edkehart Lorenz, a Lutheránus Világ- szövetség egyik tanulmányi titkára: a nukleáris egyensúly visszarettent a nukleáris háborútól, de a fegyverkezési verseny egyúttal konzerválja is a harmadik világ szegénységét és társadalmi igazságtalanságait. Hans von Ke- ler stuttgarti evangélikus püspök a fegyverkezés lehetetlenségéről beszél, amikor megállapítja, hogy amivel védekezünk, valójában mindent elpusztít, amit védeni akarunk. A helyzet tehát az, hogy a béke egyáltalán nem pusztán katonai probléma. Az a kérdés, hogy milyen irányban halad és haladjon a világ. A hozzáértés hiánya sokakat bátortalanná tesz a béke kérdésében. Nem Ls szabad megvetni a szakértelem jelentőségét. Jogos a figyelmeztetés: az egyház vagy a keresztyének szakértelme, csupán azért, mert hisznek, nem nagyobb másokénál (Lohse). De meggondolandó az is, hogy szakemberek véleményével szakembereket kell szembeállítani, s egyáltalán az emberi túlélés kérdését nem szabad teljesen ráhagyni szakemberekre csupán (Leopoldo Nii-
