Diakonia - Evangélikus Szemle, 1981
1981 / 1. szám - Bozóky Éva: Isten kezében: Részletek Sztehlo Gábor emlékiratából (Első rész)
74 BOZÓKY ÉVA: ISTEN KEZÉBEN bennünket, de ő már nem egyszer megmutatta, hogy tud és akar hordozni bennünket. Karácsonyi ünnepünkről csak pár szóval: mindenkinek volt kis ajándéka, amit annak adott, akinek a nevét sorsolás útján kihúzta. Meggyújtottuk a karácsonyfa gyertyáit és teáztunk. Aztán Isten igéjét olvastuk, és számomra soha sem vált olyan egzisztenciális valósággá ia karácsonyi angyal üdvözlete, mint éppen akkor. „Ne féljetek, íme nagy örömöt hirdetek nektek!” Ne félj! Milyen valósággá vált ez az életünkben, amikor az elmúlt pár hónap izgalmaiban és veszélyeiben az emberi segítség már kilátástalannak látszott, és mégis mindig újra meg újra megmenekültünk. Ne félj! Milyen valósággá vált ez, amikor láthatjuk az egészséges gyermekeket otthonainkban ! A halál, a sátán, a bűn hatalmát törte meg valóságosan ez a karácsonyi üzenet és éppen ezen az estén. [...] Az angyali üdvözlet tehát tény volt az életünkben, amikor pedig éppen úgy ijedeztünk, mint a pásztorok a hideg éjszakában. Pedig hányszor néztünk remegve a fagyos decemberi éjszakákban a nappali világosságot árasztó Sztálin-gyertyák fényébe! Isten ajándéka, hogy megértük ezt a karácsonyt, itt lehetünk együtt, ás a gyermekek játszhatnak az otthonokban. Ne félj! Az aggodalom sok szívet eltöltött: hol van az édesapa, édesanya, hol van a férj, a testvér, a szétszakadt család? [...] Jézus szeretete lépett a szülői, hitvestársi, testvéri szeretet helyébe. Felejthetetlen volt ezért számomra ez a karácsony, és hiszem, hogy minden munkatársam számára is, amikor ott voltunk, és láttuk: mit tett velünk az Isten.” A bensőséges karácsonyeste azonban váratlan fordulatot vett. Három lihegő hirnök futott be a Bogár utcai otthonból: kibombázták őket, hová legyenek a kemény hidegben a fedél nélkül maradit gyerekek? És megint újabb csoda: a fiatal gondozónők ijedtükben a közeli német parancsnoksághoz rohantak segítségért — és ott nem nácikra, hanem olyan katonákra leltek, akiknek talán épp a saját gyermekük jutott eszükbe. „Nem maradhatnak ott, még ma éjszaka el kell jönniük. Hova menjenek? Hogyan szállítsák el ezt a sok gyereket? Onnan ez a két német katona, az ottani frontszakasz parancsnokságától elkísérte őket idáig, ha tudunk valahol helyet a gyermekeknek, akkor ők segítenek a szállításnál. Mi történjék tehát? Az otthon lakói két napja nem ettek meleg ételt. Ma éjszaka minden gyermek zsebét teletömték kockacukorral, hogy megtartsák erejüket valamiképp. Sajnos semmi élelmet nem tudnak szállítani, mert takarókat is vinni kell, hogy legalább a hideg ellen védve legyenek. Vannak gyermekek, akik nem is tudnak járni, azokat háton kell cipelni. Mit tegyenek? [...] Közben a mi felnőttjeink már mind körülállták a három hírhozót, és mind egyszerre csak azt tudtuk mondani, hogy ide kell hozni a Bogár utcaiakat. Elég nagy a pince, itt elfér 30—35 gyermek, a többit, talán a kisebbeket, el tudjuk helyezni a Baár-Madasban. Bár lehet, hogy ott már nem tudják befogadni őket. Mindegy. Itt nincs más lehetőség: helyt kell állni, és cselekedni. A hírhozók irányítsák ide az egész truppot, mi pedig készítsünk helyet, és főzzünk meleg levest. Alig félóra múlva már meg is jött az első csoport. Amikor ajtót nyitok, majd elnevetem magam, mert megpillantom az első német katonát a nyakában egy kifejezetten szemita kinézésű kisgyerekkel, aki fázós kezét a katona nyakába mélyesztve melengeti. Mit tesz Isten, hogyan őrzi meg ezeket a gyermekeket! Egymás után jönnek a katonák, géppisztoly a nyakukban, karjukon, hátukon meg egy-egy kisfiú. A gyermekek félig alszanak. Asszonyaink
