Délmagyarország, 2006. november (96. évfolyam, 256-280. szám)

2006-11-13 / 265. szám

SZOMBAT, 2006. NOVEMBER 11. • MEGYEI TŰKOR" 187 Szentmihályi falvédőről jöttek Nyolcvanéves a szentesi Kádár Ferenc Hét lelkész - egy családban Kádár Ferenc: Mindig úgy rendezi az Isten a dolgokat, hogy nincs okunk a szomorúságra Fotó: Tésik Attila A népi kultúra sajátos „műtárgyaiból" nyílt kiállítás a szentmihályi Móricz Zsigmond Művelődési Házban: helyben gyűjtött falvédőket és asztalterítőket láthat a közönség november közepéig. Humor és giccs, folklór és művészet fonódik bennük össze. A falvédődivat a huszadik század elejére nyúlik vissza, amikor a konyhákban már nem terjengett a füst, a háziasszonyok pedig díszesnek szerették volna látni a meszelt falakat. Téli estéken ezért kivarrták, kihímezték a többnyire festékkel előnyomott ruhadarabokat, majd a falra aggatták. Az előnyomás az oka, hogy bármerre is megyünk a Kárpát-medencében, mindenhol nagyjából ugyanazokat a motívumokat és feliratokat találjuk. A legrégebbi kiállított darab közel százéves, mégsem látszik rajta - akkoriban ugyanis még nem pár hónap alatt szétfosztó ruhaneműket készítettek. A fogyasztói értékrend azonban elérte ezt a naiv folklórelemekkel dolgozó „műfajt" is: az első világháború alatt megjelentek a cserélhető papírfalvédők. Ez még új állapotában sem nyújthatott túl esztétikus látványt - értheEgy jellemző kiállítási darab tő, hogy nem maradt fönn belőle egy sem. A kiállítást rendező Csicsai Antal néprajzkutató szerint vitatható, mennyire tartoznak a giccs kategórájába ezek a szirupos szerelmes jeleneteket, idillikus polgári, paraszti életképeket megjelenítő, kínrímes versikékkel kivarrt ruhadarabok. Ez nyomban világossá is válik, amint az „Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát" kezdetű régi slágerszöveggel díszített falvédőt meglátjuk. Ezen fehér alapon fehérrel varrták ki a férfi és női alakok arcát, szemét és kezét, így akár a sci-fi irodalomból jól ismert láthatatlan ember prototípusait is felfedezhetjük bennük. A pikánsabbak közé tartozik a „Valamit súgok magának, vállaljon el babájának" feliratú, amelyen egy csalitosból kinyúló férfikar tapogatja a lehunyt szemű szende lányt - aki viszont nem igazán tiltakozik. Kevéssé hihető annak a fiatal aszszonynak a vallomása, aki egy tükör előtt szépítkezik, miközben azt mondja: „Én csak a férjemet fogom szeretni". A mondat második fele nem olvasható, gondos kezek leszegték. Talán abban van a feltétel vagy a kivétel. T. R. Fotó: Gyenes Kálmán Nyolcvanesztendősen is hirdeti Isten igéjét a szentesi Kádár Ferenc nyugalmazott református esperes, aki 54 éve végzi ezt a szolgálatot. A szintén lelkipásztor feleségével öt gyermeket neveltek fel. Ők is saját akaratukból lettek lelkészek. Azt mondta a nyolcvanéves Kádár Ferenc, hogy szavakkal nem lehet megmagyarázni, miért lett lelkész. - Isten elhívott - így foglalta össze a szentesi nyugalmazott református esperes a belső késztetést. A külső motivációra pedig úgy emlékezett: gyerekkorában a hódmezővásárhelyi újvárosi településrészben volt egy lelkész, aki azt mondta neki, hogy végezze el a teológiát. Feri bácsi Jézus Krisztus tanítványaként immár 54 éve szolgál. Szabolcs megyében kezdte a hivatása