Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az ifjúság önértelmezése három fiatal író művében
FABINY TAMÁS: AZ IFJÚSÁG ÖNÉRTELMEZÉSE... 85 kor ugyanezt kellene mondani Tinódi vagy Sztárai énekköltészetével kapcsolatban is. Mert — legyen bármilyen meglepő —, van köztük rokonság.) Amit Cseh Tamás énekel, az feltétlenül igaz és becsületes, s a daloknak — amelyek népszerűek, de semmiképpen nem olcsó melódiák — van egy mélyebb jelentésrétege. Koncertjei nem zajos események: előfordul, hogy a közönség nem is tapsol, de a levegőben ott vibrál a feszültség, amelyet egyetlen nagy novellává összeálló dalai hoznak létre. Hogy miről szólnak ezek? Mindenekelőtt erről a nemzedékről, amely már túl van tehát a hőskoron, de abból át akar menteni valamit a mába, és azt tovább akarja adni az utána következőknek. Ilyen szellemben énekel aztán történelemről, a második magyar hadseregről, múltról (,,az ötvenes évek szűk levegőjéről”, vagy a hatvanas évekről, amikor „nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”), kamaszkori vétkekről, az ingázókról, lezüllött közgazdászokról, a lakáshiányról, a 424-es mozdonyról, az értelmiségről, hűségről, barátságról — de sohasem csak ezekről. Cseh Tamás és Bereményi ezzel az újfajta, de hiteles közéletiséggel arra akar tanítani, hogy a tények mögött mindig van valami, ami fontosabb: az ember szándéka, az értékek megőrzése. Rá akarnak ébreszteni mindennapos kis megalkuvásainkra, „arcunkra száradt szokásainkra”, de arra is, hogy tartozunk valahová: egy néphez, egy városhoz, egy közösséghez. Korántsem csak a környező világot bírálja; saját nemzedékét is kemény szavakkal illeti, ha kell, öreg magnószalaghoz hasonlítva azokat, akik hamar felejtenek: „elszakadtak, szétszakadtak, nem szólnak már semmiféle fordulatnak”, máskor viszont önmaga múltját is kijózanodva értékeli: „mélyvízi életforma volt — új kultúrának tűnt pedig”. Esterházy Péter nagy port kavart műve, a Termelési regény (kisssregény), már többet fejez ki életérzésnél, hangulatnál — szintézisre törekszik. Nem is egy regény ez, hanem legalább négy, „mesterien” összedolgozva. (A könyv fiktív krónikása a szerzőt nevezi mesternek.) Az elsőt sejteti a cím —, csakhogy nála ez a két-három évtizede meglehetősen elterjedt, irodalmunk dicsőségére kevésbé vált műfaj paródiája. A vaskosabb második rész pedig mint ennek „jegyzetanyaga” szerepel. De az elnevezés szándékosan megtévesztő; önálló regényekre lehetne ezt a második részt bontani: egy család- regényre (a szerző családjának távolabbi és közelebbi múltja egyaránt hordoz magában tanulságot a mára nézve), egy sportregényre (egy alsóbbosztá- lyú egyesületen keresztül következtetni lehet egész sportéletünkre, s nagyobb, társadalmi és erkölcsi összefüggésekre is), továbbá egy olyan regényre, amely a regény születéséről szól (látjuk a hol gyötrelmes, hol könnyed alkotói folyamatot — Esterházynál az utóbbi a gyakoribb —, megismerjük az írói élményanyagot, a félkész vázlatokat, találkozunk cenzorokkal és szerkesztőkkel, akikkel „két-három jelzős szerkezeten” kell vitatkozni). Esterházy méltatói egyöntetűen elismerik, hogy Weöres Sándor óta nem jelentkezett hasonló nyelvi tehetség a magyar irodalomban, stílusbravúrjai legfeljebb Kosztolányi vagy Krúdy megoldásaival mérhetők. Valóban: a mondatszerkesztés, a szójáték, a metafora, a stilusparódia terén egyedülálló ötletekkel lép fel. Csak két példa: „látszott rajta, hogy dicső múlt elé néz”, és „mintha odanézni és pont oda nem nézni nem lenne ugyanaz”. A humor területén is méltó utóda a legnagyobbaknak. Éltető humor ez: a legrútabb visszásságokat is ezzel tudja szemlélni, ami ítéletét persze nem enyhíti, de önmaga szuverenitását ezáltal őrizheti meg.
