Délmagyarország, 2008. március (98. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-14 / 63. szám

Március 15. 160 éves forradalmunk Q / ő ***** % 0 0 O <=: > 1 o CD 3 3 01 I 2? 2: 5 01 t/> Cf rsl <0 OQ O <BJelmondatuk: „Szebb jövendőt a hazának!" FARMERES ? i " :li I ! Hosszú évek óta gyűjti az 18G8-W-es forradalom és szabadságharc relikviáit Vass László szegedi ügyvéd, aki egyben a Szegedi III. Honvédzászlóalj Hagyó-. mányó'rző Egyesület vezetője. A hősök emlékét ápoló ügyvédet most arra kértük: gyűjtsön csokorba néhány olyan, szegedi harcosokról szóló érdekességet, amilyeneket a diákok nem találhatnak meg a tankönyvekben. BÁTYI ZOLTÁN - Szegedet csak dicséret és elismerés illeti, ha szóba kerül a XIX. századi szabadságküzdelem - mondja Vass László szegedi ügyvéd '48-as emlékekkel díszített szobájában. - A város, amely a forradalom kirobbanásakor az ország ötödik legnagyobb települése volt, közel 50 ezer lakossal, már május közepén meg kezdte a toborzást, s e hónap végére felállt a ÜL honvédzászlóalj, aminek hat századában ezerkétszáznyolcvan ember ölthetett magára egyenruhát. Ez utóbbi nem is volt olyan egyszerű, hiszen a szűkös anyagi források mellett minden lehetőséget meg kellett ragadniuk a szervezőknek. Így például a Damjanich irányította zászlóalj felruházását Szeged városa úgy tudta megoldani, hogy kinyittatta azokat a raktárakat, ahol a sót szállító hajók vitorláihoz tárolt vásznakat őrizték. Így 7815 röf (egy röf körülbelül 32 centi) anyag jutott a szerveződő sereg birtokába. Kukoricanadrág - Igen ám, de ezt be is kellett festeni, amit a szegedi kékfestő céh tagjai vállaltak magukra. Így hamarosan kék színű vászonnadrágban feszítettek a katonáink. Ám az első eső után úgy összezsugorodott az anyag, hogy honvédjeink ezt a gatyát csak kukoricanadrágnak csúfolták. De viselték büszkén, s fogalmuk sem volt arról, hogy ők a világon az elsők, akik farmernadrágban pompáznak. Ugyanis Lewi Strauss úr csak 1851-ben szabadalmaztatta a hasonló eljárással készülő öltözetét, ami később hatalmas világkarriert futott be - mosolygott Vass doktor. A szegedi III. honvédzászlóaljba közel sem csak a város polgárai jelentkeztek. A harcosok között találtattak gyulai, nagyváradi, makói, szabadkai, temesvári, kikindai, óbecsei önkéntesek is, akik később nagy büszkeséggel viselték sapkájukon a fehér kakastollak Riasztó kakasszó - A délvidéki harcokban estek át a szegedi vitézek a tűzkeresztségen, mégpedig 1848. július 13-án, Szenttamásnál. Ám december 15-én éjszaka, a jankováci útnál meglepte őket az ellenség. Maga Damjanich is egy szál gatyában ragadott fegyvert. A legenda szerint súlyos vereség lett volna a csata vége, ha egy kakas nem riasztja honvédjeinket hangos kukorékolással. Bármennyire is szépen hangzik a történet - teszi hozzá a hagyományőrző -, a valóság az: a kakastoll csupán megkülönböztető jelzésként szolgált egy olyan háborúban, ahol egymáshoz nagyon hasonlatos egyenruhákban vívták a csatákat. - Fatalpú lábbeli is tartozott a szegediek felszereléséhez. Ezeket mindennap cserélni kellett, mert ha mindig A szabadságharc szinte minden csatáját megvívták a szegedi hagyományőrzők. így emlékeznek a dicső elődökre, a honvédekre FOTÓ: SEGESVÁRI CSABA Ügyvéd, alezredesi rangban Vass László ügyvéd 1998-ban kezdeményezte az 18A8/A9-es szabadságharc Szegedi