Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Kulturális figyelő
94 KULTURÁLIS FIGYELŐ sokszor teljesebben tudják átélni az úrvacsorát, mint a gyülekezet peremén élő felnőttek! Kevesen tudtak egyszerűbben és érthetőbben, gyermekibben beszélni az úrvacsoráról, mint Luther Márton, aki a Szentírás doktoraként is élete végéig azt mondta magáról, hogy a hit elemi igazságainak tanulója. Nyilvánvaló, hogy az értelmet, a megértést az úrvacsorával kapcsolatban sem szabad kikapcsolni, de nem lehet az egyetlen feltétellé sem tenni. A szavakon kívül a jelek, a részvétel, a közösség élménye, az öröm átélése és a gyermeki bizalom is segítség lehet az úrvacsora igaz és mély megértéséhez — nemcsak gyermekeknek, de felnőtteknek is. A gyermekek és fiatalok felgyorsult fejlődése — akcelerációja — nemcsak biológiai kérdés. Azt is jelenti, hogy a keresztyén hittel kapcsolatos kérdésekkel intellektuálisan is, a gyakorlatban is előbb találkoznak, mint korábbi nemzedékek. A gyermekek előtt álló kérdések egzisztenciális súlyát és intellektuális mélységét felnőttek sem fogják mindig fel. Ebben a helyzetben támasz és segítség nemcsak a gyermekek szájába adott intellektuális válasz, hanem az őket elfogadó, befogadó, elismerő, hordozó közösség — az igét hallgató, úrvacsorázó, örvendező és szolgáló közösség — lehet. Ennek a közösségnek a gyermekek keresztségükben az Isten megelőző kegyelméből lettek tagjai. Gyermeki nyitottságuk, bizalmuk, vágyódásuk; örömük erre adott válasz, hit, mély és igaz hit lehet a maguk gyermeki módján. A kifogások egy része a gyermekek ismeretének nem kielégítő voltára utal. Helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy a különböző korú megkereszteltek a koruknak és adottságaiknak megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek. így vehetnek részt az úrvacsorában értelmi fogyatékosok és szenilis öregek is. A kifogások másik része a konfirmációt félti. Nem kellene pedig feleslegessé válnia. Lehetne az, ami eredeti értelme szerint: megerősítés. S megmaradhatna továbbra is tanítási lehetőségnek. Gazdagítaná a már úrvacsorával élőket, s általuk azokat is, akik csak készülnek az első úrvacsora-vételre. A finn evangélikus püspökök úgy rendelkeztek, hogy gyermekek 5—7 éves kortól szüleik vagy az őket nevelő személy kíséretében vehetik az úrvacsorát. A norvég püspökök nem vezették be a gyermekúrvacsorát, hanem „lehetővé tették”, vagyis a szülők és lelkipásztorok ismeretére és mérlegelésére bízzák a döntést. Ezek a rendelkezések talán túlságosan is óvatosaknak tűnnek, de igen fontos szempontra hívják fel a figyelmet. Nem lenne jó, ha a gyermekúrvacsora olyasvalami lenne, amit most itt is, ott is „bevezetnek”, erőltetnek, amit keresztyén szülők — a maguk hite szempontjából — „presztízs-kérdésnek” tartanak és végrehajtanak. Arról van szó, hogy azok a gyermekek, akik meghallották a hívást és örömmel követni akarják, ne csak szavakban, hanem jellel is, ezzel a szentséggel is átélhessék Jézus szeretetét, jelenlétét és a hívők közösségét. (Természetesen gyakorlati kérdések is tisztázandók: az előkészítés, a kritériumok, az osztás rendje és helye stb.) A gyermekúrvacsora azonban a felnőtt gyülekezet saját kérdése is: vajon a felnőttek a gyermekeket és a fiatalokat csak a jövő egyházának tartják, akik a jelenben főként gondot, költséget és zavaró momentumot jelentenek, vagy pedig ott van az egyház és az az egyház, ahol megkereszteltek vannak és keresztelnek, ahol hirdetik és hallgatják Isten igéjét, és kívánják s elfogadják Isten szeretetének jeleit — életkorra való tekintet nélkül? Reuss András
