Délmagyarország, 2007. augusztus (97. évfolyam, 178-203. szám)

2007-08-04 / 181. szám

10 SZIESZTA 2007. augusztus 4., szombat AZ ELMÚLT HARMINC ÉVBEN KÖZEL NEGYVENEZER CSONGRÁD MEGYEI NYARALT A TÁBORBAN Szárszó, a Balaton-parti fák alatt Van egy tábor a Balaton mellett, Szárszón, amelyet az elmúlt harminc év alatt közel negyvenezer Csongrád megyei fiatal ismert meg. Felejthetetlen napokat töltöttek ott a gyerekek. Néhány emléket elevenítünk fel az elmúlt időszakból. „Szárszó! Szárszó! Ott a fák alatt!" Nem lett világsláger, mégis közel negyvenezer Csongrád megyei ember ismeri. A Neoton Família dala Balatonszárszón, a gyermeküdülőben nagy slágernek számított. Ez volt valamikor a takarodózene. Erre kellett volna elaludniuk a gyerekeknek. Ez nem mindig sikerült, hiszen a megérkezés utáni első napokban nem sok lurkó tette le időben a fejét. Párnacsaták, egymás zrikálása szerepelt inkább a műsoron. A tábor végéhez közeledve pedig egyre többen sírtak, hiszen nagy szerelmek szövődtek. Fájó volt a búcsú, a dal pedig könnyeket csalt a fiatalok szemébe. Foci meg a slágerek Harminc éve, 1977-ben épült meg a tábor. Jelenleg a Csongrád megyei önkormányzat működteti. Népszerű helynek számított, és napjainkban is az. Gyönyörű környezetben, Szárszó és Földvár között, félúton található. A parttól csak néhány méterre helyezkedik el, nagy saját stranddal rendelkezik. Három nagyobb és három kisebb faház mellett egy nagy téglából épített ebédlő alkotja a tábort, közel kétszázan tudnak egyszerre megszállni. Egy villanyvilágítással ellátott kézilabdapálya is „tartozéknak" számít. Réges-régen hatalmas tanár-diák labdarúgó- és kézilabda-mérkőzések helyszíne volt a tábor stadionja. Többször volt telt ház, azaz kétszáz néző a meccseken. Bármily furcsa, akadt olyan év - sportnyelven szólva idény-, amikor a tanári focicsapat „körbeverte a Balatont". Több más kispályás együttessel is megmérkőzött. Igaz, olyan spílerek kergették a labdát, mint Léber, Gál, Vincze, Petliö, Bánfi, Süli, és néha-néha a táborvezető is beszállt, így Talmácsi is gólokkal vette ki részét a sikerből. Híres kis együttes volt, egyszer egy szlovák harmadikligás csapatot is megvert. Zúgott is a meccs végén: „Ria, Ria Hungária!" Persze nem a sport játszotta a főszerepet. Gondolták volna, hogy Bodnár Attilának éppen a táborból indult el az énekesi karrierje? Emlékeznek rá? Fenyő Miklóssal a Modern Hungáriával arattak sikert, majd Papp Ritával közösen lettek népszerűek. Bodnár a HIT együttessel koncertezett többször is az ebédlőben. A buli végén az összes gyerek a padon ugrált. Soha sem lett slágerek, „a Bőrjakos srác", a „Főszezon" nagy népszerűségnek örvendett. Érdekes, Bodnár és Papp azóta elhagyta az országot, Ausztriában énekelnek, és egyre több lemezük jelenik meg németül. Maradtak a gyerekeknél, nekik énekelnek. Énekelt Vincze György is. A vásárhelyi zenetanár volt a tábor legnépszerűbb figurája. A koránál fogva Millának becézték a futballpályán, de a szintetizátor mellett is csodákra volt képes. Mindent játszott, a gyerekek imádták a dalesteket, hiszen népszerű világslágereket is megtanított énekelni. A pályán pedig érdekes felfogásban futballozott, néha felé lejtett a pálya... Mi a titka a tábor népszerűségének? A pedagógusok! Olyan embereket talált meg a táborvezető, Talmácsi György, akik élvezték a nyári munkát. Kirándulások, éjszakai akadályversenyek, esti bulik, azaz diszkó és persze strandolás A fejszámoló művész Pataki Ferencet is megismerték a táborozók A fej számoló művész Nemcsak Bodnár Attila volt rendszeres vendége a balatonszárszói tábornak, hanem Pataki Ferenc fejszámoló művész is. A leghíresebb hazai fenomén az 1921-ben Dombóváron született, cirkuszban Alfonzé és Rodolfó mellett lépett fel, eredetileg pedig kalapos volt a szakmája. A gyerekeket többször elbűvölte zseniális tudásával. Pataki szereti a viccet, így többször megtréfálta a fiatalokat. Kedvencei közül íme egy: „Öt gyertya ég! Hármat elfújok. Mennyi marad? A válasz gyorsan jött: „Kettő!" Pataki mosolyogva: „Nem! Három, hiszen a másik kettő csonkig ég!" szerepelt a programban. A megye számos településéről érkeztek a gyerekek. