Diakonia - Evangélikus Szemle, 1980
1980 / 2. szám - Prőhle Károly: Evangélikus hitvallás az egyház megújulásáról. Névadó hitvallásunk aktualitása
PRÖHLE KÁROLY: EVANGÉLIKUS HITVALLÁS... 5 Hitetlenségből hitre Az Ágostai Hitvallás az egyházat hangsúlyozottan mint a hívők közösségét határozza meg. Ez is az evangélium reformátori értelmezéséből következik. Nem véletlen, hogy a hitvallás az Istenről és az eredendő bűnről szóló cikkel kezdődik. Ez a két cikk szorosan összetartozik, és ezek nélkül sem az evangélium jelentősége, sem a hit lényege nem érthető. A hitvallás először bizonyságot tesz Istenről mint mindenek teremtőjéről és fenntartójáról. Azután rögtön hozzáteszi, hogy az emberben természeténél fogva nincs sem igazi istenfélelem, sem igazi hit, ill. bizalom Isten iránt (a német szövegben: Glaube, a latinban fiducia): ebben nyilatkozik meg az ember eredendő bűne (11:1). Ez az újkor küszöbén a modern ember józan és reális leírása, aki nem féli az Istent és nem tud hinni benne. Eszerint nincsen semmi különös vagy rendkívüli abban, hogy az ember nem hisz Istenben: ez természetes. Sőt az a rendkívüli, az a csoda, ha hisz Istenben. Mert egyedül Isten az, aki önmaga iránt bizalmat, azaz hitet ébreszt azzal, hogy az evangéliumban elénk állítja Krisztus értünk hozott áldozatát, és ebben megmutatja meg nem érdemelt szeretetét. Így ébred egyszerre az igazi Isten-hit és az igazi Krisztushit az evangélium hirdetése nyomán „u'bi et quando visum est Deo” — ahol és amikor Isten jónak látja (V :2). Így épül egyedül Isten kezdeményezésére a hivők közössége, az egyház. Isten hatalma alatt Az evangéliumnak az az értelmezése, hogy egyedül Isten a hit kezdeményezője és szuverén ura, azt jelenti, hogy az egyháznak nincs saját hatalma, hanem minden tekintetben Isten hatalma alá van rendelve, tehát szolgáló helyzetben van. Az Ágostai Hitvallás nem használja a kifejezést, de az egyházi hatalommal, a püspöki tisztséggel és az igehirdető hivatallal kapcsolatban tárgyilag és tartalmilag állandóan a szolgáló egyházról beszél. Az evangélium szolgálatra újítja meg és szolgálatban tartja az egyházat. Ez döntően határozza meg az egyház belső és külső helyzetét. Befelé mindenekelőtt azt jelenti, hogy az egyháznak és az egyházban senkinek sincs hatalma a lelkek felett: senkit sem lehet hitre kényszeríteni. A püspököknek és az igehirdetőknek nincs más „hatalma”, mint az evangélium hirdetése. Az egyháznak mindig számolnia kell azzal, hogy „csak” szolgálatra van hivatva, és ezért tiszteletben kell tartani az ember lelkiismereti szabadságát. Ebből következik az a mélyen humánus evangélikus etika, amely nem állít fel érték- különbséget hivő és nem hivő között: a hitetlen nem alacsonyabbrendű a hívőnél, mert ez az ember „íermészetes” állapota, és a hivő nem magasabb- rendű, mert hisz, minthogy ez nem érdeme. Hatalomnélküli egyház és világi hatalom Az egyház helyzetét kifelé is döntő módon határozza meg Istennek a hit feletti szuverenitása. Az egyház nem igényelhet magának hatalmat a világ felett. Luther ezt az evangélium újrafelfedezése nyomán ismerte fel, és az Ágostai Hitvallás az egyház értelmezésének alapjává tette évszázadokkal az előtt, hogy a nagykonstantinuszi korszak végéről kezdtek beszélni. A hivő
