Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 Fénycsóvák Az idei színházi évad emlékezetes bemutatói közül ezúttal két színműre hívjuk föl a figyelmet: Csurka István Házmestersirató (Vígszínház) és Karinthy Ferenc Házszentelő (Thália) című darabjára. „Fenn és lenn” — így is jellemezhetnénk ezt a két színművet, mivel társadalmi rétegződésünk két szélső pólusáról adnak látleletet. Karinthy egy vállalati igazgató présházból lett pompás nyaralójába hozza össze egy vidéki város notobilitásait, hogy a házszentelő dínom-dánomjának önelégült pillanataiban szembesítse őket a tiszta ideálokat számonkérő fiatalokkal. A találkozás tragikus végű, de a jó cimborák összefogása leplezni igyekszik az ügyet: ki és miért lőtt az egyik vendég lányának nem kívánatos kérőjére, s miért menekült a fiú sérüléséből felgyógyulva mégis a halálba?! Csurka Istvánnál nem a nemzedékek, hanem a társadalom mélyén vegetálok állnak szemben egy szociológus csoporttal. A házmesterné a viharos múltú anya, akinek titkos bögrecsárdájában iszogatnak a környék munkásai; a fia börtönből börtönbe járó garázda vagány; a lánya bohém művészekre specializálódott „igényes” perdita; az élettárs a falujából elűzött, egykori ezüstkalászos gazda, most idült alkoholista és aktív munkakerülő. A velük szemben felsorakozó „team” felettébb bárgyú kérdések útján óhajtja a „köznép” kulturáltságának fokát méricskélni. Betoppan azonban a leány épp esedékes író-udvarlója, bezárja az ajtót, és megfordítja a szerepeket: valljanak most ők, a jól fésült, könnyen élő értelmiségiek. A kialakuló kollektív gyónásból kiderül: szociológusok és házmesterek egyaránt sebzettek, magukon viselik vagy a történelem vagy a gyors életmódváltás okozta sérülések nyomait, s eltorzultak, ki így, ki úgy. Ilyenfajta torzulásról szólt a televízióban bemutatott Periférián című film is, melynek forgatókönyvét Bajor Nagy Ernő megtörtént eset alapján írta. Pár évvel ezelőtt történt, hogy egy taxisofőrt fiatal utasa pisztollyal kényszerí- tett bizonytalan célú száguldásra, ám a sofőr egy óvatlan pillanatban kiugrott a kocsiból, mely továbbrobogva utasával együtt nekiszaladt egy épületnek és felrobbant. A film ennek az esetnek a forrás vidékét vizsgálja, bemutatván azokat a fiatalokat, akik kiestek a család megtartó melegéből (mert vidékről városba kerülve magukra maradtak, mert összekülönböztek szüleikkel, mert eleve szülők nélkül nőttek fel stb.), és hullásuk közben senkiben sem tudtak megkapaszkodni, egymásban sem; szótlan unalommal ülnek a csehókban vagy lézengenek a köztereken. Miért követnek olykor őrült ötleteket? Maguk sem tudják. Csak. Csányi László remek riportja (Élet és Irodalom, 1979. jan. 20.), a Házak, erős várak mintegy hátteret fest az előzőek mögé. A falu megindult a város felé, „mint Shakespeare-nél a birnami erdő”. Már persze a lakosság fiatalabb- ja, mert az idősebbek maradtak a szerette tájon, látástól vakulásig dolgoznak, hogy kacsalábon forgó kiskasté- lyokban éljék le végnapjaikat. Mi lesz majd az elhagyott házakkal? Hozzátehetjük a riportban rejtve bujkáló kérdést: és milyen sors vár az egymástól elszakadó nemzedékekre? Az érzelmeknek miféle karsztvidékére jut, akinek soha sincs ideje hazamenni?! Mintha csak ezt a gondolatsort folytatná Szilágyi Kinga tanulmánya a Valóság 1979. januári számában: Az elnéptelenedő falvak hasznosítása üdülésre. A tapasztalatok az aprófalvak eltűnésének tendenciáját bizonyítják — kivéve a városközelieket, de azok lassan városperemmé válnak —, ám ahol a táj szépsége erre lehetőséget ad, ott tájba illő építkezéssel, a műemlékek megőrzésével üdülőtelepek alakíthatók, s ez nemcsak a meglevő értékek hasznosítását és az üdülőhálózat bővülését szolgálja, de elhárítja az elhagyott házak rablótanyává válásának veszélyét is, mert a közbiztonságot igencsak fenyegeti, ha a munkakerülő vagányok országszerte „kész otthonra” lelnek. Végezetül megemlítjük még Kron- stein Gábor A közösségi emberfogalom válsága című tanulmányát (Valóság 1979. január), mely alcíme szerint széljegyzet az utóbbi években megjelent, s
