Délmagyarország, 2010. május (100. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

AZ UJSAGIRO Foglalkozásom a kíváncsiság Dombai Tünde: - Ki ne szeretne a helyemben lenni, amikor a Dóm téri zenélő órába vagy a Reök-palota üvegtetejére mászhatok fel megmutatni az olvasóknak, milyen. Az olyan rendkívüli találkozá­sokat pedig még ennél is jobban élvezem, amelyek nap mint nap csak újságírónak adatnak meg. Tegnap például a miniszterelnök feleségével beszélgethettem, ma az Anna-kút Annáját kerestem meg, holnap a világhírű agykutatóval találkozom. Más miatt marad emlékezetes, amikor az élelmiszer-hamisítókról vagy az elhanya­golt parlagfűtengerekről számolok be. Ezeknél mindig az jár az eszemben, hogy olyan fontos közügyek, amelyek mellett nem me­hetek el szó nélkül. És ugyanezért nem hagyhatom annyiban a ká­tyúproblémát és a műemlékvédelmet sem, hiszen nem kevesebbel, mint a nyilvánosság erejével segíthetem a köz érdekének érvénye­sülését. A legtöbb, amit ezért kaphatok, egy köszönöm... Nem, nem! Akkor vagyok igazán elégedett, ha valaki megjegyzi, hogy már aláírás nélkül az írásaimra ismer. Mindent túlélő 2010. MÁJUS 22., SZOMBAT tollforgatók Fekete Klára: - A jó tollforgatók nem törődtek mások vé­leményével, a ma­guk útját járták, a maguk igazságát keresték. Többek között ez volt az oka annak, hogy 1976-ban erre a pá­lyára léptem. Egy 100 éves lap törté­netében mindig voltak ilyen tollforgató harcosok, meg olyanok is, akik egysze­rűen csak szépen írtak, és szorgalmasan tudósítottak az esemé­nyekről. Ha 100 év Délmagyarország-oldalait összeragaszta­nánk, hírek, tudósítások, glosszák, jegyzetek, publicisztikák, riportok, interjúk sorjáznának végtelenül. Azt vennénk észre, hogy ez a tonnányi papír mindent elbírt eddig, jót és rosszat, si­ralmasat és míveset, harmatgyöngét és értékeset. íródtak jelen­téktelen sorok, de akadtak világot megmozgató írások is. Eköz­ben igazi túlélővé és igazi kaméleonná vált az újságíró a 100 év alatt. Ha megváltozott körülötte a világ, mindig alkalmazkodott hozzá. Ahogy 20 éve letette a tollat és az Erika írógépet, s átült a számítógéphez, úgy tanulja most azt a gyorsaságot, technikát és stílust, amit a 21. század megkövetel tőle. A papírra vetett szavak hatalma Kancsár Tímea: - Három és fél évvel ezelőtt, amikor először be­léptem a szerkesztőségbe, elha­tároztam: újságírót faragok ma­gamból. Ez a szakma rengeteg energiát ad akkor is, amikor a Szeged környéki tanyavilág rossz szociális helyzetben élő embereivel beszélgetek, és ak­kor is, amikor régen magasztalt hírességeket ismerek meg. Bod­rogi Gyula hangja élőben is olyan varázslatosan csengett, mint gyermekkoromban, ami­kor hallgattam a Süsü, a sár­kányt. Minden ember és sors másért érdekes. Soha nem felej­tem el, amikor egy nap felhívott telefonon egy fiatal nő. Egy ön­gyilkossággal foglalkozó cik­künkre reagált. El akarta mon­dani, hogy bármilyen elkesere­dett is valaki, soha nem szabad a halálra gondolni, mert az élet fantasztikus. Ő már csak tudja: sok évvel ezelőtt a hídról a Ti­szába vetette magát. Hetekig nem tudtam kiverni a fejemből. Legutóbb egy televíziós műsor­vezetővel a béranyaságról és az örökbefogadásról diskuráltunk. Elmondta, azért vállalja a mé­diában ilyen nyíltan az érzéseit, mert nem lehet gyermeke, és abban reménykedik, valaki meghallja „segélykiáltását": kisbabára vágyik. Ismét szem­besültem azzal, hogy az újság­írás nagy felelősség, a papírra vetett szavaknak hatalma van, sokaknak „mentőöv" lehet. De talán a kiszámíthatatlanság va­rázsa a legszebb a zsurnaliszta­létben. Például amikor az első vitorlásélményemről írtam, egy hirtelen támadt vihar miatt megfürdőztünk a fagyos, már­ciusi Tiszában. Gyermekkorom óta úgy gondoltam, hogy az egyik legizgalmasabb hivatás a miénk, és az eltelt évek bebizo­nyították, nem tévedtem. Családi kötődés Süli Róbert: - 1976-ban, nem egészen hétévesen eldőlt a sor­som. Édesapámmal a Szeol-pályára mentem, mert interjút ké­szített Gujdár Sándorral, a későbbi válogatott labdarúgókapus­sal. Tátott