Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL 31 élettől valóban ijesztő ténnyé lett, ami, ha nem is kizárólag, de a teológia vétke is. Brunner nem állt meg e párbeszéd elméleti megalapozásánál és nem is csak tudományos téren folytatta azt. Lelkesen és nagy erőbevetéssel csatlakozott az „oxfordi csoport-mozgalom”-hoz. Egy kisebb írást is szentelt ennek: „Az egyházak, a csoportmozgalom és Jézus Krisztus egyháza” (1936). Ez a cím jelzi már Brunnernek az egyháztól mint intézménytől való eltávolodását, ami a következő években egyre erősebbé vált. Nem sokkal ezután jelent meg „Isten igéje és a modern ember” (1937) című könyve, melynek alapjául a finn lelkészszövetség előtt tartott előadásai szolgáltak. „A Teológiának képesnek kell lennie arra, hogy éppen saját korának emberével értesse meg Isten igéjét, mégpedig úgy, hogy saját létmódjában fedezi fel az embert, és ott talál rá, ahol van.” Hogy sikerüljön ez a program, ahhoz, természetesen tisztázni kell az ember lényegét. Ebből a kiindulásból halad tovább ugyancsak 1937-ben megjelent terjedelmes művében, melynek címe: „Der Mensch im Widerspruch” (A megha- sonlott ember). Ez a könyv a brunneri erisztika mintapéldája. Nem csupán teológiai antropológiát dolgoz ki, hanem vitába száll az emberi önértelmezés legkülönbözőbb formáival, a pozitivista, a naturalista, a materialista, az agnosztikus és az ateista önértelmezéssel, és kimutatja, hogy egyik sem kielégítő. Nem megfelelő a humanista-idealista emberkép sem, habár ennek megvan az előnye, hogy tudja: a tökéletlent a tökéletes, a változót az örökérvényű határozza meg. Sőt ami az emberre vonatkozó mondanivalójukat illeti, a vallások sem hatolnak elég mélyre, azaz nem jutnak el a nyers emberi valóságig; figyelemre méltó dolgokat mondanak ugyan az emberről, de nem veszik valóban komolyan azt, hogy mi a bűn. Csak „az emberről szóló keresztyén tanításban van szó a felelős létezés igazi megismeréséről”. Nem ismertethetjük itt részletesen Brunner érvelését. Csak annyit említünk meg: számára az imago Dei, az istenképűség helyes értelmezése az alapvető. El kell vetni a katolikus felfogást, mely szerint a bűnbeesés ellenére is megmaradt az emberi természet szabadsága és értelmessége, és csak a hasonlóság, a iustitia originális semmisült meg. Luther joggal rombolta le ezt a „kétemeletes építményt”, hiszen az ember egység, és épp az Istennel való kapcsolat az emberség magva. De figyelembe kell vennünk azt is, hogy a reformátorok az „istenképűség maradványáról” beszéltek. Ha Brunner fenntartásokkal él is ezzel kapcsolatban, még inkább elhatárolja magát Barth-tól, aki nem fogadja el, hogy a kinyilatkoztatás feltételezi az ember formális megszólíthatóságát. Ám az embernek valóban megszólíthatónak kell lennie, mert létének tartalma Isten igéjében van. Sohasem szabadul a felelősség alól. Az Istennel való kapcsolatot, amely az ember egész lényegét meghatározza, a bűn nem szünteti meg, hanem csak visszájára fordítja. Ezért beszélhet Brunner — bár elveti „az imago maradványának” fogalmát — az istenkép nyomairól és, ha idézőjelben is, az ember nagyságáról. Az ember szubjektum, akárcsak Isten. Megismerésében átéli, hogy felette áll a világnak. A feltétlen igazság eszméje nem hagyja nyugton, megalkotja az isteneszmét. Teremtő lény, kiváltképp a művészetben. Tökéletességre törekszik, és tud beszélni, ami a legvilágosabb jele annak, hogy Isten igéje által teremtetett és legjobb kifejezése közösségi voltának. Am az ember nyilvánvalóan meghasonlottságban van saját lényegével, s ennek sok jele van: a szorongás, a vágy, a kétely, a kétségbeesés és végül a letagadhatatlan rossz lelkiismeret. Erre vonatkozólag Pascalt idézi Brunner: „Mily lehetetlen.
