Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
BOZÖKY ÉVA: HÁROM HIT HATÁRÁN 47 ben, s egyre rémültebben kérte, hogy hajmeresztő gondolataimat legalább ne az órán fejtsem ki, inkább kerülgessük tanítás után a minaretet, séta közben megbeszélvén mindazt, ami nem fér a fejembe. Például az nem, hogy miért olyan üres a református templom. — Én nem hiszem, hogy a ti templomotokban Isten jelen volna! — Miért ne lenne? — riadozott Melinda. — Mert fázik! Azok a nagy fehér falak olyanok, mint a hómezők! Még egy pici gyertya lángja sem melegít. Én itt nem tudok imádkozni. Nálunk Budavárban volt oltárkép, Jézus az Olajfák hegyén. Ha ráesett a gyertyafény, jól láttam, és tudtam vele beszélgetni. Itt nem tudok. — Hát hunyd be a szemed, és gondold, hogy Budavárban vagy! Az iskolában lyukas óránk volt hittan idején, olyankor én átszöktem a zárda kápolnájába gyönyörködni a képekben, szobrokban, meg a virágok tengerében. Hogy a képek mit ábrázolnak, azt megtudakoltam az úgynevezett hittanismétlés órákon, ahová beülhettem, s így megismertem a szentek legendáit, megint csak kétségbeejtve Melindát a kérdéssel, hogy miért hiányoznak ezek a vonzó emberek nálunk? — Embereket nem szabad imádni! — mondta ő, segélyt kérőén nézve fel a falon függő Kálvin-képre. — Imádni nem, de barátkozni azért lehet velük! Látod, ti is ideteszitek Kálvin bácsit. Egyáltalán nem kedvelem, mert mogorva, és nem szereti a szépet! — Kálvint tisztelni kell, mert nagy reformátor volt! — Senkit sem tisztelek csak azért, mert kell! Csak ha kedves a szívemnek! — feleltem durcásan. — Ti mindennel fukarkodtok! — mondtam egyszer Melindának — nálatok szentség is csak kettő van, és a purgatóriumra is sajnáljátok az időt! Sóbálványként meredt rám. — Dehát ez nálatok is így van! — dadogta. Csakugyan — döbbentem rá. Messzire tűnt már Budavár gyertyafénye. Fogalmam sincs, nálunk hogy is vannak a dolgok. Hiszen én nem tartozom sem ide, a zord tekintetű Kálvin bácsihoz; sem oda, a tömjénillatú kis virágerdőhöz, ahová az osztálytársaim be-befutnak számtanóra előtt egy fohászra, hogy a tízóraipénzüket szent Antal perselyébe csúsztassák a sikeres felelés céljából. Ha bevittem a virágaimat a Mária szobor elé, magamban ilyenformán szóltam: — Szűzanya, én nem imádkozom hozzád, mert nekem azt nem szabad, de azért szeretlek téged. A virágot sem azért hoztam, hogy segíts a számtan- dolgozat írásakor. Talán nem is tudnál segíteni, mert a te idődben nem gyötörték a lányokat ilyesmivel, bár az is lehet, hogy ezt is tudod, hiszen te a csillagok királynője vagy, és azt mondják, a csillagokhoz kell a matematika. Fejtsd meg inkább a virágok titkát, mert te vagy a titkos értelmű rózsa, ismered a titkos értelmeket. Akkortájt éppen a purgatóriummal voltam bajban. Miért csak a katolikusok mennek oda? Ezek szerint apa a purgatóriumban fog időzni, én meg várhatok rá, míg előkerül? De hol? És meddig? Valahogy úgy, ahogy régen várakoztam olykor a Bécsikapu tér és a Mátyás templom közötti útszaka- kaszon? Nem, Melindától nem kaptam választ. Tanításának csődjét látta a sehová sem tartozó kis idegenben, akiből hiányzik református tanítványainak konok
