Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Jakus Imre: Honvágy
NIEBUHR: AZ ANTIK ÉS KERESZTYÉN EMBERKÉP 25 A bűnt csak önellentmondásként értelmezhetjük, ami éppen a szabadság által válik lehetővé, de nem szükségszemen abból következik. A keresztyénség ezért elkerülhetetlenül egy feszült lelkiismeret vallásos kifejezését eredményezi. Egyedül a keresztyén hit világa képes arra, hogy ne csak megértse a gonosz valóságát, hanem elhárítsa azt a veszélyt is, hogy a gonoszt önmagától független eredetűnek tekintse. Természetesen lehet azt bizonyítani, hogy az embert saját helye is kísérti. Ez a hely pedig a szellem és a természet találkozási pontja. Szellemének szabadsága ösztönzi arra, hogy megbontsa a természet harmóniáját, és szellemének büszkesége meghiúsítja új harmónia létrehozását. Szellemének szabadsága azt is elősegíti, hogy a természet erőit és mozgását építő módon használja föl; de azáltal, hogy nem vesz tudomást véges létének korlátáiról, dacolni fog az értelem és a természet erőivel és tilalmaival. Az emberi öntudat olyan, mint egy magas torony, amely egy nagy, sok mindent magában rejtő világra tekint. Ám hiába tetszeleg abban, milyen széles világ tárul fel előtte, ha közben nem gondol arra, hogy önmaga csak egy bizonytalanul összetákolt keskeny torony valahol a világ csuszamlós talaján. ifj. Fabiny Tibor fordítása JAKUS IMRE Honvágy Siófok nem a villasor, messze innen a Balaton, jégzajlás se hallik ide, ha megreped a jég szive. Itt a házak se paloták, csak egyszerű sorkatonák, feszes vigyázzban őrzik itt az utcánk telepeseit. Önti Somogy a rajokat, s hagyva az ősi (kasokat üres marad a régi ház, rá csak pár konok vén vigyáz, vagy az se, az is jön velük, a gyerekeken a szemük és velük jönnek a faluk, az udvarukon kacsa, tyúk, disznók az ólban s vad kutyák ugatják át az éjszakát, s jönnek velük a kertjeik, kertesház erre mindenik, gyümölcsös, tükés, csak kicsi, az otthonit csak mimeli. A kétéltűség itt a híd, őrzi a múlt pilléreit s a jövőbe is az vezet minden imádott gyermeket. Nekik veszik az új Ladát, azon mennek a hídon át s fűti őket az öntudat, hogy ők már siófokiak, itt vert a fájuk gyökeret s nem értik meg az öreget, miért kéri, vigyék haza holta után a faluba, ott temessék el, csak ne itt, ott porladjanak csontjaik, ahol eleik nyugszanak a csöndes akácok alatt. Ott szóljon a lélekharang, ha hull reájuk majd a hant. Nem értik meg, hogy értenék? Szánakozva nézik a vént, S háta mögött legyintenek, Szegények már szenilisek.
