Délmagyarország, 2009. április (99. évfolyam, 77-101. szám)

2009-04-11 / 86. szám

Szombat, 2009. április 11. Szieszta 111 Tíz éve, hogy Dani Zoltán és katonái lelőttek egy F-117-es lopakodót A SZÉKELY, AKI Pontosan tíz éve - 1999-ben - tör­ténelmi tettet hajtott végre egy szé­kely származású vajdasági magyar ember: Dani Zoltán. A világsajtót be­járta a hír, hogy Dani és katonái le­lőttek egy F-117-es lopakodót. Szer­biában nemzeti hősként tisztelik, tettéről filmet készítettek. A nyugal­mazott ezredest az arabok is megke­resték. Ma pékséget üzemeltet Belg­rádtól nem messze, egy Székelykeve nevű faluban. Dani Zoltán fotókon tíz éve, és most, az otthonában. Csak egy „cs" betű hiányzott a boldoguláshoz két alkalommal tévesztett célt a rá kilőtt golyó. 1992-ben Boszniában lőtt rá egy részeg szerb fegyveres, mert meghallotta, hogy magyarul beszél a kocsmában. Zoltánt csak a csoda mentette meg a haláltól. A ré­szeg szerb harcos lerántotta a szék­ről, és közvetlen közelről mellbe lőt­te. A golyótól a pénztárcájában la­puló bőröndkulcs mentette meg. Ak­koriban Dani Zoltán írt egy búcsúle­velet a feleségének. Egy barátjára bízta az írást, hogy ha meghalna, adja át. - 1999-ben, amikor a NATO bom­bázni kezdett, már csak lélekben bú­csúztam el az életemtől és a csalá­domtól. Nem írtam újabb levelet. Tud­tam, hogy bármelyik éjszaka az utol­só lehet, hiszen a gépek elsődleges fel­adata a légvédelmi állások megsem­misítése volt. A zászlóaljban azzal viccelődtek a katonák, hogy nem kell félni, mert Dani Zoltán, a parancsnok az Oroszlán jegyében született, tehát macska, és még hat élete van - emlé­kezett vissza a veterán katona a légi csapások kezdetére. Milliós ajánlatok A hadsereget nem érte váratlanul a NATO-támadás 1999-ben. A csapa­tok felkészülten várták , a bombá­zást. Dani Zoltán 200 katonájával a Nyugat-Szerémség légterét ellenőriz­te. A légi csapások harmadik napján lelőtt lopakodóról szóló hír percek alatt bejárta a világsajtót. A lapok címlapjai és a tévés híradások tele voltak a láthatatlannak hitt F-117-es roncsával. - Korábban 10 évig tanul­mányoztam a lopakodó vadászgépe­ket. Nem fért a fejembe, hogy ezeket nem látja a radar. Végül találtam bit nem ismerték el soha - elevení­tette fel a katonatiszt, miközben egy papírzacskóból az asztalra pakolta az F-117-es darabjait. Olvadt fém, valami tengelyféleség, apró hatszögekből álló furcsa anyag: a szárny. - Ezért a darabért 1000 dollárt kínált egy japán - mutatta a méhsejt­Számokban elbeszélve A NATO 1999-ben 78 nap alatt minden jelentősebb szerb várost bombázott. Az akció ideje alatt szerb források szerint a 2300 légi csapásban több mint 4000 bomba által 1002 katona és 2500 civil halt meg, köztük 89 kiskorú. 10 ezer ember szenvedett valamilyen sérülést. egy egyszerű megoldást. A radaro­kon egy kis módosítást hajtottunk végre, így felderíthetővé váltak a gé­pek. A vezérkar nem volt nyitott az újításra, így tisztjeimmel titokban végeztük el a változtatást. A táma­dás harmadik napján, 1999. március 27-én lépett be egy ellenséges gép az általunk ellenőrzött légtérbe. Este 8 óra 42 perckor 18 másodperc alatt befogtuk, rávezettük a föld-levegő rakétákat, és lelőttük a lopakodót. Mindig 20 másodpercen belül kellett maradnunk. Ennyi időnk volt meg­találni és lelőni a gépeket. Ha belé­pünk a 21. másodpercbe, végünk: felderítenek, és rakétát kapunk. Le­szedtünk még egy F-16-ost és egy B-2-es Spirit lopakodót, de ez utób­szerü szárnyszeletet Dani Zoltán. - Nem adtam. Visszajött: 10 ezer dol­lárt ajánlott. Nem adtam el százeze­rért sem, mert eddig ment el a licitá­lással - fogalmazott Dani ezredes, mi­vel kezdődött a