Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Magyar Imre: Az öregségről
MAGYAR IMRE: AZ ÖREGSÉGRŐL 21 napját, a boldog és kiegyensúlyozott idős emberek közé fog tartozni, és öregedési folyamata is lényegesen meglassul. Az emberek jelentékeny része munkáját, sajnos, kényszerű tehernek érzi egész életén át, és alig várja, hogy elérje a nyugdíj korhatárát és megszabaduljon napi munkakötelezettségének terhétől. Boldogan hagyja abba munkáját, és — ha nem küzd súlyosabb anyagi gondokkal — elégedetten hever reggel tovább az ágyban, sütkérezik a napon, sétál, társaságot keres a hozzá hasonlók között, nézelődik a világban, amennyire erre módja van, talán többet olvas vagy többet ül a rádió mellett és a televízió előtt, és azzal a jó érzéssel hajtja este álomra a fejét, hogy nyomasztó munkahelyi gondok többé nem zavarják. Ha a család is együtt van, ha kedves unokák cseperednek fel, akiknek sorsa feltehetőleg kedvezőbb lesz, mint a nagyszülőé volt, esetleg a nagyváros forgatagától távolabb eső kertes lakás is rendelkezésre áll, melyben virágokkal, konyhanövényekkel lehet bíbelődni, a boldogság olyan lehetősége tárul a munkában kifáradt idős ember elé, melyre csak az öregkorban, a nyugdíjazás után kerülhet sor. Azok a szerencsés életű emberek viszont, akik abból éltek, amiért éltek, vagyis munkájuk — a mindennapi gondok ellenére is — szenvedélyük, örömük és életük tartalma volt és azt saját jószántukból sohasem hagyták volna abba, tragikus helyzetbe kerülnek, ha munkájuk folytatására egyik napról a másikra megszűnik a lehetőség. Ezekből lesznek a lelkileg összeroppant, gyorsan öregedő, helyüket nem találó, elégedetlen, ingerlékeny, panaszkodó, sértődött, gyakran házsártos idős emberek, akik nem találják a helyüket a világban. Ha azonban ezek a fiatalkorukban teljes szívvel a munkájuknak és szakmájuknak élő emberek az élet végére gondolva már jóelőre kitervelik és előkészítik, hogy mivel töltik majd idősebb éveiket, olyan dolgokkal, melyekhez éppen munkájuk miatt eddig nem jutottak hozzá, vagy — ha lehet — életük munkájával összefüggő, azt folytató tevékenységgel, most már korlátozások és nehézségek nélkül, vagy esetleg valami egészen új tevékenységbe tanulnak bele, egyszóval könnyebb és csupán saját maguk megszabta körülmények között feltétlenül tevékenyek maradnak —, nem érzik majd lemorzsolandó és unt tehernek az öregedés elkövetkező napjait. Klasszikus idézetként ismeretes, hogy van, aki az öregséget betegségnek érzi. Ugyanígy lehetséges az is, hogy valaki alig várja az öregséget, a nyugalmat és a pihenést. Az öregség mindenképpen elkövetkezik, minek tehát berzenkedni ellene? El kell fogadni úgy, ahogy van, jó és rossz oldalaival együtt. Végeredményben mindenki arra vágyik, hogy minél tovább éljen, vagyis alapjában véve mindenki azt kívánja, hogy megélje az öregséget. Az orvostudomány az életet — úgy látszik — meghosszabbítja, a fiatalságot azonban biztosan nem, a tudomány haladása tehát csak szaporítani fogja az idős emberek számát. Valójában erre is kell törekedni, és óvakodni kell attól, hogy az öregek elszaporodása valamiféle nem kívánatos eseményként, teherként, problémaként rögződjék a köztudatban. Inkább arra kellene törekedni, hogy az idős embert ne vesse el a társadalom és a közélet, hanem igyekezzék hasznát venni annak, amit egy élet munkája nyújtott és amit egy élet tapasztalata még nyújthat. Jó volna, ha visszaállna az életkor tisztelete. Jó volna, ha a fiatal ember ismét felnézne az idősre, aki már élt, dolgozott, szenvedett, tapasztalt és okult. Jó volna, ha az idős ember önmaga is érezné saját értékét és nem hódolna be a félreirányított közvéleménynek. Az idős ember megérdemelte az öregkor kiegyensúlyozott nyugalmát, és ezt a fiataloknak is tudniok kell,