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Csongrád megyének nincs olyan városa, községe, faluja, ahonnan a harminc év alatt legalább százan ne üdültek volna Szárszón. Mikor rengett a föld A tábor „túlélte" az 1985-ös berhidai földrengést is. A gyerekek észre sem vették, hiszen még ébresztő előtt történt. Mozgott minden, remegtek a fák. A lurkók mégis egymást szidták: „Ne lökdösd már az ágyam!" megjegyzések hallatszottak ki a szobából. Később megdöbbenve értesültek, hogy földrengés volt. A balatoni vihar is többször megmutatta magát. Nem egy kiscsoport derékszögben vitorlázott a tó közepén, ezután tengeribetegen kászálódtak ki a partra. Napok múlva mégis erről regéltek, meséltek, felejthetetlen élmény volt számukra. Előfordult az is, hogy a rendőrök hozták vissza az egyik kissrácot, mert Badacsony és Fonyód között elaludt a katamaránon. Mivel a hajó érkezése és a vonat indulása közötti 10 percben a rohanó csoportból senkinek sem tűnt fel, hogy ő éppen délutáni álmát alussza. A lényeg, hogy meglett, a végén a rend őrei is jót mosolyogtak. A tábor a nyolcvanas évek végén országos hírre tett szert. Még a Magyar Televízió is forgatott a helyszínen. A legnagyobb számítógépparkkal rendelkezett. Okos kis szervezés eredménye volt a közel 30 komputer. A Csongrád megyei iskolák Commodore 16 és 64 gépeit gyűjtötték össze, hiszen a nyári szünetben senki sem használta azokat. Egy tábori szobában alakították ki az ország akkori legnagyobb számítógépparkját. Nosztalgiázás találka Sok idő eltelt 1977 óta. Talmácsi György, az üdülő jelenlegi igazgatója a napokban összehívta a „nagy csapatot". Mindenkit. Régieket, maiakat. Az embernek olyan érzése volt, mintha nem is múlt volna FOTÓ: DM/DV el harminc év. A Révész és Flalmos házaspár, Détár Ágnes, Süliné Staub Olga, Kocsis Mária, Pillér Ferenc, Gál Andrea, Talmácsiné Léber Ildi, Bánfi Péter, a Lábdi házaspár, Fodor Csaba, Kirí Ági, mind, mind ott voltak. Az ember nézte őket, és rájött, hogy bizony egyre kevesebb az olyan hivatástudattal rendelkező tanár, mint ők. Akkor is dolgoztak, a gyerekekkel foglalkoztak, amikor akár a hasukat is süttethették volna valamelyik strandon. Persze Vincze Gyuri megint játszott - két év után ült ismét szintetizátorhoz -, és teremtett régi hangulatot. Csak az idő telt el kicsit. A tábor létezik, szeretik is a gyerekek. Csak már azok a tanár-diák meccsek, az éjszakai akadályversenyek, esti játékok nincsenek. Ez már nem divat. Pedig jó volt. Elhiszik? Negyvenezren ezt a megyében tudják, ők ott voltak Balatonszárszón, és ismerik a Neoton dalát: „Szárszó! Szárszó! Ott a fák alatt!" SÜLI RÓBERT Hogyan viselkedjünk a múzeumban? Mivel a világ múzeumainak többsége nem Magyarországon található, a címben föltett kérdés akként is tágítható, miként viselkedjünk külföldön, idegenben, másutt. Természetesen mindenki úgy viselkedik, ahogyan neki tetszik, a magyarok például, s ez bizton állítható, nemcsak a hazájukban, de külföldön is egészen különlegesen viselkednek. A napokban üzent egy barátunk, ki a dalmát partokon barnult, hogy a szíve szakadt meg a honfitársai hallatán és láttán, s a nyaralása alatt nem tudott magyarul megszólalni, annyira elkeseredett. Nincs mód részletezni, miért. Persze vigasztalhatjuk magunkat, hogy még nem vagyunk az angol labdarúgó-szurkolók szintjén, de ami késik, nem múlik. Illetve, ami késik, már el is múlt, de ennek az állításnak a taglalásába most ne menjünk bele! Szűkítsük vizsgálatunk köreit a múzeumi jelenlét líraian szép és brutálisan őszinte magyar alkalmaira, melyből, mint földből a búzakalász, rendre kiszökken a néplélek bonyolult természete. Emlékezetünk színpadán gyakorta feltűnik az a kép, hogyan küldte be a drezdai Zwinger egyik szökőkútjába a középkorú apuka az ötéves gyermekét, szedjed össze, Béluska az összes csillogó pénzt, gazdagok leszünk, majd hogyan háborgott, amikor jól kirugdosták a kertből a hülye kelet-németek. Aki mindent látni akar, s a látványba bele akar úgymond veszni, mert azzal a föltett szándékkal indul el, hogy az összes festményt, neolitikus