Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Wildberger, Hans: Kortárs teológusok: Brunner Emil, a világot megszólító
32 H. WILDBERGER: BRUNNER EMIL lény az ember! Micsoda újdonság, micsoda szörnyeteg, micsoda káosz, mily ellentmondásos lény, mily csodás tünemény!” Bár ezt a meghasonlottságot csak a hitben ismerhetjük fel világosan, Brunner meg akarja mutatni, hogy a hittől függetlenül is tud róla valamit az ember, mert csak így lehetséges, hogy felszólítható legyen a hitre, amelyben megszűnik a meghasonlottság. Az ember olyan lény, akinek az a sajátossága, hogy Isten megszólítja és ő válaszol rá, vagyis hogy Isten személyére és egyúttal embertársának személyére van vonatkoztatva. Ezzel Brunner Ferdinand Ebner és Martin Buber gondolataihoz kapcsolódik. Ezeket az elgondolásokat „Az igazság mint találkozás” (1938) című könyvecskéjében fejleszti tovább. E könyvnek 1963- ban megjelent bővített kiadásában egyenesen úgy jellemzi ezt az írását, hogy annak „egész teológiai munkássága szempontjából alapvető jelentősége” van. Brunnert felkérték, hogy Uppsalában beszéljen a teológiában és az egyházban megnyilvánuló objektivizmusról és szubjektivizmusról. Előadásának kidolgozása közben azonban rájött, hogy az objektivizmuson és szubjektivizmuson túli álláspontra kell helyezkednie. Az „igazság mint találkozás” fogalma akkor ötlött fel benne, amikor megpróbálta megfogalmazni a problémára vonatkozó saját megoldását. E megoldás nagyszabású kísérlet arra, hogy túljusson az ortodoxiának és az általa korábban misztikának bélyegzett irányzatnak az ellentétén. De míg akkoriban főként Schleiermacher szubjektivizmusában látta fő ellenfelét, most elsősorban Barth „új ortodoxiájával” harcol. Ez utóbbi jellemzői: a tan egyoldalú érvényesítése, a tannak és Isten igéjének azonosítása, a megfogalmazott hitvallásnak, a dogmának a túlbecsülése, a tanra, a szentségekre és a hivatalra alapozott egyház- felfogás, és az egyháznak mint a hivők közösségének háttérbe szorulása, a szeretet elhanyagolása az igazhitűség miatt, és még sok más egyéb, mint például a prédikációnak tanszerű bibliamagyarázatként való egyoldalú értelmezése. (E megfogalmazások kapcsán természetesen felvetődhet a kérdés, vajon Brunner helyesen ítélte-e meg vitapartnerét.) Óriási különbség van a hit mint az ajándékozó és követelő Isten iránti személyes odaadás és a hit mint egy bizonyos tan elfogadása között. Végül is a hit nem valamiben való hit, hanem „személyes találkozás, bizalom, engedelmesség és szeretet” — bár Brunner természetesen tisztában van vele, hogy ez a személyes esemény elválaszthatatlan kapcsolatban van valamilyen fogalmi, gondolati tartalommal. A keresztyén dogmatika tételeit egytől egyig ebből a nézőpontból lehet megfelelően értelmezni. A krisztológiában például így jut érvényre Melanchthon tétele: „Hoc est Christum cognoscere: beneficia eius cognos- cere” (Krisztust megismerni annyi, mint jótetteit megismerni.) Személyes eseményként kell értelmezni a kiengesztelődés eseményét is: a kiengesztelő- dés csak akkor válik teljessé, ha az ember a hitben választ ad Isten ajánlatára. 6. Egyház és ekklézia (az utóbbi az egyház, a gyülekezet újszövetségi szava). Előbb említett írásában Brunner jórészt már előlegezi későbbi, „Az egyház félreértése” (1951) című könyvének téziseit. Már ott megállapítja, hogy a katolicizmus nem communio sanctorumként (a szentek közösségeként), hanem szakramentális kegyelmi intézményként és hierarchikus jogi képződményként fogja fel az egyházat. Szerinte a lutheri egyházfogalom következetes megvalósítása a hitvalló gyülekezet lett volna. De a Melanchthon által megfogalmazott Ágostai Hitvallás óta — amely szerint az egyház lényegének definíciójához hozzátartozik a tanítás tisztasága és a szentségek szabá-
