Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Magyar Imre: Az öregségről
MAGYAR IMRE Az öregségről Sok szó esik az öregedésről és az öregekről mostanában. Minduntalan felbukkan az öreg emberek ellátásának kérdése, elgondolkodunk a lehetőségekről, az öregség szociális vonatkozásairól, arról, hogy hogyan tegyük a hajlott korúak életét, vagyis az emberi élet végét emberhez méltóvá. Elképzeljük a kedves családot, mely meleg szeretettel veszi körül az élemedett nagyapát vagy nagyanyát, és mindent elkövet, hogy letűnő napjaik kényelemben s boldogságban teljenek, de ilyen család egyre kevesebb van. Elképzeljük a kényelmes, világos, kellemes és színes szociális otthont, amelyben az öregeket szeretet és megértés, kényelem és jólét veszi körül, ilyen otthon azonban nagyon kevés van. Elképzeljük az üzem vagy intézet korhatáron túljutott vezetőjét, aki — szellemi képességeinek teljében — bölcsen és sikeresen vezeti tovább az intézményt, mindenkinek a javára, ilyen vezető azonban — ha volna is — alig maradhatna a helyén, mert ilyen intézmény nincs. Minderről beszélünk újságokban, folyóiratokban, rádióban és televízióban, és végül arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a sok beszéd nem segíti, inkább helyettesíti a megoldásokat. Éppen ezért a következőkben nem az idős kor szociális vonatkozásairól kívánunk szólni, nem is egészségügyi követelményeiről, ezeket eléggé ismerjük és megbeszéltük, sokkal inkább arról, hogy hogyan éli meg az ember, az egyén az öregséget, vagy hogyan kellene megélnie. Eddig jobbára mások — a még nem idősek — szóltak jóakaratúan és szakértelemmel az öregekről. Szóljon most az öregedő ember magáról, saját öregedéséről és arról, hogy hogyan is állja meg a helyét életének ebben a kétségtelenül befejező részében, utolsó fejezetében. A dráma utolsó felvonása, ha a dráma jó és értékes, előreveti a befejezés árnyékát, annak a felismerésnek a szorongását, hogy több felvonás most már nem következik, a drámának, az általa nyújtott épülésnek, az élvezetnek vége. Ám az utolsó felvonás mégis a dráma csúcspontja, a megoldás, az igazságszolgáltatás, a megnyugvás, a bukás vagy felemelkedés, a katarzis. Az élet utolsó felvonásának, az öregségnek ilyen tényezőket kellene rejtenie, megoldást, megnyugvást és, ha elkerülhetetlen, bukást is, de ebben mégis, és ezen kívül is, felemelkedést, megtisztulást, katarzist. Ezt kellene előkészíteni az egész életnek. Erre készülni kellene. Erre várakozni kellene, nem mint az élet csúcspontját követő lassú és kínos hanyatlásra, hanem mint magára a megélt csúcspontra, a mérlegre, az összegezésre, minden tisztázására és megvilágosodására. Az öreg ember — ha ebben betegség, szenilitás, súlyos érelmeszesedés nem akadályozza — tapasztaltabb, bölcsebb, türelme
