Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
58 VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL kerül bele filmjeibe, nem elvontan, filozofikusan, még kevésbé dogmatikusan vagy programszerűen, hanem megélten, tusakodóan. Sokan megütköztek ezen. Egy felvilágosult, gondolkodó modern ember és művész hogyan foglalkozhat „még” az Istennel, akár csak kérdésként, de éppen nyugtalan kérdésként? Engem, belső meggyőződésem következtében és mások között szerzett tapasztalataim alapján, nem lep meg, mert „Isten” nem a múltté. De nem tartanám becsületes dolognak, ha azzal a jelenséggel, melyet Bergmannál észlelünk, apológiát űznénk, vagyis a keresztyén hit igazát bizonyítanánk. Ki-ki világnézetéhez illően vonhat le belőle tanulságokat, ha az idevonatkozó valóságot a tényeknek megfelelően, torzítás nélkül tudomásul vesszük Bergman művészetében. A filmek megkérdezése Az első saját forgatókönyvéből készült filmjében, a Börtön-ben (1948) jelentkezik először alkotásában az Isten-kérdés. A film meséje szerint Martint, a fiatal filmrendezőt meglátogatja egykori matematikatanára, és előadja azt az ötletét, hogy filmet kellene csinálni a hétköznapi pokolról, a földi életről. A történet végén Martin kijelenti: „Nem lehet filmet csinálni a forgatókönyvéből, mert a vége olyan kérdésekre nyílna, amelyekre nincsen válasz. Volna rájuk válasz, ha hinne az ember Istenben. De mivel már nem hisz benne, nincs kiút.”2 A Nyári közjáték-ban (1950) Marie-t megrohanja a színhelyen tizenhárom év távolából múltjának szép és fájdalmas emléke: a fiút egy vízbe ugrásakor halálos baleset érte. „Nem hiszem, hogy létezik Isten — mondja kétség- beesésében —, de ha létezik, gyűlölöm. Ha itt állna előttem, szembeköpném.” S megalkudva jelenével, a magány helyett vállalja az egykori szerelmét meg sem közelítő mostani fiatal partnerét. A hetedik pecsét-tel (1956) indul az akkor harmincnyolc éves rendező nagy alkotó korszaka, amely azóta kisebb megszakításokkal egyre magasabbra ível. Keresztes hadjáratból a XIV. századi, pestisdúlta Svédországba hazaérkező lovag megrendült hitében bizonyosságot keres. A megszemélyesített Halállal beszélget: „Tudást akarok, nem hitet. Nem feltételezéseket, hanem tudást. Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa nekem a kezét, felfedje az arcát, szóljon hozzám. Halál: De hallgat. Lovag: Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, senki sincs ott. Halál: Talán csakugyan nincs ott senki. Lovag: Akkor az élet képtelen borzalom. Senki nem képes úgy élni, hogy ott van a Halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi.” Bergman elmondja: „A hetedik pecsét allegória, amelynek roppant egyszerű témája: az ember, örök istenkeresése, a halállal mint egyedüli bizonyossággal.” A nap vége (1957) című film közepe táján egy orvostanhallgató és egy lelkésznek készülő fiatal beszélgetnek. „Viktor: Szerintem a modern embernek szembe kell néznie az élet értelmetlenségével, és csakis saját magában és a biológiai halálban kell hinnie. Anders: Szerintem ilyen modern ember csak a te fantáziádban létezik. Az ember igenis fél a haláltól, s nem bírja elviselni, hogy értelmetlen legyen az élete.” A film végén, aznap délután hasonló beszélgetés ismétlődik két öreg között. A főhős, 76 éves orvosprofesszor beszélget egykori osztálytársával, a nyugalmazott püspökkel, díszdoktorrá avatásuk előtti percekben: „Isak: Emlékszel, mennyit vitatkoztunk úgynevezett hitkérdésekről fiatal korunkban? Jakob: Emlékszem bizony. Isak: És mit
