Délmagyarország, 2010. május (100. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-22 / 118. szám

2010. MÁJUS 22., SZOMBAT AZ ÚJSÁGÍRÓ Máraihoz mérd magad! Őrfi Ferenc: - Bevallom, ebben a rendkívül ünnepélyes pillanatban - elvégre 100 év mégiscsak 100 évente egyszer van - nekem is nagy a késztetésem, hogy felsorakoztassam pályám negyedszázados skalpjait, nem teszem. Inkább valamennyi mostani és leendő kollégám okulására - megidézek valakit, egy példaképet a vitathatatlan klasszikusok közül, akihez ha felnőni nem is, mérni bármelyikünk tudja magát. Márai Sándor szemeszterek sorát járta ki nyugati egyetemeken, de sehol nem volt maradása, mindig hiányérzete támadt, mennie kellett. Húszéves volt, amikor pánikszerűen megfogalmazta magának, hogy a „muníciót" jobbára egyedül kell megtalálnia. Újságíró akart lenni, elemi ösztönnel! - éjjel néha felriadt, lement az utcára, nehogy lemaradjon valamiről. Nyakába vette Európát, hogy megkeresse és megértse az élet titkát. Másnap már Dortmundban találjuk egy lebujban, ahol Ernő, a zongorista Bachot játszott a részeg vesztfáliai anyacsavarügynököknek. Egy idő után Márai nevét már a német világlap, a Frankfurter Zeitung tárcarovatánál jegyezték, Thomas Mann-nal és Stephan Zweiggel együtt. „Úgy írtam, ahogy egy fiatalember lélegzik, tele tüdővel, valamilyen barbár jókedvvel." Mindent a címlapért! Garai Szakács László: - Számtalan esetben előfordul, hogy hiába tervezzük meg előre a másnapi újságot, közbejöhet egy olyan esemény, amely miatt borul minden, és az utolsó utáni pillanatban, rohammunkában kell átalakítani a lapot. Ilyen történt 2009 novemberében is, amikor Mindszenten, az Avia benzinkúton rablást követtek el. Már kész volt a másnapi újság, javában hazafelé tartottam, amikor megcsörren a telefonom: kirabolták a töltőállomást. Gyors tájékozódás, mi és hogyan történt, hogy áll az újság. Kiderült, szerencsénkre még nem kezdtek hozzá a nyomásához, így nem volt kérdés: irány vissza a szerkesztőségbe! Útközben riasztottam KoSzép gesztus Timár Kriszta: - Amikor egy cikk hatására valakinek jobbra fordul az élete, amikor egy elesett embernek idegenek segítséget ajánlanak - nos, újságíróként én ezeket a pillanatokat szeretem legjobban. Egyik legkedvesebb emlékem egy hajléktalan férfihoz kötődik, aki évekkel ezelőtt azért kéregetett kisírt szemekkel, egy halotti bizonyítványt szorongatva, hogy virágot tudjon venni barátnője sírjára. Megható története éppen a temetés napján került az újságba. Késő délelőtt csörrent meg a szerkesztőségi telefon: egy virágkötő koszorút készített ajándékba a férfinak elhunyt szerelme kedvenc virágából. Egy óra volt már ekkor csak a temetésig, így olvasónk autóba ült, és kivitte a ceremónia helyszínére a koszorút. Nem került neki sok pénzbe vagy energiába ez a gesztus, de biztos vagyok benne, hogy soha senki nem tett a hajléktalan férfiért annyit, mint ő azon a napon. Délmagyarral Dél-Magyarországról Nincs unalmasabb, mint a tegnapi újság? Ezt mondják. Pedig a helytörténész, de az témák után kutató, a közelmúltra is kíváncsi újságíró számára nem lejárt szavatosságú termék, hanem kincsesbánya a helyi lap. Mennyivel árnyaltabb kép rajzolható az 1848 utáni korról, vagy a Délmagyarországgal az 1910 utáni Dél-Magyarországról! - vallja Újszászi Ilona. Kossuth nem hiába hangsúlyozta: „Az országos véleményt csak úgy mondhatni ki, ha minden vidéknek megvan