Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Magyar Imre: Az öregségről
20 MAGYAR IMRE: AZ ÖREGSÉGRŐL sebb, objektívebb a fiataloknál, mérlegkészítésre, ítélkezésre alkalmasabb. Nem hiába hangsúlyozzák már az ősrégi szent vagy nem szent irodalmi művek az öreg emberek tiszteletét. Nem ok nélkül döntött sok helyen és számos korban életfontos kérdésekben az öregek tanácsa. Ügy érezzük, hogy egy ilyen tanács véleménye ma sem volna hiábavaló. Meg szokták szabni, legtöbbször a betöltött évek alapján, az öregedés határait. Élemedett korról, idős korról, öregedésről, öregkorról, aggkorról beszélnek. Ám minden olyan stádiumokra-osztás, mely egymástól nem élesen elhatárolódó szakaszokból álló folyamatra vonatkozik, eleve reménytelen. Ki határozza meg, hogy hány centiméter hosszú az a tőr, amelyet már kardnak nevezünk, mikor megy át a növekvő mennyiség eltérő minőségbe? Sajnos a nyugdíjazás korhatárát az adminisztrációnak pontosan meg kell állapítani, de még az így megállapított korhatár is nagymértékben változik a különböző országokban, ötvenöt és hetven év között, és nemegyszer, éppen a legfőbb vezetők tekintetében, kivételek is vannak. Kétségtelen, hogy célszerűbb volna a nyugdíjba küldést az alkalmasság objektív megítélése alapján egyénileg időzíteni, ám ilyen megoldás addig, amíg a világban kapcsolatok, összefonódások, egyéni érdekek és más, a legkülönbözőbb nem értelmes szempontok érvényesülhetnek, alig lehetséges. Az egész nyugdíjkérdés csak azért említésre méltó, mert az öregedés megélése nagyon szorosan ösz- szefügg a nyugdíjazás megélésével, és egyesek számára a nyugdíjaztatás talán nagyobb probléma, mint maga az öregedés. A nyugdíj idejére azonban — éppen a pontosan megszabott korhatár miatt — előre számíthatunk, ugyanúgy, mint ahogy azt is tudjuk, hogy megöregszünk. Ha pedig valamire biztosan számítunk, arra fel lehet és fel kell alaposan készülnünk. Az öregedés valójában már igen hamar elkezdődik, és jeleit esetleg egészen korán észrevesszük, ha ezekkel törődünk. Munkabírásunk némileg csökken, hamarább kifáradunk és — bár ismerünk feltűnően fürge öregeket — általában mindenre kissé lassabban reagálunk, mint azelőtt. Ez elsősorban azt jelenti, hogy valamely adott helyzetben nem döntünk azonnal, reflex-szerűen, hanem csak meggondolás után. Ez talán az idősebb kornak inkább előnye, mint hátránya. Talán nehezebben iegyzünk meg új dolgokat. Míg a gyermekkorban tanultakra, nevekre, számokra, történetekre igen élesen emlékezünk, a közelmúlt adatait kevéssé pontosan vagy egyáltalában nem jegyezzük meg. De ha ezt tudjuk, rögzítenünk kell a fontos adatokat, fel kell jegyeznünk azokat, és a feljegyzés valójában pontosabb és biztosabb, mint az emlékezet. Közhelyként valljuk, hogy az idős ember nem képes olyan módon tanulni, mint a fiatal. Aki fiatalkorában nem tanulta meg, hogy hogyan kell tanulni, az természetesen a tanulásra idősebb korban már valóban nem lesz képes. Az az idős ember azonban, aki egész életében fogékony volt az újjal szemben és tanult, pl. lépést tartott szakmája természetes haladásával és újabb és újabb nyelveket igyekezett legalább passzívan elsajátítani, idős korban sem veszti el tanulási képességét, és ha nem is könnyen, de akár zongorázni is megtanulhat, egészen új szakmával lehet képes foglalkozni, új nyelvekkel ismerkedhet meg. Ha az „öreg” nyugdíjas egyik napról a másikra abbahagy minden testi és szellemi tevékenységet, melyet eddigi egész életén át művelt, gyorsan tönkremegy és igazán megöregszik. Ügy is kifejezhetjük ezt, hogy tréningben kell maradnia. Szellemi tornaként legelőnyösebbnek a napi nyelvtanulást tartom. Ha valaki folytatja — akár más körülmények közt is — azt, amit eddig csinált, vagy új, érdeklődését ugyancsak lekötő tevékenységgel tölti