hihetetlen ajánlatok sorozata. - Egyszer felhívott egy férfi, aki azt mondta: üzletet ajánl. Akkori­ban használt mobiltelefonokkal bizni­szeltem, azzal egészítettem ki a fizeté­sem. Azt hittem, őt is a telefonok ér­deklik. Egy hotelben találkoztunk, há­rommillió dollárt ajánlott, ha kime­gyek Irakba, és kiképzem a katoná­kat. Ha megosztom velük a titkot. Nem mentem. Nem tudhattam, mi lesz velünk, ha vállalom. Az egész családnak mennie kellett volna, és ki tudja, hazajöhettünk volna-e még va­A SZERZŐ FELVÉTELEI laha - árulta el a katonatiszt, aki mel­lesleg három gyerek apja. - Kerestek más arab országokból is. Sokkal több pénzt ajánlottak. Azt mondták, új sze­mélyazonosságot is kapunk, de nem vállaltam - tette hozzá. Méltatlan befejezés Minden tiszt és altiszt egyet lépett a ranglétrán, és az egész zászlóalj minden tagja kitüntetést kapott a 78 napos háború után. Dani Zoltán is alezredesből ezredessé lett, de nem úgy alakult a sorsa, ahogy szerette volna. A hadseregben hamarosan nemkívánatos személy lett. A hát­térbe tolták, áthelyezték, logisztikai munkákat bíztak rá. Egyre kényel­metlenebbül érezte magát az egyen­ruhában. Végül korkedvezménnyel nyugdíjba vonult. - Alig várták, hogy elmenjek. Arra gondoltam, ha senkinek sem kell, amit tudok, ami­hez értek, akkor olyan helyet kell találnom magamnak, ahol hasznos lehetek. Ha a hadseregnek nem hi­ányzom, akkor oda kell mennem, ahonnan már sokat hiányoztam: a családomhoz. Most pékséget üze­meltetünk, falusi turizmussal foglal­kozunk Székelykevén. Az egyik ba­rátom azt mondta: Zoltán, neked semmi bajod nincs, csak hiányzik egy betű a nevedből. Ha nem Dani, hanem mondjuk Danics a neved, többre viszed. Dani Zoltán nyugalmazott ezredes 1978-ban kezdte katonai pályafutását. Egészen 2004-ig szolgálta Jugoszlávi­át, Kis-Jugoszláviát, majd Szerbiát. Megjárta Horvátország és Bosz­nia-Hercegovina csatatereit, de részt vett a NATO elleni háborúban is. - Hogyan lett szerb hős? - kérdez­tük tőle, mikor beértünk a házba. - Anyám román, apám magyar. Em­lékszem, 2001-ben adtak nekünk egy kérdőívet a katonaságnál. Be kellett írni, melyik nemzethez tartozunk. Le is írtam, hogy: magyar. Anyanyelve: román. Milyen más idegen nyelvet beszél: szerb. Be is hívott a főpa­rancsnok, és rám ripakodott: ve­gyem komolyan a kérdőívet, ne hü­lyéskedjek - mesélte nevetve a nyug­díjas ezredes. Bármelyik éjszaka az utolsó lehet Dani Zoltán katonai karrierje alatt három alkalommal volt közvetlen életveszélyben. A NATO-légicsapást leszámítva, mert a bombázás 78 napja közül bármelyik lehetett vol­na az utolsó, ahogy ő mondja. 1991-ben Horvátországban, Zágráb mellett szolgált, amikor elkezdődött a délszláv háború. A horvátok kö­rülvették a kaszárnyájukat. Ekkor Karikatúra is készült a hősről SZÍV ERNŐ A vendéglátó könyvespolca Tegnap vendégségben voltunk, és alig vetettem egy pillantást a vendéglátóm szépen zsúfolt könyvespolcára, máris felfedeztem egy olyan könyvet, amit jó lett volna ellopni. De a vendég­látóm már jött is a kávéval, és aztán, mert okos és tapasztalt ember volt, hosszan fürkészte a za­kómat, nem dudorodik-e gyanúsan valamelyik zseb. A másik könyvespolca mindig izgalmasabb, mint a miénk, egyébként én úgy tartom, hogy egy könyv akkor halott, ha nem olvasták. Ügy halt meg szegény, hogy meg sem született. Egy könyvespolc tele van halott, félhalott vagy ép­pen örökéletű lénnyel. Hogyan néz ki egy halott könyv? Odanyúlsz a polchoz, óvatosan kihúzod a többi közül, és látod, frissen, szinte harsogva peregnek a tiszta lapok, nincsen ránc, gyűrődés, nincsen haszná­lat okozta elszíneződés, egy egérszemnyi folt sem feketéllik itt vagy