Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Hajnal László Gábor: „S a mandulafa virágba borult!” – Nők, Luther-kabátban
HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR: NŐK, LUTHER-KABÁTBAN 75 felépített új parókiára költözött — az említett községekben élő 1500 hivő lelkipásztora. A lakásba lépve első pillanatban szembetűnt a sok könyv: klasszikusok, modern írók, versek, regények, színdarabok. Művek címét, szerzők nevét olvasva próbáltam következtetni Kovács Etelka jellemére, emberi magatartására, nyitottságára. A későbbiek során is kénytelen voltam néhányszor a megérzéseimre hagyatkozni, mert a kérdésekre nehezen válaszolt, inkább arról beszélt, ami éppen akkor foglalkoztatta. „A teológián 1962-ben végeztem. Négy évig Debrecenben, utána pedig három esztendőt Veszprémben töltöttem segédlelkészként. Csöglére 1969-ben kerültem. Itt püspöki engedéllyel láttam el önálló feladatokat, s 1972-ben avattak fel. A környéken lévő szórványgyülekezetekhez először motorkerékpárral, később autóval jártam, naponta ötven-hatvan kilométert vezettem, általában két istentiszteletet tartottam. Pontosabban fogalmazva, most is ez a program. Reggeltől késő estig autózom, felkeresem a magányos, beteg, öreg testvéreket, akik vágyódnak a szóra, igénylik a lelki vigaszt, de elkél az ápolás is. Kevés szabad időm marad. Prédikációkra készülve segítenek a könyvek, hiszen témát nem csak a Bibliából lehet meríteni. A Szentírás textusainak megértésében és magyarázatában sokat segítenek az irodalmi gondolatok. Nézem a tévét, hallgatom a rádiót, érdekel mi történik a világban. Elolvasom, áttanulmányozom a marxista szellemben írt cikkeket, de a logikus érvek ellenére sem hiszem, hogy Isten nélkül teremtődött a Mindenség.” A faluban kisebb eseménynek számított: „Férfi látogatója van a tisztele- tesnőnek.” Szinte egymásnak adva a kilincset jöttek az érdeklődők. Először nem értettem a hirtelen „nyüzsgés” okát, Kovács Etelka mosolyogva súgta, hogy érkezésemről levélben értesítette Ottlyk püspök úr, s ezt elmesélte néhány ismerősének. Most arra kíváncsiak a helybéliek, miféle személy faggatja papjukat. Távozóban mindannyian arra kértek: „Szépen írjon ám, mert áldott egy jó teremtés az Etelka!” A községi tanács vb. titkárának véleménye viszont közel sem volt ilyen pozitív — a faluba érve őt kerestem fel először —, s tanulságként részletesebben idézem mondatait, mert ez a mentalitás elgondolkodtató és főképp idejétmúlt. Vagy nem hallotta még, vagy nem akarta tudomásul venni, hogy társadalmunkban az állam és egyház harmonikus viszonyának alapja: párbeszéd a haza javára! „Nálunk a fiatalok nem járnak sem hittanra, sem templomba. Az utóbbi években — ez már a mi ideológiai nevelésünk eredménye — összesen két templomi esküvő volt, csak a temetéshez kérnek gyakrabban papot a lakosok. Nemrégiben a fülembe jutott, hogy a lelkésznő úgy édesgeti a gyerekeket bibliaórára: fagylaltot vesz nekik és autózni viszi őket. Ez, kérem, megengedhetetlen módszer. De figyelmeztettem a szülőket, tiltsák meg a parókiára menést, különben baj lesz.” — Tényleg autózni viszi a gyerekeket és fagylaltot vesz nekik? — kérdeztem Kovács Etelkát. — A keresztlányomat és olykor egy-két barátját valóban elviszem, de miért baj ez? — csodálkozott. — Mert a tanácsházán ... — Értem — nézett rám szomorúan —, én is hallottam, hogy ezzel vádolnak, pedig higgye el, távol áll tőlem minden praktika. Az igazság annyi: nagyon szeretem a gyerekeket, de a hivatásom annyira leköt, nem láttam ér-
