Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Veöreös Imre: Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében
57 VEÖREÖSIMRE Az Isten-kérdés Ingmar Bergman művészetében Korunk legnagyobb élő filmalkotóját szokták filmrendező-filozófusnak nevezni. Ez felszínes vélemény. Ö elsősorban művész. Megerősítik ezt vallomásai, de eddigi életművének átfogó elemzése is. „Az intuícióm dönt mindig .. . Az intuíció sötét mélységekből tör föl, meg kell próbálni nyomába szegődni.’"1 A tudatos formálás csak ezután következik. „Filmjeim anyagát élettapasztalatok, élmények és benyomások adják, intellektuális és logikai megalapozásuk sokszor fogyatékos.” Ugyanezt támasztja alá a zene inspiráló és kifejező szerepe az utolsó két évtizedének nagy alkotói korszakában. A csend „egy zeneműnek köszönheti létrejöttét, mégpedig Bartók Concertojának ... A film írása közben zeneileg gondolkoztam, sokkal inkább, mint egyébként. De valójában nem maradt más Bartókból, csak a film eleje, amely szorosan követi a zenét: először egy lágy, fojtott futam, aztán hirtelen robbanás.” A Suttogások, sikolyokban a chopini zenei aláfestésen túl Bach csellószvitje két lélekbe markoló pillanatban szólal meg érzékeltetésül. Művészi kifejező eszközei során egyre inkább nyúl a valóság és a képzelet, az álom, a tudatalatti szintjének a váltogatásához. Üjabb filmjeiben a színekkel és az arcjáték közelképeivel válik a művészet varázslójává. Forgatókönyvei a szépírót mutatják be. Budapesten most látható az 1974-ben készült tévéfilmje, a Varázsfuvola. Ebben ámulva megfigyelhetjük a színházi és filmrendező együttes képességeit. Ingmar Bergmant, a művészt, filmjeiben a modern gondolkodó ember belső problémái érdeklik. De ezekhez nem külső szemlélőként közeledik, hanem önmaga vívódásai felől. Azok a kérdések kísérik filmjei hosszú sorát, amelyeket ő élt át életében, tudatában, idegzetében. Negyvenet meghaladó filmje közül a legtöbb önvallomás a művészet síkjára vetítve —, mégpedig gyötrel- mes vallomások. Így érthetjük meg a Bergman-filmek filozofikus vonatkozásait. Ö, aki saját vallomása szerint lelki folyamatokat akar ábrázolni, nem filozófiát vagy filozófiai gondolatokat jelenít meg filmjeiben, hanem mint egy lírai költő az alkotásaiba beleviszi önmagát, érzéseit, kérdéseit, félelmeit, kétségeit. A jelen évtizedeiben élő vívódó ember Bergman, egyéni lelki alkatával, élet- sorsával, gyermekkorának örökségével és későbbi szellemi környezetével, olvasmányaival, élményeivel. Filmjeiben nem az általánosított „modern ember”, a nem létező ábra néz szembe velünk, hanem egy kortársunk, akivel végső soron annyira egyek vagyunk, hogy belső rezonancia magyarázza filmjeinek a lenyűgöző átélését sokakban, sokunkban. Az Isten-kérdés is így
