Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980

1980 / 2. szám - Hajnal László Gábor: „S a mandulafa virágba borult!” – Nők, Luther-kabátban

HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: NŐK, LUTHER-KABÁTBAN

81

metből — nem tudtam vállalni a kiküldetéseket. Egy másik részleghez kerültem. Ott a többszörös balesetet okozó és büntetett előéletű gépkocsivezetők vizsgálatában vettem részt. Sokféle emberrel, esettel találkoztam. Munkatársaim kedveltek, néha sor került „hitvitákra”, ám soha nem bántó szándékkal. Őszinte érdeklődést éreztem kollégáim részéről. Jól éreztem magam közöttük, de a munkám nem elégített ki. Csalódtam a pszichológiában. Ennek egyik oka talán az volt, hogy szinte csodát vártam az egésztől. Szép feladat az alkalmatlanok kiszűrésével baleseteket megelőzni, életeket menteni, ám a vizsgált személyekkel kapcsolatosan éreztem először: nem elég diagnózisokat gyártani, dönteni sorsuk fölött, úgy, hogy nem is próbálunk segíteni rajtuk, hiszen amikor egy lelkileg sérült embertől bevonjuk a jogosítványt — mert ezt kell tenni —, tovább rontunk a helyzetén. A gyülekezeti munka mindig örömöt jelentett nekem, szinte a templomban nőttem fel. Életemhez hozzátartozott az oltárdíszítés, a harangozás, a kazánfűtés, a beteg testvérek látogatása. Bekapcsolódtam a bibliakör vezetésébe, boldogság volt tanítani a gyerekeket, látni, milyen nyitott szívvel fogadják az Igét. Ezt tapasztalva döntöttem. A pszichológia módszerei korlátozottak, azzal kevésbé lehet segíteni. Az evangélium az egyetlen erő, amely vigasztalást adhat, boldoggá tehet.

Pintér Márta:

— Édesanyám, édesapám lelkészek. Hitet nem tudtak nekem adni, de sikerült istenfélelemre nevelniük. Orvostól kezdve a tanárig minden akartam lenni, csak pap nem. (Kivéve, ha ateista tanáraimat bosszantottam vele.) Hogy mégis a teológiára jöttem?! Isten szolgálatába állni felelősségteljes dolog, az emberi oldal ehhez kevés. Nem mindegy, önkéntesen akarok-e „munkatársa” lenni, vagy Ö hív el. Egyházi körökben az öröm mellett — „Hála Istennek, vannak teológusok” — érthetetlen módon sokan keseregnek amiatt, hogy a hallgatók közül számosán lelkészcsaládból kerülnek teológiára. Nem a „papgyerekek” védelmére kelek, de úgy érzem, ha ezt választják, igent mondanak a szüleik munkájára, elismerik annak szépségét, értelmét, pedig velük szemben a fiatalok mindig kritikusabbak.

Smidéliusz Katalin:

— Gimnazista koromban megszállottként olvastam, teljesen az irodalom bűvkörébe kerültem. De számomra Ady istenes versei nem egy kor eszmeiségét tükrözték csupán. Benne az Istennel viaskodó lélek harcát éreztem. Tanárnő akartam lenni, ám lassan rádöbbentem, nem tudnám a rám bízott gyerekeket marxista módon nevelni. Ezért úgy éreztem, becsületesebb, ha leteszek erről a tervemről, hiszen a művészetekről való gondolkodásom és a hit nem két külön skatulya, hanem egymásba szorosan kapcsolódó láncszem. Édesapám hivatása mindig vonzott, s egy Ganai Gábor vers sokat mondott nekem: „Akinek belső ragyogása van . .Gyakran éreztem, jó lenne másoknak is szólni arról, hogy aki ezt a belső ragyogást adja, megszabadít az önzéstől, megtanít a fájdalmat békével hordozni. De rengeteg ellenérvem is volt. Nő vagyok, gyenge. Végül édesanyám súlyos betegsége s szinte csodával határos gyógyulása után határoztam. Az irodalom szeretete azóta sem csökkent. Olvasok, színházba járok, mindez hasznos segítség ahhoz, hogy másokkal szót értsek. Máig nagy kérdés előttem: miképp tudok hűséges lelki- pásztor, gondos feleség, és jó anya lenni egyszerre. Majd ügyes időbeosztást kell kifundálnom. Lakásomban egy szobát népi hímzésekkel akarok díszíteni, szabad időmben kézimunkázok. Az alkotás ősi ízét érzem, amikor a te-