gyakorlását, majd hazakerült szülővárosának egyik tanyai gyülekezetébe, és istentiszteleteket tartott Vásárhelytől 10-16 kilométerre lévő iskolákban. - A kerékpár volt hűséges útitársam, hol az vitt engem, hol én vittem a hátamon sáros dűlőutakon - fogalmazott Kádár Ferenc. Az ötvenes években több vásárhelyi gyülekezetben is szolgált, amikor is 1958 elején egy ökumenikus imahét megszervezése miatt büntetésként Kistelekre helyezték segédlelkésznek. A családja Vásárhelyen volt kénytelen átvészelni a nehéz időket. Hónapokig a javadalmát is „elfelejtették" folyósítani, ám mindez nem szegte kedvét. Fizikai munkát is vállalt: kapált, aratott, így élte túl hittel és derűvel a megpróbáltatásokat. A vásárhelyi susáni gyülekezet azonban lelkipásztornak hívta Kádár Ferencet: 1959-től '82-ig szolgált ott. - Huszonhárom boldog évet eltöltöttem Susánban-mondta. Feleségével, Mészáros Erzsébettel öt gyermeket neveltek, s minden atyai ráhatás nélkül ők is Isten szolgálatába szegődtek. Feri bácsi büszke arra, hogy élete párja már nyugdíjas volt, amikor megszerezte teológusi diplomáját. A gyermekeit és a feleségét egyszerre szentelték lelkésszé. Azt az igét idézte ezzel kapcsolatban Kádár Ferenc: „Én és az én házam népe, az Urat szolgáljuk." Jóban-rosszban hűséges társát 1982-ben hozta haza Szentesre Éeri bácsi, akit a központi gyülekezet lelkipásztorának iktattak akkor be. Itt szolgált 2000-ig, közben hat évig esperes is volt. Ebben a tisztségében sokat segített neki a felesége, akivel jelenleg is rendszeresen tartanak istentiszteletet a fábiánsebestyéni és a nagymágocsi gyülekezetben. Szentesen is örömmel mondanak igent, ha a Kovách lelkipásztor házaspár megkéri őket. - Egymás nélkül alig megyünk szolgálni - említette Fen bácsi. Élete nagy boldogságának azt tekinti, hogy eljutott a Szentföldre, ahol Jézus élt. Megkérdeztem tőle: sohasem szomorkodnak. - Mindig úgy rendezi az Isten a dolgokat, hogy nincs okunk a szomorúságra - vallja a nyugalmazott esperes. BALÁZSI IRÉN A Délmagyarország első fotóriportere, Somogyi Károlyné Magdika ma 80 éves Szeged krónikása - fényképpel és tollal Az első fényképfelvétel, az egyik kislányát ábrázoló Vacak pertli ma is első számú kedvenc Somogyi Károlyné fotókiállításain Fotó: Karnok Csaba A Szeged krónikása cím illik leginkább Somogyi Károlyné Magdikára. A Délmagyarország első főállású fotóriportereként az eget bekormozó, tüzet okádó algyői olajkút megzabolázóit ugyanúgy megörökítette, mint a Szegedet özönvízzel fenyegető Tisza ellen harcolókat, és az új könyvtár üvegpalotájának építőit, vagy éppenséggel a város Nobel-díjasa, Szent-Györgyi Albert hazalátogatását. A most 80 éves Somogyi Károlyné Magdikát köszöntve a fotóriporter életéből villantunk föl néhány képet. - Az ember érdekelt mindig. Nincs is tán fotóm, amelyiken ember ne lenne. A tájképek szépek, de ember nélkül számomra nem vonzóak - magyarázza lakása Tiszára néző ablakának háttal ülve Magdika, aki már elmúlt harminc, amikor először fényképezőgép került a kezébe. Zongorázó bejárónő Született stiliszta is Magdika, aki nem csupán meglátja a megörökítésre érdemes pillanatot és mozdulatot, hanem képes papírra is vetni. - írogattam a újvidéki Reggeli Újságnak, még diákkoromban - villant föl egy