Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Fabiny Tamás: Az ifjúság önértelmezése három fiatal író művében
86 FABINY TAMÁS: AZ IFJÚSÁG ÖNÉRTELMEZÉSE... Minthogy a regény egészét most nem áll módunkban értékelni, azt vizsgáljuk meg, ami témánkhoz elsősorban kapcsolódik: Esterházy tükrében hogyan értelmezi önmagát és a világot ez a nemzedék, hogyan látja a társadalomban való élés lehetőségét? Első: a megközelítés. A megértés szándékával indul, az empátiának, a beleélésnek nem csupán művészi, hanem gyakorlati megvalósításával: egy számítástechnikai intézmény matematikusaként, egy futballcsapat csatáraként és egy grófi család sarjaként ez meg is valósítható. Az, hogy ilyen megértéssel közelít, segíti abban, hogy ne egyes személyeket bíráljon, hanem jelenségeket, okokat, mély gyökereket. Második: a módszer. Az előzőből következik, hogy nem szubjektív ítéletet alkot. Ebben pedig a távolságtartás módszere a célravezető. Az így létrehozott „grammatikai tér” abban is segíti, hogy a beleélés ne azonosulás legyen. Harmadik: a szakítás. Számára, egy új nemzedék 30 éves képviselője számára már nem létezik az „erről nem szabad beszélni” erkölcstelen tabuja. Így hozhatja szó szerint a családja kitelepítéséről szóló végzést, különböző szövegkivágásokat, vagy így szerkesztheti szinte észrevétlenül egybe Tisza Kálmán és Rákosi Mátyás beszédét. Negyedik: a helyes magatartás. „Ő se bátor, se nem bátor nem akar lenni” és „hős sem akart ő lenni, áruló sem akart ő lenni, prózaíró akart ő lenni”. Nem a középszer mondatai ezek, ellenkezőleg: nem akar leragadni csip-csup csatározásoknál, értelmetlen, anakronisztikus vitáknál. A társadalomban való írói magatartásra pedig Mikszáthot választja példaképül — „Kálmán bácsi” személyének megidézése a könyv legjobb részei közé tartozik —, ezzel pedig az alkotó és kritikus részvételt. Ötödik: az etikai normák. Etikus mű ez —, de nem moralizáló —, mert könnyed csevegésű, derűt fakasztó vagy lebilincselő részek közé észrevétlenül csempészi be etikai normáit. Ezzel pedig azt sugallja, hogy e nemzedék nem akar mindent felrúgni, sőt egyes megkopottnak hitt fogalmakat — tisztesség, család, munka — mennyire komolyan vesz. Ezért nem „bundázik”, vagy nem fogadja el a góljaiért felajánlott alibi-állást. Vannak idők, „amikor minden a tisztesség próbája lesz”. Egyik bírálója jól mutat rá, hogy a szokatlanul bonyolult szerkezet mögött szokatlanul egyszerű értékhierarchia rejtőzik. Itt pedig vallásossága — progresszív katolicizmusa — igencsak felül helyezkedik el: már formailag is, amint a legnagyobb természetességgel írja le, ahogyan térdel „a helyi katedrálisban”, vagy ahogy szervesen beleilleszti művébe a Miatyánk pontos szövegét. De még inkább, ahogy legmélyebb érzései előtörnek. Van eset, hogy ezt titkolni próbálja: egyik csapattársa halála miatti egy perces néma csöndben a leghétköznapibb dolgokat szemléli, látszólag felszínesen, érzéketlenül, de a záró mondatból kiderül, hogy mindezt csak azért tette, „hogy ne zokogjon fel”. Máskor aztán már palástolni sem próbálja a feltörő mély humánumot: amikor a templomban ülve észrevesz egy idegbeteg fiút, aki határtalanul boldog lesz attól, hogy többszöri sikertelen kísérlet után be tudja dobni a pénzt a perselybe: „És ekkor — látva ő az elébb még jelkép erejével őt magát önvizsgálatra késztető ős-ka- maszi örök tisztaságot, melyről most kijött, hogy mi —, ekkor neki könny szökött a szemébe, és letérdelt, hogy imádkozzék a fiúért. ,Kicsi öcsém, kicsi öcsém, kicsi öcsém.’ Így telt az idő egészen az áldásig, mely nagy, áhítatos pillanata volt a mesternek. Kevés ehhez a szó. ,Menjetek békével!’ ”