III. Honvédzászlóalj egyesületet, amit „hagyományőrző alezredesi rangban" azóta is irányít. Az elmúlt tíz évben megvívták a szabadságharc szinte minden fontosabb csatáját, bejárták a Kárpát-medence nagyobb ütközeteinek színtereit, találkozhatunk velük az ünnepségeken. Négy hadra fogható ágyúval és 12 elöltöltős puskával, pisztollyal rendelkeznek, így a hagyományőrzők a város legnagyobb katonai erejének számítanak. Álmuk: a szegedi Roosevelt téren felállíttatni egy emlékoszlopot, mert a hős legények az egykori hajóállomás melletti térről indultak első harci útjukra. ugyanazon a lábon hordják, sebesre törhette volna a legények lábát, akiknek nem egyszer 35-40 kilométert kellett teljes menetfelszerelésben baktatniuk egyik csata színhelyéről a másikra. Tehát az úgynevezett tárgyi feltételek közel sem voltak ideálisak, de a III. honvédzászlóalj ennek ellenére hősiesen helytállt, az 1849-es tavaszi hadjárat minden győztes csatájában kitüntette magát - mondta nem titkolt büszkeséggel Vass László. Rivalizálásból ellentét - Földváry Károly (1809-1883) alezredes irányítása alatt harcoltak, s hogy csak néhány példát említsek, Szolnokon, Tápióbicskén, Komáromban, Vácott is nagyban hozzájárultak a győzelemhez. Parancsnokuk egyébként rendkívüli egyéniségnek számított. Az alacsony, kicsit púpos Földváry olyan hévvel vetette magát minden alkalommal az ütközetbe, hogy azt se bánta, ha másik szövetséges egység vitézének kezéből kell kiragadni a zászlót, csak mutassa a lobogóval a követendő irányt. Egy alkalommal a 9. zászlóalj legényétől ragadta el a zászlót, úgy rohamozta meg a tápióbicskei hidat. Szerencsétlen katonát másnap a zászló elhagyása miatt kivégezték, s ez csak tovább mérgesítette a viszonyt a kakastollasok és a vörössipkások között anekdotázik Vass ügyvéd. - Damjanich jól átlátta: az egészséges rivalizálásból kialakult a kibékíthetetlen ellentét, ami nem egyszer verekedésbe torkollott. Ezért a két egységet támadáskor a két szélső szárnyra helyezte. - Sajnos lehetett bármilyen hősi is a küzdelem, legyalogolhattak a szegedi vitézek a szabadságharc idején 4500 kilométert, a túlerő miatt elvérzett a szabadságharc - emlékeztet a tragédiára a hagyományőrző. - A III. honvédzászlóalj vezetése úgy döntött, hadizászlaját nem adja át az oroszoknak, ezért az 54 golyó ütötte lyukkal sebzett lobogót, zászlótemetési szertartás keretében elégették, az egység dobjaiból rakott máglyán kapott lángra a sok csatát látott zászló. Az egység díszzászlajának is említésre méltó utóélet jutott. Az oroszok hadizsákmányként magukkal vitték, majd 1940-ben tért vissza Magyarországra. A II. világháborút követően eltűnt, de 1975-ben egy magyar diplomata Genfben, egy zsibvásáron akadt a nyomára. Megvásárolta, s azóta a hadtörténeti múzeum egyik becses relikviájaként őrzik. Zászlószalagján a felirat, a szegedi honvédek jelmondatával: „Szebb jövendőt a hazának!" A forradalmár költőóriás kolibritojása A MAGANYOS PETOFINE, SZENDREY JÚLIA Szendrey Júliáról vajmi keveset tudnánk, ha Petőfi Sándor nem szeretett volna bele, és nem vette volna feleségül. A költőóriás árnyékában élő asszonyt a mai napig Petőfinéként emlegetik, annak ellenére, hogy másodszor is férjhez ment. A szegedi Móra-múzeumban május 16-áig látható Szendrey Júlia fennmaradt hagyatéka. DOMBAI TÜNDE - Szendrey Júliának nem különös szépsége, nem