Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
48 BOZÖKY ÉVA: HÁROM HIT HATÁRÁN szilárdsága, a vértezettség az ördög praktikáival szemben; akinek szívét aranykigyóként fonja át a barokk oltárok ornamentikája; akinek eszét elhomályosítja a gyertyafény és beleszédül a virágok illatába. Nem, semmit sem tehet az idegen bárányért, minek is bízták rá! Ha a jövőbe látott volna, bizonnyal elcsodálkozik, hogy ugyanaz a gyermek néhány évvel később milyen biztos szellemi otthonra lel egy református iskolában. Igaz, hogy ott éppen az vonzza majd, amit az ő keze alatt nem kap meg: a szabad vitaszellem. A le nem béklyózott gondolat szárnyalása. Egyetlen szál marad, mely ezt a kört a későbbi református kollégiumhoz köti: a gályarabok emléke, akikről Melinda oly megrendítő történeteket mesél a szentek vonzásának ellensúlyozására, nem is gyanítva, hogy a gyermek szívében oly szépen megférnek egymás mellett: Árpádházi Erzsébet és Margit, Assisi Ferenc és a gályarab prédikátorok. Mert a gyermek nem felekezetek, hanem vonzások és választások szerint osztályoz, s azt emeli példaképei sorába, aki neki tetszik. A következő tanévben már nem jártam Melindáékhoz. Óriási esemény történt: gyülekezet született. Fiatal lelkész érkezett a városba, Garam Lajosnak hívták. Pillanatok alatt összefutottak az evangélikus hívek az állami polgári iskola egyik ütött-kopott tantermében. A táblára kék vászon terítő került, fehér kereszt volt ráhímezve. A katedrán gyertyák és virágok között feszület állt. Budavári légkör lengte át az istentiszteleteket, és olyan érzést sugallt, mint hogyha hazaérkeztünk volna. A gimnáziumban akkor éppen egy Perpétua című darabot mutattak be a nagylányok (még élt az iskoladráma szokása, minden évben bemutatóra került sor a díszterem színpadán, ilyenkor odazarándokolt a város apraja-nagy- ja); ez a vértanú Perpétua igen megnyerte szívemet. A katakombában összegyűlő őskeresztyénekről pedig az jutott eszembe: nicsak, ezek mi vagyunk! Csak éppen a polgári iskola helyettesíti a katakombát. A zárda ókeresztyén kultusza különös módon éppen a lutheránus öntudatot erősítette bennem, hiszen a légkör ezt a hasonlóságot sugallta. Garam Lajos fiatal finn feleségével, Sóiéval gyakran átjött hozzánk, szomszédban laktunk. Én kiváltképp Sóiéhoz vonzódtam. Ha leült a zongorához, merő gyönyörűség volt hallgatni. Olykor négykezest játszottak anyámmal, Lajos bácsi lapozta a kottát, apám és én voltunk a közönség. Bensőséges öröm töltötte be a szobát, ha ma visszagondolok a gyermekkor édenére, magam előtt látom ezt a képet is. Hanem az engem foglalkoztató kérdésekkel — barátság ide vagy oda — Lajos bácsinak sem mertem előhozakodni. Világos, logikus hittanóráiba valahogy nem illettek bele az én töprengéseim. Ha kezdetben csak megpendítettem valamit, már ráncolta is a homlokát, hogy „íme a zárda hatása”. Aztán már mondta is anyámnak, hogy „a leánykát csábítják az apácák”. Nem tették pedig, szándékkal legalább is kevesen. Anyám kesergett: „nagyapád megfordul a sírjában”. Ez különösen rémisztő gondolat volt, hiszen akkoriban épp eleget viaskodtam a halál tényével. A halottak nem foroghatnak. Nincsenek is a sírjukban, Istennél vannak — gondoltam, de hol? Felrémlett megint a purgatórium képe. (Érdekes módon a pokol kevésbé foglalkoztatott, azt annyira nem tudtam Isten irgalmasságával összeegyeztetni, hogy sohasem vált reális veszéllyé számomra.) Aztán a test feltámadása! Az iskola légkörét betöltötte a platoni gondolat: a lélek halhatatlan, kibújik a testből, mint valami elhasznált ruhából. De miért van szüksége később újra a testre? Űj ruhát kap? És addig nem fázik?
