Diakonia - Evangélikus Szemle, 1982
1982 / 2. szám - Fabiny Tibor: A soproni líceum reformkori diákjai
4 FABINY TIBOR: A SOPRONI LÍCEUM... fel az őszinte vágy és dac: „Óh, uralkodnék itt az a nyelv, mely az enyém és a falumbelieké, majd megmutatnám, mit tud a Bakony fia! Tűz ég keblemen, vívnom kell és győznöm. Mily isteni kéj elsőnek lenni!” Hét esztendei soproni tanuló idejének utolsó öt évében Vajda Péter valóban az iskola legjobb tanulója lett. Segítőkész társa, Kolmár József révén — nem kis erőfeszítéssel — a német nyelvet is elsajátította. Az iskolai fegyelmet azonban nehezen tudta megszokni. Bár az utolsó tanulmányi évben, 1825—26-ban ösztöndíjat és nevelői állást is kapott, egyik iskolai áhítata, ún. deprekációja során tiszteletlen volt Seybold igazgatóval szemben, emiatt távoznia kellett Sopronból. Győrben fejezte be tanulmányait. Abban az évben, amikor Vajda a líceumot elhagyta, iratkozott be oda Ihász Dániel — Kossuth későbbi ezredese és halálig hű emigránstársa — s a két leendő nagy orvosprofesszor, Balassa János és Lumniczer Sándor. Balassa János hasonnevű édesapja, a Tolna megyei Sárszentlőrinc evangélikus lelkésze a század elején ugyancsak ebben az iskolában tanult. Döbrenteivel való barátsága révén János fiának keresztapja lett a későbbi író és szerkesztő. A Berzsenyi Gimnázium könyvtárának bizonyítvány-gyűjteményében megtalálható az az okmány, amelyet Haag Péter igazgató — Petőfi későbbi, tragikus sorsú sárszentlőrinci tanára — állított ki 1825 őszén a Sopronba induló lelkészfiú számára. Ekkor már az idősebb Balassa-fivér, Pál is a líceum diákja volt. Balassa János is kitűnő eredménnyel zárta a syntaxis-osztály mindkét évét, utána Pozsonyban folytatta tanulmányait. Fejlődésére, nemzeti érzésének erősödésére hatással volt osztálytanára, a tüzes hazafiságáról és a magyar nyelvtudomány szenvedélyes kutatásáról ismert Szabó József professzor. A reformkor kezdetének soproni líceumi életéről — az 1826—1829. évekről — új, színes részleteket tudunk meg Székács József bányakerületi evangélikus püspöknek — „az ország papjának” — a kiegyezés után írt, még publikálatlan visszaemlékezéséiből. Az orosházi iparoscsaládból származó, akkor 17 éves diák hosszú kocsiútjának — a távoli Békésből Pesten és Győrön át Sopronig tartó — sok élménye kortörténeti szempontból is érdekes olvasmány. A líceum rektorát, Hetyésy Lászlót úgy jellemzi Székács, mint aki büszke magatartású és rettegett ember; bár szárazon fogadja, arca kissé felderül, amikor meglátja békési bizonyítványait. Rövidesen részesíti is a Gombocz-, majd Teleki—Róth-féle ösztöndíjakból. Osztályfőnöke Ódor István lett, a logikai osztály tanára, ö hamar felfedezte többek között azt is, hogy Székács még versfaragásban is ügyesebb bármelyik társánál. „Szokás volt Sopronban, hogy ha valaki meghalt az ifjak közül, vagy ha be kellett köszönteni, vagy elbúcsúzni a vizsgálaton, ez mindig latin versekben történt. Ha pedig thémát adtak fel dolgozatul az iskolában, s valaki azt versben dolgozta ki, azt nagyon előnyös dolognak vették ... Én a Gradus ad Parnassum segedelmével ügyesebb verskalapáló voltam mindnyájoknál. E nemben csak Tóth János és Horváth Józsi, nálamnál fensőbb osztályokban járó két jeles fiú tűntek fel Sopronban, s nem tudták, hogy a logikában lappang egy vakmerő fickó, ki e téren versenytársuk leend”. A kritikai érzékében is rendkívül éles szemű és tollú Székács kézirata bepillantást enged a líceum diák-ellenzékének indítékaiba is. Bár észrevételei nem annyira politikai jellegűek, mint inkább az emberi viszonyulásokra, a pedagógiai módszerekre és nem utolsósorban a szakmai színvonalra vonatkoznak —, mégis hozzájárulnak a reformkori diák—tanár ellentéteknek, sőt