is csodás alakja, hanem nyomban érezhető kisugárzása és különösen vibráló intellektusa fogta meg, vagy éppen taszította a kortársakat idézte fel a Petőfi Sándornéként ismertté vált asszony alakját Császtvay Tünde irodalomtörténész a szegedi múzeum kiállításán. Miután házasságot kötöttek, a költő nyilvánosságra hozta az addig csak a verseiből ismert lány naplórészleteit. Ezzel - a kutató szerint - magánéletének és szerelmének legféltettebb titkait teregette ki a nagyközönség előtt. Azt is meg lehetett tudni, hogy filigrán, fiús testalkata miatt Petőfi kolibritojásnak becézte Júliát. A jól értesült publikum pedig mind a mai napig - szinte egyedülálló módon - feljogosítva érezte és érzi magát, hogy ítélkezzen Júlia minden magánéleti lépéséről. Egészen a kislánykorától őt körülrajongó férfiaktól kezdve. Holott az asszony Petőfit sohasem bántotta, igaz, a közvéleménnyel nem bánt kesztyűs kézzel. Főként, amikor a nagy költő odaadó gazdasszonyát akarták belőle kifaragni. Szendrey Júlia még a tizennyolcat sem töltötte be, amikor Petőfivel először találkozott a nagykárolyi Szarvas-vendéglőben. A költő egy levelében úgy emlegeti: „Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szatmárnak, az ólmos fütykösök termőföldének". Ismeretségük első évfordulóján, 1847. szeptember 8-án ü Roskovics Ignác kevéssé ismert portréja is látható a Móra-múzeum Szendrey Júlia-kiállításán esküdtek meg. Júlia így vallott barátnőjének: „Jó atyám nem hiszi, hogy boldog leszek Sándorral! Csakhogy én a tartalmas könyveket mindég többre becsültem a szép kötésűeknél." Azon is sokat csámcsogott a közvélemény, hogy a lázas forradalmi hevület éjszakáján foganhatott Petőfivel egyetlen közös gyermekük, Zoltán, mert a kisfiú éppen március 15-éhez képest kilenc hónapra, december 15-én született. Az amúgy jó tollú írónő társa, barátja volt Petőfinek. A forradalom után kisgyermekes anyaként nagyon magára maradt Pesten, a szabadságharc leverését követően pedig végképp „elárvult". Vagyonukat a császári hatóság elárvereztette, az ismerősök távol tartották magukat az üldözött forradalmár feleségétől. Egy ideig várta a híreket a férjéről. Aztán újra a lapok céltáblájává vált, amikor elfogadta Horvát Árpád segítségét, és alig egy évvel a segesvári ütközet után eldobta az özvegyi fátyolt, és férjhez ment. A férfi még akkor is látványosan kiállt mellette, amikor a lakásuk falán látható Petőfi-kép miatt az asszonyt letartóztatták. Három gyermeket szült Horvát Árpádnak: Attilát, Árpádot, és egy lányt, Violát. Ám elhidegültek egymástól, végül egyáltalán nem érintkeztek. Júlia rá hagyta a gyerekeket. Méhrákban vergődve, magányosan halt volna meg, ha a Petőfi Sándor és Zoltán iránt rajongó barát, Tóth József nem szegődik titkárának. Júlia negyvenévesen, 1868. szeptember 6-án elhunyt. Legidősebb fia, Zoltán korai halála miatt egyenes ági Petőfi-leszármazottról nem tudunk, ám Júliának élnek rokonai. Q ÁLSZENT UTÓKOR. Az a pletyka járta, hogy Júlia a koporsójába tetetett minden Petőfi-iratot, hogy a sírba vigye magával. De amikor felnyitották a sírt, nem találtak papírokat. Levelei, feljegyzései és néhány ruhadarabja a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Kismamaruhája is fennmaradt, ám azt az 1960-as években, restaurálásra hivatkozva, átszabták. Petőfi Sándornét a nemzet özvegyévé „alakították".