szájjal figyeltem, amint apa a kapufánál állva, edzés közben beszélget a remek képességű hálóőrrel. Ezután évekig arról álmodtam, hogy később én is ilyen neves sportolóval ké­szíthessek interjút, sportújságíró váljon belőlem. Nap mint nap bejártam a Délmagyarba, hallottam a régi telexgépek kopácso­lását, az „endékás" írógépek zaját, éreztem a szerkesztéshez használt ragasztók illatát, játszottam a fotólenyomatokkal. Az álom később valóság lett, követtem édesapámat: 28 évesen be­kerültem abba a csapatba, amelybe kicsiként mindig is vágy­tam. 1976-ban nem gondoltam volna, hogy 2007-ben éppen Guj­dár Sándorral készítek majd interjút. Ez is megvalósult, csak­úgy, mint az, hogy eljuthassak kedvenc csapatom - Charlton Athletic - több meccsére, Londonba... Hálás vagyok a sorsnak: milyen jó, hogy elkísértem apukámat arra az interjúra! Egy életen át játszani Mádi József: - ötévesen még azt kérdeztem édesapámtól egy televíziós meccs nézése köz­ben, mikor lesz vége. Aztán ki­lencévesen heti háromszor már edzésre jártam Ormándy János tanár úrhoz a Textil-pályára. Megszerettem a játékot. Hogy ez hogy jön ide? Az idén száz­éves Délmagyarországgal a lab­darúgás révén kerültem kap-. csolatba. Már serdülős voltam - tizennégy-tizenöt éves -, amikor a Szeol AK, aztán a Sze­ol-Délép SE, majd a Szeged SC korosztályos kis csapatunk in­tézője, Belő Pál rendszeresen leadta mérkőzéseink jegyző­Ostromban Segesvári Csaba: - A 2006-os októberi tévészékház ostromát kö­vetően, 2007. március idusán sem csitultak a kedélyek. Budapes­ten, a Fidesz ünnepségén jártunk, a nagygyűlést követően lassan elkezdett feloszlani a tömeg. Fél 8-kor kaptuk a hírt: újra összecsap­tak a tüntetők a rendőrökkel. Egész este az Andrássy úton fogócs­káztunk a huligánokkal - néha a rendőrök mögött, néha két tűz kö­zött követtük az eseményeket. Amikor csapágygolyókkal lövöldöz­tek ránk, a fejünk mellett csapódtak a telefonfülke plexijébe a vas­golyók, már csak reménykedtünk: sértetlenül érünk haza. Akármit nem, legfeljebb bármit könyvét, valamint a gólszerző­ket az újságnak. Sokszor benne voltam, naná, hogy érdekelt. Édesanyám ma is őrzi a kivá­gott cikkeket, nagyszerű emlé­kek. Immár tizenharmadik éve vagyok a sportrovat tagja. Ezt is a labdarúgásnak köszönhetem. Az egykori főszerkesztő, Dlusz­tus Imre nézett rám először mint játékosra, aztán mint em­berre, majd mint munkatársra - legalábbis így gondolom én. És miután abbahagytam az ak­tív játékot, a szakma révén még mindig a labdarúgás közelében vagyok. Mert egy életen át kell játszani. Gonda Zsuzsanna: - Minden­ből lehet nyitóanyagot csinálni, csak jól kell megírni - sok más mellett ezt tanultam egy olyan újságírótól, aki tényleg képes mindent izgalmasan megírni. Én nem vagyok. Nekem néha írás közben megy el a kedvem, amikor rájövök, hogy a sztori mégsem annyira érdekes, mint ahogy reméltem. Az „és ez kit érdekel?" érzés a legrosszabb, ami munka közben elönthet. Szerencsére ritkán szokott. Mert téma mégis mindig akad. De azért az újságíró sem szima­tol folyton sztori után. Nem bol­dog más nyomorától, és nem azt nézi, kit hogyan lehet ki­használni. Nem kell tehát félni tőlünk csak azért, mert a fil­mekben az van, hogy poén le­rázni a riportert. Az ismerősök körében olyan divatos beszólás - „de ezt meg ne írd!" - is ez a kategória. Nem írunk meg akár­mit. De bármilyen témának örülünk. fi fi 1890. szeptember 7-én tartotta alakuló közgyűlését a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara. Az eseményhez f űzött reményeket így foglalták össze a korabeli újságírók: „Szegedet központtá kell tenni, ahol összefut az egész Délvidék kereskedelme és ipara" Ezen törekvés megvalósításában 100 éve partnerünk a Délmagyarország. Ezúton kívánunk boldog születésnapot! DELMAGYARORSZAG/DELVILAG programponi ATARTALOMBOL: 2 heti tévéműsor Helyi kulturális programok Mozi Színház Koncertek Rejtvény Könyvajánlók Előzetesek 4u 9 e\enes; JJJjlW1 f bl j Keresse 2 hetente csütörtökönként a postaládájában!

Next

/
Oldalképek
Tartalom