a saját közlönye." így legyen - még legalább további száz évig! így bókolt Torgyán József V. Fekete Sándor: - A rendszerváltás óta nagyon sok politikussal volt szerencsém interjút készíteni. Antall József kivételével valamennyi miniszterelnöknek tehettem fel kérdéseket. Orbán Viktorral 1994-ben egy hintón zötykölődve beszélgettünk, miközben a fábiánsebestyéniek lelkesen integettek neki a falu utcájáról. Gyurcsány Ferenccel viszont a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő napon repülhettem együtt Putyin elnökhöz, 10 ezer méter magasan faggathattam őt a böszmeség mibenlétéről. Ha az ilyen és hasonló interjúkról mesélve választanom kellene egy sztorit, a Torgyán doktorosra voksolnék. A Kisgazdapárt romokban hevert, amikor Szegeden próbált lelket önteni maradék övéibe az elnök. Az újságíróknak fejenként egy kérdést engedélyezett. Arra voltam kíváncsi, mennyiben érzi magát felelősnek a párt szétesése miatt/Rossz a kérdés, ilyen kérdést nem lehet feltenni - próbált okítani. Javasolta, vegyek példát az MTI és a Magyar Rádió hölgytudósítóiról, bezzeg ők tudnak normálisan kérdezni. Nem véletlenül - tette hozzá Torgyán József-, mivel a kolléganők az ő generációjához tartoznak, ők még tudják, mi a tisztelet. A bókoló elnök ennél jobban nem sérthette volna meg a kolléganőket, ugyanis 10-15 évvel fiatalabbak voltak nála. Arányérzék, ízlés, elegancia Hollósi Zsolt: - Amikor 1991 nyarán Dlusztus Imre gyakornoknak hívott a Délmagyarországhoz, úgy éreztem, régi ismerősökhöz jövök - otthon évtizedek óta életünk része volt a lap. A korábban távolból, félistenként tisztelt nagyok, Szinetár Miklós, Varga Matyi bácsi, Vámos tanár úr, Jancsó Miklós, Gregor Jóska, Imre Zoltán, Kass János, Heller Ágnes, Marton Éva, Kertész, Nádas, Esterházy beszélgetőpartnerek lettek az évek során. Világlátást, nyitott gondolkodást tanulhattam tőlük. Eufórikus élmény volt a kilencvenes években megélni: a Délmagyart családtagjuknak tartják, ezért bennünket, újságírókat is annak tekintenek az olvasók. Nem a főszerkesztőnek akartunk görcsösen megfelelni, olvasóinknak írtuk a lapot - szabadon, mindenki egyénisége szerint. A város egy közösség, az itt élők számára az a legfontosabb, ami velük történik: az aktuális Dóm téri produkció főszereplője a szegedi olvasónak lehet olyan izgalmas, mint a tévében burjánzó érdektelen celeb. Egy százéves újság nemcsak a csúcstechnika és a legújabb online trendek követésétől modern, hanem attól is, hogy naprakészen tudja, érzi, kitalálja, mit várnak tőle az olvasói. Ismeri és szolgálja őket. Mint a jó pap, holtig tanul. Mindig újít, de mindig megőrzi arányérzékét, ízlését, eleganciáját. rom András újságíró kollégámat, aki azonnal autóba ült, s indult is a helyszínre. Gyorsan, pontosan dolgozva pillanatok alatt kicseréltük a címlap vezető írását, így még frissebb, aktuálisabb lapot adtunk az olvasók kezébe. Persze ezt akkor nem így éltem meg: izgultam, kiérnek-e időben a kollégák, meg tudják-e szólaltatni a kirabolt kutast, tudnak-e fényképet készíteni, a kép és a szöveg rendben ideér-e, és valóban be tudjuk-e tenni a lapba, hiszen a lapzárta mindennek megálljt parancsol. Másnap aztán nagyon jó érzés volt kézbe venni a lapot, s tudni, mindenki az előző éjjel történtekről beszél. Nekünk köszönhetően. Interjúalanyból kolléga Bobkó Anna: - Négy évvel ezelőtt interjúalanyként találkoztam azzal az újságíróval, akivel