Délmagyarország, 2010. május (100. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

6 I. Molytal I. M«m VnfrlM*. H DÉLMAGYARORSZÁG luruiiUttt iwi *>"jj no SioflMl, Kon itt KItíOHi.t(»l t*>* liltfiikti (••« •o+ji *» >••• ttt KEDVEZMÉNY AZ OLVASÓNAK. „A Délmagyarország a közönség minden oldalról megnyilvánuló rokonszenvét azzal viszonozza, hogy május hó 29-én, vasárnap, repülő-napot rendez Szegeden. (...) Olyan kedvezménnyel szolgálunk lapunk előfizetőinek, amely szinte párját ritkítja, és egészen amerikai méretekre emlékeztet. Aki előfizet a Délmagyarországra, az a repülést ingyen tekintheti meg" (1910. május 22.). HIRDETÉSEK. „Az összes bel- és külföldi folyóiratokra, valamint divatlapokra előfizetéseket elfogad Várnay L. könyvkereskedése, Szeged" (1913. október 17.). „Hirdetések közlésére legcélszerűbb a Délmagyarország" (1914. május 23.). SAJTÓKÉPVISELET. „A Délmagyarország közismert és közkedvelt rovatában, a Beszélgessünk-ben, szóvá tettük, hogy a német újságírók tiszteletére rendezett vacsorán épp az újságírók feltűnően csekély számban jelentek meg." A szerkesztőség „siet kijelenteni", hogy az újságot a vacsorán Deák Dezső és Striegl F. józsef képviselték. Láthatóan az egymást is bíráló munkatársak közül a Délmagyarország „egyik cikkírója" azt tette szóvá, hogy a „sajtó képviseltetéséről a hatóság nem úgy gondoskodott, ahogy a látogatás természete megkívánta" (1916. augusztus 29.). JÓTÉKONYSÁGI KONCERT. „A szenvedés, a nélkülözés enyhítésére kell mindazoknak törekedniük, akik nem szenvedő alanyai a nincstelenségnek. A Délmagyarország erre óhajt alkalmat nyújtani legközelebbi hangversenyével. (...) A nagy Dohnányi, a pöttöm kis legény, az érett müvészetü Pártos István után harmadiknak a zongora művészet egyik titánját, Lhevinne Józsefet sikerült megnyernünk, (...) jegyeit már árusítja a Várnay L. cég, a Délmagyarország kiadóhivatala. Jegyek 30 (páholy), 10,8,6 és 4 koronáért kaphatók". A koncert bevételét a város szegényeinek juttatja. A hangversenyt március 15-én, csütörtökön a Tisza-szálló nagytermében tartják (1917. március 11.). RENDKÍVÜLI KIADÁS. „A délelőtti órákban rendkívüli kiadásban közöltük azt a nagy horderejű eseményt, hogy Oroszországban a duma 12 tagja vette át a kormányt, és az összes minisztereket fogságba vetették. A hír városszerte gyorsan elterjedt rendkívüli kiadásunk folytán, és érdeklődve tárgyalták a fontos eseményt" (1917. március 16.). ÚJSÁGÍRÓK EGYESÜLETE. „A szegedi újságírók pénteken a Kass-kávéház különtermében értekezletet tartottak." Egyhangúlag „kimondták a Szegedi Újságírók Egyesületnek megalakítását (...) az újságírók társadalmi és anyagi helyzetének javítása, megerősítése" erdekében. Elnök: Pásztor József, titkár: Tölgyes Gyula, tiszteletbeli elnök: dr. Balassa Ármin (1917. július 1.). HIRDETŐKNEK. „Nyomdánk a munkásokkal kötött egyezmény értelmében reggel fél 8 órától délután fél 2-ig van üzemben. Délután szünetel a nyomdai munka. Felkérjük tehál a közönséget, hogy a hirdetések szövegét legkésőbb déli fél 12 óráig szíveskedjék kiadóhivatalunkba (Kárász utca 9., I. emelet) juttatni, a később hozott hirdetések megjelentetését kénytelen lennénk egy nappal elhalasztani" (1919. január 9 ). SZÜNET. „Május 22-én múlt tíz éve. hogy a Délmagyarország első száma országszerte szenzációt keltve megjelent. A szerkesztőség és a kiadóhivatal mindvégig azon volt, hogy a várakozást, melyet az első szám működése nyomán a működéséhez fűztek, kielégítse..." A Délmagyarország megjelenése - részletesen meg nem magyarázott okból „keddtől kezdve szünetelni fog. A kiadóhivatal megszakítás nélkül folytatja működését. (...) A Délmagyarország nyomdája pedig. Szeged legújabb és legmodernebbül felszerelt nyomdája, megkezdi munkásságát Szeged kereskedelmi és ipari életében" (1920. május 30.). NINCS CENZÚRA. „Megszűnt a cenzúra, őszinte örömére minden újságírónak és minden újságolvasónak. Megszűnt ezen kívül két szegedi napilap: A Munka, a szociáldemokraták napilapja és a Szegedi Napló Déli Kiadás elmen megjelent déli lapja. Ezzel szemben újra megindult a régi, jó nevű Szegedi Híradó, és megszaporodott a szegedi napilapok száma a szegedi újsággal. Eltávozott a szegedi újságíró gárdából az örökké harcos Zsirkay János, és az örök béke honá ha tért meg a békés lelkű Újlaki Antal. Lényegesen emelkedett a lapok előállítási költsége, emelkedett a lapok ára is, ellenben nem emelkedett az újságolvasók száma és az újságírók jövedelme sem..." (1921. december 25.) ÚJSÁGÍRÓK SZTRÁJKJA. A sztrájkot kezdeményező „Pór Tibor. Magyar László munkatársak Vér György nevében is beleegyeztek (...): vasárnap délben az igazgatóság a pénzügyi helyzet megvizsgálása után, dacára annak, hogy a vállalat több mint egy és egynegyed milliós deficittel dolgozik, felemelte valamennyi munkatársa fizetését ötven százalékkal, mert a követelések százszázalékos kielégítését nem bírná ki a vallalat..." (1923. január 9 ). KITILTVA. „46 napja van kitiltva az utcáról a Szeged!" „Aki a Szegedet támogatja, a liberalizmust és demokráciát erősíti" (1925. február 24 ). KÖLCSÖNKÖNYVTÁR. „Április I jén megnyílik a S/eged kölcsön könyvtára. Beiratkozni lehel egész nap. Dugonics tér 11. sz alatt. Telelonszám 306" (1925 március 19.) Az épületen a lapfej. A Délmagyarország első szerkesztősége - a Valéria (ma Bartók Béla) tér felől. DM-KRONOLÓGIA: 1910. május 22.: Napvilágot lát a Délmagyarország 1. évfolyam 1. száma. 1912. augusztus 13.: AZ augusztus 11-én megszüntetett lap újraindul, ismét „I. évf. 1. sz." jelzéssel. 1920. május 30a Megszűnik az újság, majd augusztus 15-én újraindul - délutáni lapként, immár harmadszorra „1. évf. 1. sz." jelzéssel, Szeged néven. 1922. április 30.: A lap reggeli újságként jelentkezik, majd augusztus 6. és október 24. között megjelenését szüneteltetik. 1923. november 1a Megalakul a Délmagyarország Hírlap és Nyomdavállalat - a lap kiadója. 1925. április 4a A betiltott lap május 17-én Délmagyarország néven újraindul „1. évf. 1. sz. jelzéssel". Címlap RÉGI-ÚJ. „Éppen tizenöt esztendeje, hogy 1910. május 22-én, egy vasárnapi napon megindult Szegeden egy újság, fölösleges azt írni, hogy liberális újság, mert Szegeden más irányú lapot el se lehetett képzelni, attól kezdve, hogy Molnár Pál városi főjegyző 1849 januárjában megindította ebben a városban a Tiszavidéki Újságot. Délmagyarország volt a címe ennek a lapnak, és ebben a címben benne volt a program is. A magyar