Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Kulturális figyelő
1 KULTURÁLIS FIGYELŐ 85 mi és az érzelmi érzékelés egységéről beszélhetünk. Az újkor beköszöntésével a korábbi egységes és egyetemes érzékelésmód széthasadt. Nyelvileg is jól észlelhető a változás: az érzelemgazdag—képi—szimbolikus—figuratív irodalmi nyelv expresszivitása ködössé vált az értelem számára, ,s egyre inkább háttérbe szorult az „egyértelmű”, „éles” és „tiszta” baconi és kartéziánus logikát sugárzó értekező próza nyelvével szemben. Ebben a disszonáns változásban maradt azonban — mondjuk úgy — „egy kitartott hang”, s ez pedig a XVII. századi metafizikus költők (Donne, Herbert) hangja, akik utoljára őrizték meg az érzékelésmód egységét. (A metafizikus költők) Miltonban és a puritanizmusban — hozzátehetjük: a protestantizmusban is — Eliot valami egyoldalú elsivárosodást vél felfedezni, Milton költészete szerinte kizárólag akusztikai jellegű, a képalkotást és a vizualitást teljesen nélkülözi. (Milton I) Milton egyoldalúságával szemben az örök példakép a mozdulatlan és biztos európaiságot és egyetemességet sugárzó Dante. (Mit jelent nekem Dante?) Eliot nemcsak elvetette az irodalom és a kultúra „borzas” romantikus hagyományát, hanem egyenesen a klasz- szicista ízlés „jól fésült” prototípusa volt. A szabálytalannal szemben a rendet képviselte, ami a művészet leglényege: „a művészet feladata, hogy hihető renddel ruházza fel a mindennapi valóságot, s láttassa meg ezáltal a valóságban rejtező rendet, segítsen bennünket a derűs nyugalom, a megbékélés állapotába.” (Költészet és dráma) Politikában a haladás mítoszát valló liberalizmus helyett az értékek őrzésére hivatott konzervativizmus szószólója, az ifjúság dinamizmusával szemben az érettség statikusságát, a forradalom helyett a konszolidációt hirdette. A költészetben nem az érzelmek kifejezése a fontos, hanem az azoktól való eltávolodás, a költészet ugyanis nem az egyén lelkének a kivetítése, hanem sűrítés és koncentráció. A klasz- szicista ember — mint ezt kortársa és pályatársa, a fiatalon elhunyt. T. E. Hulme is vallotta — a romantikával, ellentétben sohasem hisz és bízik teljesen önmagában, saját eszméjében, a feltétlen „igazságban”. Tudja ugyanis, hogy — ember lévén — korlátái vannak, önmaga is véges és tökéletlen, mindig fennáll a tévedés lehetősége. A zelóta, sokszor militáns „igazsághívők” komorságával szemben a klasszicista humorral és iróniával old feszültségeket. Harc helyett harmóniát, kiválás helyett beépülést kínál. A hagyomány és a kultúra finomítja és gazdagítja az egyént. Erre a felismerésre világított rá az öreg Eliot, „Amíg fiatal az ember élesen elhatárolva látja a dolgokat, ahogyan öregszik egyre több fenntartással él... észreveszi saját nézeteinek buktatóit is. az ellenfelet pedig türelmesebben, néha rokonszenvvel hallgatja. Amíg fiatalok vagyunk ... azt hisszük, hogy miénk a teljes igazság. (A kritikus kritikája) Erre a bölcsességre jutott el Eliot élete végén, ez az a bölcsesség, amit Goethe és a költészet kapcsán olyan találóan kifejtett: „Kinyilatkoztatott vallásokról és filozófiai rendszerekről azt kell hinnünk, hogy az egyik igaz, a többi téves, de a bölcsesség logosz szünósz, ugyanaz mindenkinek és mindenütt... mert a bölcsesség mélyebb szinten kezdődik, mint a logikai tételek... a legmagasabb rangú költőkben elválaszthatatlan a bölcsesség meg a költészet, arra csak akkor kezdtem ráébredni, amikor magam is valamivel bölcsebb lettem.” (Goethe, a bölcs) ifj. Fabiny Tibor
