Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 1. szám - Szokolay Sándor: Elfogult hangú vallomás a zenéről és az alkotó munkáról
SZOKOLAY SÁNDOR: ELFOGULT HANGÜ VALLOMÁS . . . 43 vészetpótlék való... Meg kell fordítani a tételt: csakis művészi érték való a gyermekeknek! Minden más árt neki!” Művészi gyermekkoromért, s talán éppen az itt töltött évekért áldhatom leginkább sorsomat. Gyermekkorom mennyországának nevezhetem ezt a helyet. Eddigi életem legösszekovácsolódottabb közösségével találkoztam itt, az együtténeklés emberformáló varázsával, s mindez elefántcsonttorony nélkül. Mégis csodálatos érzékenységet itattak belénk. Babits Mihály azt írja: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” Ez az emberformáló éneklés Tarhos egyik legutánozhatatlanabb titka volt. Gulyás György a felszabadulás után Békéstarhoson, 1946-ban, a kifosztott, üresen maradt grófi rezidenciában egy pecsétes papírral a kezében tanyát ütött és létrehozta az ország első zenei általános- és középiskoláját. A semmiből tudott teremteni, felismerései azonnal akarattá váltak; ötletben, leleményben, lehetetlent nem ismerő erőben nála nem volt hiány. Szikrázott körülötte a levegő, a közömbösséget nem tűrte, valamiféle mágneses tér vette körül — elveiért dühödten tudott harcolni, vakmerő bátorsággal. S művészeti életünk és a külföld figyelme is pár év után már az iskola felé fordult. Gulyás szenvedélyesen hitt a maga igazában. A makarenkói nevelést és Németh László hódmezővásárhelyi irodalmi fogantatású iskoláját zenébe átültetve, közel vitt bennünket a természethez, a népi kollégiumok történelmi hőskorszakának szellemében, munkában, tanulásban, éneklésben. Bartók és Kodály Gyermekkarait újraélve, valósággal „kitalálta” számunkra. Megfért nála egy művön belül a népi duhajkodó és a sixtusi hangzás: kóruspróbáin mágus módra csalta ki a varázslatos hangzásokat belőlünk. Kodály 1958-ban így írt erről: „Mi az a tarhosi szellem? Röviden zenei nevelés ének alapján. Ezen az úton jut leghamarább célhoz közönség és szaknevelés egyaránt.” De ezt már csak a megszüntetett iskoláról írhatta, mert 1954-ben, amikor az újonnan épített zenepalota még egyéves sem volt, bezárták az iskola kapuit. Kodály Zoltán legnagyobb példaképeim közé tartozott, s alakja az idők múlásával sem halványult bennem, sőt mind elevenebben él! Nagyságát sohasem csak és kizárólagosan zenei géniuszában láttam, hanem ő a teljes élet legki- vételesebb példája volt. Megilletődöttség nélkül sohasem tudtam rágondolni. Ezt nem a megközelíthetetlen nagyság ránk nehezülő tekintélye keltette, hanem a fölösleget mindig lehántó, lényegre törő egyéniségének, páratlan műveltségének, ízlésének, csalhatatlan ítélőképességének és minden elképzelést felülmúló memóriájának szellemi és művészi teljesítménye. Kodály kórusai voltak első zenei élményeim is, mert Kodály és Bartók műveivel előbb ismerkedtem, mint bármelyik régi klasszikussal. A zene tisztasága és csengése mellett az ízes szövegek is mélyen belém ivódtak. A Nagyszalontai Köszöntő „mosolyog az hajnal”-a, az „aranyszál toliakkal” repdeső angyala, a Jó Gazd’asszony „libidári dombon”’-ja és „lombári hegye”, a Zöld Erdőben „jaj, be gyöngyén jár”-ja, vagy a Katalinka „szállj szállj” szelídsége... A Túrót eszik a cigány „duba” és „leba” kiáltásai, s a Cigánysirató „szuszkiri”-je ősi pogány szertartások varázserejét lehelte belénk, a Villő ,,kirelejszom”-ja és „agyigója”, az Egyetem, begyetem „szil, szál, szalmaszála” a falu levegőjével itatott át bennünket. Lengyel László „haj, régi szép magyar nép”-e, „haj, a magyar népe” a hazaszeretet lángját jobban gyújtotta bennünk, mint azóta bármelyik történelemóra vagy szeminárium.