tárgyat, minden egyes őrjítő küklád női hátsót vagy pattintott őskorszaki medvehámozót megtekint, tegyük fel a párizsi Louvre-ban, a New York-i Metropolitanben, a londoni British Múzeumban, az jól teszi, ha visz magával túlélő csomagot is. Ha a férj jobbra, a feleség balra indul el, mert nem kell mindig együtt lenni, vegyék számításba, hogy valószínűleg évek múltán látják újra egymást, s a másik nem lesz feltétlenül egyedül. Snájdig teremőrbe karol már az asszony, a férj pedig a múzeumshop pénztáros kisasszonyával szökdécsel önfeledten. A felmérések azt mutatják, hogy a magyarok külföldet jártukban jóval hangosabban beszélnek, mint otthon, gondolván, kis, bár büszke nép az övéké, furcsa, dallamos anyanyelvvel, miközben feledik a másik fontos szabályt, hogy ti. magyaroka világ bármelyik szegletén akadnak, s a New York-i kóser műszaki boltban vagy egy koszovói szárnyas liftben éppúgy érteni fogják őket, mint otthon. S ez bizony kínos pillanatokat eredményezhet. Tehát ha egy világhíres kép láttán egy külföldi múzeumban azt kiáltjuk, „hú, b. meg!", biztosan lesz, aki összerezzen mellettünk, s az arcát lassan, nagyon lassan a kezébe temeti. És talán nem kellene minden egyes kép előtt csak ezt a mondatot ismételgetni, lehetne variálni is, ha már ordítunk, igen, lehetne azt ordítani, „ez kiváltképp tetszett", „ezt nem feltétlenül értem", „ez megrendített", „ez olyan különös volt", satöbbi. Továbbá érdemes eltűnődni azon is, amikor egy Picasso-, egy Hopper-, netán egy kései Turner-festmény kapcsán a terem közepéről, ama mélyzengésű mondatot halljuk fölharsanni, hogy „B. meg, Erzsi, ilyet én is tudnák festeni!", a dolog azért nem ilyen egyszerű. Múzeumokban nem szokás veszekedni, de ha igény van rá, miért is ne, természetesen meg lehet tenni. Legfeljebb majd lesokkol a teremőr. Igazán érdekesen lehet régi vagy aktuális sérelmeket vágni egymás fejéhez német expresszionisták láttán, elég néhány Ottó Dix-kép, és már harapna is az ember, de nem kevésbé heves érzelmeket válthat ki a máskülönben csodálatos moszkvai Tretyakov Galéria sztálinista, szocialista, realista gyűjteménye is. Aki például szenvedni akar, cipelje el gyermekét is a múzeumba, a gyermek legyen kamasz, majd látjuk, hogy esetleg egy-két Schiele- vagy Gauguin-kép előtt élénkül meg, de minden egyéb művészi megnyilvánulást mélységes flegmatikussággal fogad. Fel lehet arra is készülni, hogy társunknak különböző ötletei és megvilágosodásai támadnak egyes műalkotások láttán, például Giacometti - kit itthon is láthattunk a közelmúltban a magyar Szépművészetinek hála - gyönyörű szálkafigurái egyértelműen a férj túlsúlyosságára irányítják a figyelmet, míg a bécsi Szépművészeti Klimt-, Kokoschka- és Schiele-gyűjteménye hagyományosan vágykeltő hatású, s az ugyancsak Bécsben látható villendorfi Vénusz láttán a párunk jogosan mondhatja, hogy így is milyen szép a női test, s ha a melankóliáról, életünk értelméről, az öregedésről, a szomorúság mélységes voltáról akarunk valami többet megtudni, akkor a Metropolitan vagy az amszterdami Rijks múzeum Rembrandt-festményei vagy a berlini Neue National Galerie-ben található Caspar Dávid Friedrich tengeri festménye ugyancsak bátran ajánlható. Magyarországon újabban hajlandóak az emberek hosszú sorokban kivárni egy-egy igazán impozáns kiállítást, ilyen volt a Monet és barátai vagy a Van Gogh-kollekció, s ez nagyon helyes. Érdekes azonban a sorban állás alatt megfigyelhető fikszációs hajlam, mert sajnos nemcsak kint, de még a Szépművészeti Múzeum épületének belső terében is sorba kellett állni, hogy gyönyörű impresszionisták színvilága előtt tiszteleghessen a műélvező, arra már gyakorlatilag senki nem vállalkozott, hogy a sorból egy pillanatra kilépve megtekintse El Greco magyarhoni példányait. A magyarok hajlamosakegyszeri módon letudni a múzeumokat. Ezt már láttuk, kész, kösz, pipa. Nem helyes. Egy múzeumba azért csoszog el az ember, és bizony az alkotások is ezt várják, hogy ha van rá mód, még egyszer, újra elmenjen. Akár már másnap is. Ott sűrűsödik, kavarog bent az idő, és soha nem azt és úgy fogjuk látni, amit tegnap. SZÍV ERNŐ