Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Szokolay Sándor: Küldetést teljesítő életmű. Vallomás Kodály Zoltán kórusművészetéről
SZOKOLAY SÁNDOR: KODÁLY KÖRUSMŰVÉSZETÉRÖL 15 Kodály, a nagy énekmondó a szellem és a lélek nagy találkozójára hívja népét! Művészete olyan zenehallgatási kurzust ajánl, hogy amit „tudunk”,- „érezzük” is!—s a zajló „érzések” örömei és keserűségei a „szellem” fényénél felismeréssé válhassanak! Zsenialitása közös mederbe tereli a szív és az ész döbbenetéit. Célja valamiféle harmonikus összedobbanás! Népünk egyik legnagyobb összefoglalója, aki apró és nagy formátumú kincseink éltető anyagát próbálta egybegyúrni: dicsőbb, tisztességesebb, derekabb, mélyen emberibb és értelmesebb, de mindenekelőtt boldogabb utódok haza- és ha- zára-találásáért! Kórusainak csoportosítását erőltetettnek érzem. Nem választható el a „népi báj” tüneményessége a „lángoló hazaszeretettől”, „istenes művészete” a „szilaj jókedvtől”, „áradó lírája” „nemzetostorozó apostoli szózatától”! Nemzetmarkoló kezében egymásra találtak az elemek, s virágai „csak úgy illatoznak!” Kodály Zoltán egész élete áldozatvállalás volt. Nemzetünk zenei értékeinek megmentője! Élete és művészete talán a legtöbbet tett azért, hogy „népünk az időben megállhasson!” Németh Lászlót kell idéznem továbbra is ahhoz, hogy rádöbbenjünk életének lassan feledésbe merülő titkára: „a népzene feltárt mélységeiben ő a bűvös ragasztó anyagot kereste, a kórusszerző alkotásaival az egész magyar ifjúságot akarta egy milliós kórusként talpra állítani, a népet újra egybeénekelni!” Életünk „miihó apró gondját” vállalta. S érvényt tudott szerezni szavainak. Ma divatos a gondolatait jelszóként idézni. Közéleti, nevelői frázisokká szürkítjük gyakran nézeteit, tananyaggá, információvá és zenetörténeti adatokká egyszerűsítjük életművét! Nem elég nagyjaink „okos mondásait” művelten idéznünk, hanem a művek fluidumából, mélységéből és élményéből kell merítenünk. A művészet csoportosító felparcellázása mellett hajlamosak vagyunk a művész életét is feldarabolni. Kodályt, a népzenekutató akadémikust elválasztjuk a zeneszerzőtől, a zenepedagógust az alkotótól, az alkotót a közéleti személyiségtől —, nem látván, hogy mind „egy tőről” fakadTévednek, akik csak a pedagógust keresik benne, s szolmizátorrá degradálják. Kodály a szolmizációt útnak, mankónak nevezte, s kimondta azt is: akik csak mankóval járnak, azok elfelejtenek a saját lábukon járni. Lám, a közép- szerűség a nagyot magához akarja lehúzni: idejétmúltnak nevezi, amit még bizony utol sem ért! Kodály jövőbe-látását időben kellene komolyabban vennünk! A művészet felfokozott világszemlélete gyakran provokatív, és nem riad vissza a túlzásoktól. Sajnos a legtöbb rosszat az elhatalmasodás, sőt manifesztálódás után ismeri fel a család, nemzet vagy az emberiség. A művészet nem bizonyít, de többet ismer fel időben, mint ami bizonyítható. Nem igazi eredmény az, ahol az ember a vesztes! Ady a muzsikusokat („legjobb embereit!”) olyan emberfajtaként kezeli, akik az ő hite szerint a legtöbb „naivságot, becsületességet és istenséget” hordozzák magukban. A versben rejlő dallamokat és ritmusokat a zene hozza fénylő napvilágra. Móricz Zsigmond Adyról így vallott: „ ... évezredek szunnyadó energiái süvöltöttek ki az ő lelkén át...”! Kodály viszont felfedezte Ady beszédritmusát, jelképekkel, jelző-halmazokkal párosuló kifejezőerejét, mitikus szimbolikáját és jelenítő világát. Illyés Gyula szerint: „Ady acélból sodort húrt zenget”. Ezt a húrt zengette tovább Kodály zené- sítéseiben. Ady és Kodály azonos magatartását Szerb Antal szavaiból érthetjük meg igazián: „Támadta a jelen magyarját a jövő magyarja kedvéért!” Kodály Adyval együtt hitte, hogy „másképpen lesz holnap”, az „új magyar