immáron három és fél éve ülök egy asztalnál. Részben neki köszönhetem, hogy zsurnaliszta lettem, hiszen ha nem az „Anna túl öreg volt, hogy első legyen a modellversenyen" címet adja a velem készített interjúnak, talán még mindig az ügynökségeknél kilincselek. A modellek mindennap más karaktert ölthetnek magukra - ez vonzott abban a szakmában, és most ebben is. Újságíróként mindennap más lehetek. Kipróbálhattam már a tűzoltók életét, vagy azt, hogyan dolgozik egy börtönőr, az esküvőszervező, a vízi rendőr, vagy éppen a város jegyzője. írtam megannyi világjáró modellről és szépségkirálynőről. Annak ellenére, hogy a vaku az ő szemükbe villog, én is átélem a sikerüket. Együtt örülök az interjúalanyokkal: például azokkal a szegediekkel, akik bár több ezer kilométerre éltek egymástól, a cikkemnek köszönhetően ismerkedtek meg és szerettek egymásba. Együtt sírok az anyukával, aki pénz híján a Mars téri árusoktól kuncsorog ételt a gyerekeinek, és míg élek, nem felejtem a mosolyt, amit akkor láttam, amikor karácsonyfával, ruhákkal és halászlével leptük meg őket. Még mindig tanulok Bakos András: - Tizenöt éve azt magyarázta nekem egy kollégám, hogy azért nem szeret közgyűlésekre járni, mert amikor látja, hogy szólásra jelentkezik egy képviselő, ő már tudja, mit fog mondani - és ezt borzasztóan unja. A fiatalabb szerénységével hallgattam, de nem hittem el, amit mond. Azóta sem hiszem. Mert úgy láttam, hogy nincs két egyforma emberi helyzet, hogy az ember gondolatainál és dolgainál nincs érdekesebb, és ugyanolyan élmény megérteni a jégvert termése fölött dühöngő gazdálkodót, mint az ország miniszterelnökét. Az újságíró egész nap tanul, amíg próbálja megérteni az embereket. Önkéntelenül is folyton ellenőrzi, rendben vannak-e a megérzései, feltevései, így nem válhatnak előítéletté. Egészséges szellemi élet. „Addig érdemes csinálni, ameddig érdekel" - mondta egy másik kollégám. Jó ideje érzem azt, hogy egyre jobban érdekel. Száz év múlva Az első jele, hogy a fele sem lesz tréfa annak, ami készül, az volt, amikor Adamicza Lászlóné, mindnyájunk kedves Ilonka nénije, akkor már idősödő szerkesztőségi gépírónő először mondta ki azt a szót, hogy „printölni". Így, szegediesen mondta, mintegy jelezve, hogy nincs az a hagyomány, ami a technológiát feltartóztatná. Húsz évvel később, kissé bizonytalanabbul, de hozzáteszem: nincs az a technológia, amit a hagyomány be ne tudna fogadni valamilyen mértékig. A kérdés, a nagy kérdés az, hogy milyen mértékig. Akkoriban érkeztek a szerkesztőségbe a Macintosh Classic asztali számítógépek, amelyeket frissen vettek le a szovjet utódrendszerbe való szállítást tiltó listáról, s ezek a ma már mulatságos doboznak tűnő kis ufók hónapok alatt száműzték az írógépcsattogást a szerkesztőségből. Úgy van ezzel az újságíró, mint akármelyik szakma a régi szerszámaival. Engem azonnal megtorpant, és a mulandóság nehezen megragadható érzésével tölt el ma is, ha az írógép kopogását hallom, egyikét azoknak a hangoknak, amelyeket még egyformának hallhatott a húsz évvel ezelőtti zsurnaliszta a száz évvel ezelőttivel. Mennyiszer eszembe jutott kopogás közben: ha az utcazaj, a rockzene, és ki tudja, mennyi más hang át is alakította az újságíró hallását (úgy is értem: élethallását), az írógépkopogás legalább még összekötötte őt Móra Ferenccel! Talán ezért van, hogy ama billentyűzetnyűvők közé tartozom, akik egyre a