kultúra szegedi őrtornyából sugározni világosságot a déli országrészre" (1925. május 17.). ANGOLUL. „Isten hozott - Welcome" címmel jelenik meg lapunk, de beljebb is több cikket angolra fordítanak: például „A szerkesztő az olvasóhoz", vagy a Dettre János tollából származó „A magyar kisebbségek és a világsajtó" címűt. Az okot magyarázzák a címek: „Rothermere fia Szegeden, ünnepi külsőségek között fogadja az alföldi város Harmsworth képviselőit. Negyvenezres tömeg tüntet Trianon ellen" (1928. május 20., vasárnap). Újságírók, szerkesztők Juhász Gyula jubileumi ünnepén, 1923. május 20-án. Kezében kalappal Nagyfalusi Andor, mögötte Eidus Bentián, Ligeti Jenő (a Délmagyarország nyomdásza), Pór Tibor (lapunk Sarló Sándor néven is ismert újságírója), Szabó Lőrinc (költő), Kosztolányi Dezső (iró, költő), Magyar László (újságírónk, később szerkesztőnk), előtte Juhász Gyula (költő, lapunk újságírója, publicistája), Magyar mellett Babits Mihály (költő), József Attila (költő), előtte sötét kalapban Babitsné Török Sophie, mellette Móra Ferenc (lapunk publicistája), Babitsné mögött Rapaport Samuné Étsy Emília, kalapban Erdős Árpád, Tölgyes Gyula (újságíró), Vér György (a Délmagyarország riportere) és Fest Guidó; középen, kezében kabáttal Miklós Jeni! tőle balra Szalay József, mögötte Landesberg jenő. FOTÓK: SOMOGYI-KÖNYVTÁR HELYISMERETI GYŰJTEMÉNY Juhász Gyula: Csevegés „Tudós professzor Csengeri János igen lelkes és kitartó harcot folytat mostanában a helyes magyarság érdekében, a jó ügyhöz méltó buzgalommal gyomlálva különböző nyelvi kinövéseket, amelyek germanizmus, latinizmus avagy gallicizmus alakjában éktelenítik az ékes magyar nyelvet napilapok, folyóiratok, könyvek hasábjain, valamint a mai politikai élet meglehetősen hangos fórumán. (...) Magam amondó vagyok, hogy az olyan bogarászás, amilyent különben is minden időkben műveltek a hivatalos és hivatásos nyelvészek a helyes magyarság terén, meglehetősen meddő fáradság és egymagában nem sok értelme van. Emlékszem, hogy néhai való jó Tóth Béla (aki nem csupán bogarászni, de írni is igen csak elsőrendűen tudott magyarul) mennyit vesződött hiába, hogy a napi sajtóból és egyebünnen kiküszöbölje azt a germanizmust, hogy „az igazság útban van", mert hiszen jó magyarul úgy kell azt írni és mondani, hogy az igazság úton van. Akkor a Dreyfus-pör kapcsán, Zola halhatatlan francia szavai alapján járta ez a kifejezés szájról-szájra, azaz hogy szerkesztőségről szerkesztőségre és a szegény Tóth Béla egészen belebetegedett a nagy buzgóságba, amellyel ezt a bogáncsot minden áron ki akarta irtani a magyar nyelv virágos kertjéből. Hát persze, hogy igaza volt neki grammatice, de ami a dolog lényegét illeti, én mégis úgy vélem (kivált hoszszű és gonosz évek tapasztalatai és tanulságai után), hogy mégis csak van abban valami igazság, hogy az igazság igenis űtban van, kivált azoknak az útjában állandóan, akik nem szeretik és nem akarják az igazságot. De tréfán kívül - ahogy megint csak Tóth Béla szokta mondani - a baj nem is ott van, hogy germanizmusok, latinizmusok és gallicizmusok vannak a nyelvben. Ezek csak tünetek bizony és épen a tudós professzorok tudják azt legjobban, hogy a tüneti kezelés, ha nem is