Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Jánosy István: A magasi temetőben (vers)
JÁNOSY ISTVÁN A magasi temetőben Búcsú Berzsenyi Jánosits Lászlótól Apámmal jártuk e temetőt régen. Szivével veszkődve leült egy kőkeretre, s mutatta a helyet, hol nyugodni szeretne: legkedvesebb nővére közelében. „Különben temessetek, ahová akartok: a test az semmi, a lélek a minden. Csontot és hamvat takarnak a hantok; a lelket magába meríti az Isten”. Mentünk tovább az ősi sírok közzé. Szulák, tüskebozót békózza a lábat. „Lopok elorozták a Tulok sír kövét, többé nem leljük meg mellette nagyapámat.” Mint komor, megdőlt Bomarzo-szobrok, úgy dülöngélnek ott az ősi sírkövek. Egyikén kibetűzi még a Lipot-nevet: „Anyám rokona” — szólt. Átlépvén a bokrot akácás előtt egy magas sírbolt elénk áll: „Itt alussza álmát jó Berzsenyi Lénárt, a tizennegyedik aradi elitéit — ki börtönéveit azzal enyhítgette, hogy fogolytársait ecsetjére vette. Zörgő bilincsekkel fizetett a hitért.” Így tűnődött apám. Azóta ő is elment: oszlopos sírboltban messze nyugoszik. — S most megint itt állok e sokatjárt helyben, baráttól búcsúzva ... Arcvonásain át apám arca rémlett — derűt sugárzott és okos szelídséget. Halk jóságában senkinek se vétett. Az Életet szolgálta, magot nemesített, a vad természetnek szebbé lenni segített.