régi erővel kopogtatják - a médiazajtól egyre halványabb betűiket. Cáfoljanak meg a bölcsészek, ha nem így van, de én azt hiszem, a mondataink valahogyan ott hordozzák azt, ahogyan írták őket. Az emberek azt gondolnák, csak a politika meg a szerkesztő hóbortjai hatnak az újságíró szövegére, pedig dehogyis. Ott ólálkodtak a körülmények is, ott az elromlott z betű, a fordítva berakott indigó meg Ilonka néni zavart tekintete, akinek sehogyan sem jött, hogy összeakadó körmondatot vagy ellentmondó okoskodást leírjon diktáláskor. Meghallgatva még van, ahogy van, de leírva a butaság felerősítődik. A szerkesztőség bizonyos nehézségek árán, de átszokott a képernyőre írásra, majd a főnök mindent lát típusú szerkesztőségi rendszerek használatára, s ahogy távolodott a papírra írt kéziratok korszaka, úgy egyszerűsödtek a mondatok, az üzenetek - meg az értelmiségi illúziók is. A tisztelt olvasóval is történhetett valami közben, bizonyára ugyanaz, mint az újságíróval, hiszen ha a száz év során valami biztos volt, az az, hogy a Délmagyarország közel van az olvasójához. Az értékek széttöredeztek, az olvasást fel-felváltotta a címolvasás és fotónézegetés, a témát pedig a sztori, amelynek kultuszát valahol a kereskedelmi tévékben kezdték szítani. Hogy az újság oldalán indult-e el ez a folyamat vagy az olvasónál, nem lehet megállapítani. Valószínűleg rosszul is van feltéve a kérdés. Hiszen a töredezettség, amely miatt évtizedek múltán már nem ismerhető meg az újságból a város - addigra már idealizált - élete, vagy a bulvár, amelyet mindig is igényelt az olvasó - mindez már a Délmagyarország első lapszámában is jelen volt. Erősebb bulvárt nem is olvastam még a lapban az első lapszám cikkénél, amelyben a szerzők házassági hirdetést adtak fel, és szemérmetlenül feldolgozták a beérkező leveleket, közben még intve is az olvasót, hogy elővigyázatlanul ne válaszoljon hirdetésre. De volt itt rosszabb is a bulvárnál, a kincstári háborús jelentések meg a telexeken végtelemH érkező állampárti fűrészpor, és mégis, a lap valahogy mindig utat talált olvasóihoz, amolyan intézménye lett a városnak. Hol a közkultúra, hol a sport, hol a kisembert lét, hol a szegedi városi fejlődés volt élesebben a fókuszában - de mindig valami, amivel egynek vallották magukat sokan szegediek. Arra kellene végül válaszolni: a száz év hagyománya elég erős-e, hogy a papír mellett tartsa olvasóit a médiatechnológiák viharos terjedése idején. A személyi számítógépnek 15 év kellett, az internetnek 10, az okostelefonnak majd 5. És akkor a blogokon csak deszkának hívott olvasótáblákra vagy ki tudja még milyen anyagokra készített tartalmak máris láthatóan az újság internetes kihívójának jelentenek kihívást. A médiatörténeti vigasz úgy hangzik, hogy eleddig még egyetlen újonnan megjelent médiaág sem oltotta ki a konkurensét, hanem elhelyezkedett mellette. Szóval nem kizárt, hogy száz év múlva valami digitális papírhoz szokott újságíró okoskodik itt a technikákon. Hadd kívánjam, hogy a lapját úgy hívják: Délmagyarország! PANEK SÁNDOR Kulcsember a háttérből Háttérmunkásként is a szerkesztőség kulcsemberei közé tartozik Sóti Judit segédszerkesztő. A virtuóz tördelő odaadással, lelkesen szerkeszti lapunk napi programajánló rovatát. Olvasóink bioenergetikával, egészségneveléssel foglalkozó bloggerként is ismerhetik: sokan követik a delmagyar.hu-n Egyenes út címmel indított blogját.