árt mindig, de viszontag nem is igen használ. Aztán meg azt se feledjük el, hogy ennek a helytelen magyarságnak majdnem ezer éves hagyománya van már, hiszen első nyelvemlékeink tele vannak latinicizmussal és ezzel van tele a vizsolyi biblia is, amely nem kisebb magyarnak és költőnek volt nevelő anyja, mint magának a Toldi költőjének. Ami pedig a germanizmust és egyéb idegenszerűséget illeti, Jókai Mór műveiben olyan fölös számmal van, hogy ha én minden egyesért egy aranyat kapnék, hát akkor én lennék a leggazdagabb milliomos széles e szűk hazában. (Irodalomból másképpen úgyse lehet már itt meggazdagodni.) A drága emlékű Cholnoky Viktor magát Arany Jánost vádolta azzal, hogy Shakespeare fordításai (kivált a prózai részben) magyartalanok. Hát hiszen, lehet, hogy a lángeszű és nemes szalontai paraszt nem tudott ügy magyarul, ahogy később Cholnoky óhajtotta, de hogy aranyul azután remekül tudott, ahogy senki más e tájon, az egyszer megint csak bizonyos. (Majdnem azt írtam, hogy tény, de nem, ennyire már én is megtanultam csengeriül.) Azonban más hiba van itt a kréta körül, emberek, magyarok, tudósok és tudatlanok és pedig az, hogy magyarán szólva egy ütet taplót se ér a helyes magyarság az írónál, ha nincsen neki mondanivalója. Hiába beszél nekem a „költő", a tüzetes magyar nyelvtan összes törvényeit szem előtt (sőt kéznél) tartva, ha nem adatott meg neki az érzés és a képzelet ereje és eredetisége és az író is hiába forgatja éjjel és nappal a Magyar Nyelvtörténeti Szótárt, a Tájszótárt és a Magyar Nyelvőrt, meg a Szinynyeit és Simonyit, ha hiányzik belőle az a valami, amit röviden és velősen tehetségnek, esetleg lángésznek lehet nevezni. (...) Az írás művészet és nem mesterség, sőt nem is tudomány, amit tanítani és tanulni lehet. Érzék kell ide elsősorban, érzék, ami megvan néha a legutolsó riporterben és hiányozhatik a legelső akadémikusból, és hiába minden tüneti kezelés, aki nem született írónak, abból nem lesz író, de még riporter se, hiába tudja, hogy az igazság úton van és nem útban. Mindez korántsem jelenti azt, hogy például a tudós professzor Csengeri fölösleges, vagy hiábavaló munkát végez a helyes magyarság körül. Kell, hogy a mi szép és gazdag magyar nyelvünknek sáfárai legyenek, vigyázói és védelmezői idegen inváziók ellenében. És dicséretes, hogy ilyen önzetlen és hálátlan munkára olyan is vállalkozik, aki elsősorban idegen irodalmak szépségeit tolmácsolja a magyarnak. Én egyszerűen csak arra akartam rámutatni, hogy az irodalom nyelve nem külsőség és nem lehet kívülről regulázni. Lényeg a forma az irodalomban, mint minden művészetben. Bánk bán nyelve nem volt helyes az akkori nyelvészek ítélete előtt, Kazinczy Ferenc megrontotta nyelvünket a mindenkori ortológusok szemében, Berzsenyinek legnagyszerűbb szavait és kifejezéseit gáncsolta Kölcsey, nincs olyan nyelvteremtő és nyelvújító zseni az irodalmakban, aki el tudta volna kerülni a kritikusok mogyorófa pálcáját, de hiszen jól van ez így: van egy bizonyos mérték, amelyen fölül kezdődik az, ami több, mint grammatika, több, mint stilisztika, több, mint normális, az, amit irodalomnak és költészetnek hívnak, még ha újságírás alakjában jelentkezik is." (Szeged, 1922. május 3»)