Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
VEÖREÖS IMRE: AZ ISTEN-KÉRDÉS INGMAR BERGMANNÁL 59 hiszel mostanában? Jakob: Felhagytam a töprengéssel. Most már bármelyik pillanatban átléphetem a tudás küszöbét. Isak: Hogy meg leszel lepve! Jakob: Lehet, hogy te fogsz meglepődni. De jogodban áll, hogy kíváncsi légy.” A két fiatal és a két idős ember párhuzamos témájú beszélgetése látszólag véletlenszerű epizód a filmben, de éppen az ismétlődés jelzi, hogy szerves kapcsolatban van a művész alkotói szándékával. A film leegyszerűsített vázlata: az orvosprofesszor élete végén, egy nap keretén belül, ráébred önzésére, és megteszi, életében talán először, az igazi szeretet kezdő lépéseit. Lidérces álomban a bűnösségét éli át, és megtudja a büntetést: „Igen, a magány”. A Trilógia a nagy alkotói korszak első csúcsa. Tükör által homályosan (1961) cím 1 Kor 13,12-ből való bibliai idézet, mely Isten látására, megismerésére vonatkozik. Karinról, az orvos fiatal feleségéről kiderül, hogy gyógyíthatatlan elmebeteg. Rohamában Istent látja egy pók képében közeledni magához a szoba rongyos tapétája mögül. A záró jelenetben fiatal fiútestvére és apja beszélgetnek. „Minus: Micsoda? Isten? Egy pókisten, mint Karinnak? Vagy egy láthatatlan hatalom valahol a sötétben? Nem, nem, ez nem kell... Az én világomban nincs Isten.” Majd „(kétségbeesetten): Bizonyítsd be, hogy van Isten!” Apja idézi az Üjszövetségből: „írva vagyon, hogy Isten a szeretet.” Később hozzáfűzi: „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létezésének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít. Minus: Neked Isten és szeretet azonos fogalmak? David: Ezzel a gondolattal csitítom ürességemet és piszkos reménytelenségemet... Minus: Ha igaz, amit mondasz, akkor Karint az Isten veszi körül, mert mi szeretjük.” Ehhez a beszélgetéshez vetítsük most oda az egész film megelőző látványát: az önző apa, egy tehetségtelen, özvegy író miatt szeretethiányban szenvednek gyermekei; Karin idegrohamát is az írói ambícióját szolgáló könyörtelenül önös tette váltja ki. S közben változás történik benne. Vejének mondja: „Született valami az ürességemből, amiről nem merek beszélni. Szeretet. (Szünet) Karin és Minus iránt. És irántad.” Ha a film címével mindezt egybevetjük, mintha ez lenne a mondanivalója: Istent nem lehet meglátni, de homályosan felsejlik az emberi szeretetben. Az Ürvacsora (1962) forgatókönyve elé Bergman ezt írta: S. D. G. Azaz: Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. Egy pap, Tomas, hite lassan összetört az élet könyörtelenségei alatt, mert ő lényegében csupán egy őt védelmező Istenben hitt. „A két kezemmel fabrikáltam magamnak.” És most egyszerre gyötrődik „az Isten csendje”, hallgatása miatt. Másrészt felszabadultnak érzi magát: „A halál nem lesz más, csak az élet kialvása, feloszlása a testnek és léleknek. Magától értetődő, átlátszó lesz az emberek kegyetlensége, elhagyatottsága, félelme. Nem kell megmagyarázni a megmagyarázhatatlan szenvedést.” A továbbiak mutatják ennek a mondatnak tragikus iróniáját. Isten elvesztése nem hozott megoldást. Tovább fokozódott e második darabban a Trilógia alapvető gondolata: hallgat az Isten. A harmadik darab, A csend (1963) elkészülte után Bergman így értelmezi a Trilógiát: az első darab „a megszerzett bizonyosság”, a második „a megértett bizonyosság”. „A csend — Isten csendje — a negatív lenyomat.” Az előzőkből nyilvánvaló, hogy „bizonyosságon” Bergman az Isten hallgatását érti, amelynek következménye az emberek közötti kapcsolatok megromlása. A csend valóban negatív lenyomat az Isten és a szeretet összefüggéséről. Három embernek, egy fiatalasszonynak, kisfiának és nővérének egy napra sűrített sorsában, az ismeretlen városban, halál és háború árnyékában, megren- dítően ábrázolódik a szeretethiány és a gyűlölet. Ebből a pokolból nem ad