ott, és még az áldott nyomdaillatból is maradt egy szippantásnyi, mert egyébként bele sem néztek. Hirtelen ötlet­től vezérelve megvették, volt egy mórikálás a könyvesboltos kisfiúval vagy kislánnyal, mind­egy, pénzt adtak érte, talán nem is keveset, az­tán néhány szürke, esős napra hagyták megpi­henni a társalkodó asztalán, majd szórakozott mozdulattal dugták.a többi könyv közé. És fáj­ront. Redőny le, nincs tovább, könyv, halj meg! Így járt egy élet munkája, egy nagy ívű írói gon­dolat, egy fantasztikus irodalmi produktum, így járt, nem olvasták, magás ívből tettek rá, úris­ten, hány és hány írót ért és fog még érni ilyen megaláztatás! A könyvespolcon található, el nem olvasott könyvek gyakori fajtája az, amelyik nyomdahi­bás. ök a leghalottabb halott könyvek! E köny­vek lapjait valamilyen rejtett oknál fogva nem választotta el egymástól a lapfölvágó gép, követ­kezésképpen nem lehet lapozni őket. Ez azért brutális élmény, mert az újsütetű tulajdonos azt a fáradságot sem vette, hogy az üzlet után, ott­hon, a kandalló gyereklángjai mellett belelapoz­zon. Ö, nem, dehogy. Hozzá sem nyúltak úgy, mint könyvhöz, máris jégszekrény, száműzetés, elfekvő. A könyvespolcokon olyan könyveket is talá­lunk, amelyek olvasásához hozzáláttak ugyan, de aztán nem értek a végükre. Megunás, értet­lenség, időhiány, számtalan okot föl lehet sorol­ni. Ezek a könyvek talán rosszabbul jártak, mint a még egyáltalán nem olvasott társaik, mert azok talán még reménykedhetnek, hogy egyszer mégis lekapják őket a polcról, mert hosszú bom­bariadó várható, vagy meghal a férjünk, az ál­dott feleségünk, és ugyan még a végrendelet öt­ven százalékáért könyörgő, iszákos testvéröcs­csöt bele kell vezetni a kert végén böfögő mo­csárba, de ettől fogva több idő jut olvasásra. Szóval valamilyen indok folytán leveszik őket a polcról, kiszabadítják őket a többi, egyébként olvasott, ilyeténképpen nagyképű könyv ször­nyű szorításából, és szépen elolvassák őket. Am azt a könyvet, amelyiknél a harmincadik, negy­venedik oldalig araszolhatott a könyvjelző cetli, már nagyon, nagyon ritkán olvassák újra. Az a könyv könnyűnek találtatott, és elbukott. Elin­dult a versenyen, de nem ért célba. Egyszer találkoztam egy olyan könyvvel, amelyiknek csak az utolsó fejezete volt olvasat­lan, addig húzgálások, felkiáltójelek, kérdője­lek, firkálások jelezték a szenvedélyes olvasás útját, ám az utolsó néhány oldal fehéren és tisz­tán világított. Kérdőn néztem a könyv gazdájára, de ő csak elmosolyodott, fél végigolvasni, mondta. Olyan jó, hogy nem tudja a végét. Az­tán megtudtam, úgy halt meg, és az eljárást szépnek gondoltam. És ilyenkor talán egy könyv sem háborog. Különleges élmény, amikor vendégségben a saját könyvével találkozik az ember. Egyébként az író olyan fajta, és lehet ezt kicsinyes vagy gyalázatos tulajdonságnak tartani, de nem érde­mes, mindegy, hogy egy könyvesboltban először azt figyeli meg, a könyvei kaphatók-e, ott viríta­nak-e a polcon, és ha nem, nagyon szomorú lesz, és abba a könyvesboltba többé be nem te­szi a lábát. Mondom, néha saját könyvével is ta­lálkozik az ember a vendéglátójánál. Nincs mit szépíteni a dolgon, ezek kritikus pillanatok, és a vendéglátó élete komolyan veszélybe kerül. Mert az író mindazt a fajta halott, élőhalott, fél­halott könyvét megtalálhatja azon az átkozott polcon. És bizony meg is találja. És a bosszúja kemény, kegyetlen lesz. Mert az író megírja majd a vendéglátóját, az egész nyomorult, kicsi­ke életét, közszemlére teszi egy másik könyv­ben, amit aztán majd újra megtalálhat valamely könyvespolcon félig olvasva, felvágatlanul vagy olvasatlanul.

Next

/
Oldalképek
Tartalom