Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 95 fejlődés különböző szintjében keresni a reformáció lutheri és svájci ága közötti különbség „döntő okát” azonban még akkor is kérdéses, ha ez Svájc— Németalföld—Skócia esetében meg is áll; mert ez a kategória például a XVI. század közepének törökdúlta Magyarországára már nem alkalmazható. Egyoldalúnak tűnik a vitapartnerek beállítása is. Az a kitétel, mely szerint „az ösz- szes források lényegében elismerik” Zwingli békülékenységét és Luther hajt- hatatlanságát, csak a helvét irányzat forrásaira nézve igaz; a lutheri oldal forrásanyaga hiányzik. Tény az, hogy mind a békülékenység, mind a hajtha- tatlanság (egyetlen ponton: az ubiquitas — azaz Krisztus valóságos jelenléte az úrvacsorában — kérdésében) kölcsönös volt. Itt pedig a bibliai szövegértés, teológiai alapállás különbözősége válik nyilvánvalóvá, amint azt szakirodalmunk részleteiben is feltárta —, nem pedig a reformátorok egyéni jellemvonásaié. Meglepődve olvasunk arról, hogy Luther — Melanchthonnal együtt — eredetileg a később Kálvinnál kikristályosodott kettős predestináció elvét valA külföldi egyházi sajtóból A gyermekúrvacsora kérdését nem íróasztal melletti töprengések, hanem tulajdonképpen a gyakorlat vetette fel. Űrvacsorával egybekapcsolt családi istentiszteletek alkalmával, amikor a szülők az oltárhoz léptek, a gyermekek pedig kirekesztve csak a pádból szemlélték őket, a probléma így fogalmazódott meg: Van-e egyáltalán valami érvünk arra, hogy a gyülekezet megkeresztelt és igehallgató közösségében élőket távoltartsunk az úrvacsorától csak azért, mert még nem értek el egy meghatározott életkort? Az óegyházban a keresztség az úrva- csorázók közösségébe való felvételt is jelentette, még a csecsemőkeresztség esetén is. Ezt a gyakorlatot, mely az ortodox egyházban ma is él, a nyugati keresztyénség a XIII. század óta viszlotta; vagy hogy a lutheri teológiát már Luther életében is voltaképpen Me- lanchthon munkássága fémjelzi; vagy hogy Luther szerint az embernek is jut szerep saját üdvössége előmozdításában; továbbá hogy Melanchthon „eleinte még teljesen a kettős predestináció elvét vallotta, később azonban a predestiná- ciót teljesen elutasította és az un. sy- nergizmus álláspontjára helyezkedett”. Ezek az állítások a történeti tényeknek ellentmondanak, és nem is támasztja alá őket a szerző forrásutalásokkal. Ám értékeljünk úgy, ahogyan akarunk, de tények címén a valóságos tényeket szerepeltessük. Sok értéket nyújtó könyvet teszünk le a 445 oldal elolvasása után. A tanulságokat jó gondosan regisztrálni. A hiányérzetekről lehet vallomást tenni. Mindezek mellett azonban — elsősorban a magunk számára — fel kell vetnünk a kérdést: ismerjük-e valóban, s ha igen, tovább tudjuk-e adni másoknak is azt a kincset, melyet Luther és Melanchthon életművében, s a lutheri reformációban örökségként kaptunk? Magassy Sándor szaszorította. A római katolikus egyház mai gyakorlata lényegében X. Pius 1910-es dekrétumára vezethető vissza (első áldozás hétéves korban). A protestantizmusban az első úrvacsoravételt a konfirmációhoz kapcsolták. A kérdésfelvetésben csupán az egyik szempont, hogy a konfirmáció idejét, a 12—15 éves kort, a lehető legrosszabbnak és legalkalmatlanabbnak tartják az első úrvacsoravételre —, ezért az első vétel sokszor az utolsó is. Elgondolkoztató a másik tény is, hogy a konfirmációval kapcsolt első úrvacsorával lényegében a 12—15 évesek értelmi képessége a vétel kritériuma. A fiatalabbak nem értenek meg eleget, az idősebbeknek pedig elég, amit serdülőkorban tanultak és azóta csak felejtettek? Pedig kisgyermekek — ha gyermekibben is — mégis