emlékkockát történetekkel gazdag múltjából. - Rábukkantam egy hirdetésre: „Zongorázni tudó, bejárónőt keresek." Mivel a feltételeknek megfeleltem, jelentkeztem az állásra. Aztán persze fölfedtem a kilétemet és a szándékomat: riportot írok - meséli, mennyire magától értetődően alkalmazta már diákkorában az újságíró iskolákon hosszan oktatott információszerzés módszerét. A helyi lap fotóriporterei közül szinte az egyetlen, aki megszerezte az újságíró diplomát. Legendának tűnik, pedig igaz: a harmincon túli asszonyból azért lett a Délmagyarország első főállású fotóriportere, mert amatőrként sorra nyerte a Lajos Sándor, OTI-főorvos által vezetett fotóklub tagjai között hirdetett, és a Délmagyarországban közzétett „A hónap fotója" versenyt. Cseh masina, a csillag - Miután kipróbáltam, annyira vágyakoztam egy fényképezőgépre, hogy a férjem, aki nekem a csillagokat is lehozta volna az égről, vett egy használt kétaknás csehszlovák gépet. És az ofotértos Erlnyiné Julika segítségével tanulgatni kezdtem, mit hogyan is kell csinálni - folytatja élete nagy fordulatának történetét Magdika. Könyvet kapott kölcsön, leértékelt papíron és vegyszerrel kísérletezett. A Délmagyarország fölkérése meglepte, de elfogadta az állást, mert kellett a pénz a megélhetésükre. Aztán vagy húsz évig a lap egyetlen fotóriportereként örökített meg minden, akkor fontosnak mondott és gondolt pillanatot: a vasöntödében izzadó munkást és az elemekkel küzdő kiskatonát. A kerékpározó-motorozó-autózó vagány fotóriporterről persze mindenki tudta, igazi asszony is: sírig tartó szerelemben élt férjével, s anyagilag szűkölködve, de érzelmi gazdagságban fürdőzve hozta világra öt gyermekét, akik közül néggyel (s persze hat unokájával, két dédunokájával) ma is szinte naponta találkozik. VACAK PERTLI „Tizenkét év távollét után engedtek át a határon, látogatóba Újvidékre, és valami emlékezetes ajándékkal akartam kedveskedni a kisgyerekből kamasszá lett öcsémnek, ezért adtam 200 forintot egy Pajtás-színvonalú gépre - mesél az első „fotóapparatról" Somogyiné Magdika. - De arra gondoltam, hogy mielőtt átadom, készítek néhány fényképet a gyerekeimről. A boltban megmutattattam magamnak, hogyan kell kezelni a gépet, aztán fél napon át figyeltem a gyerekeimet, nyomogattam a gombot, s egy tekercs filmet vittem vissza előhívatni. Amikor a kész képekért mentem, majd hanyatt estem: öt fölnagyított fotón az én gyerekeimről készült felvételeim ékesítették a laborkirakatot..." E képek, közte az első számú kedvenc, a Vacak pertli, azóta is szerepelnek Somogyiné tárlatain. - Árvaként, a vasút nevelőotthonosaként, tanulni került Újvidékre az én drága férjem, akivel a kereskedelmi iskolában estünk szerelembe. Amikor a háború miatt őt visszaparancsolták Szegedre, elkezdtem ugyan a tanítóképzőt, de a harcok múltával, 1946-ban utána szöktem... Összeházasodtunk. Aztán 1947-ben megszületett a fiunk, utána 1954-ig a négy lányunk, akik közül az egyik influenzában meghalt... Mert bizony nagyon szűkölködtünk. Szegeden senkink se volt, aki segíthetett volna. A férjem B listásként a vasútnál csak krampácsoló lehetett, s hiába, hogy a kicsi gyerekek mellől is munkába jártam, hajnalonta a vámhivatalbeli irodákat takarítottam, szabályosan koplaltunk az ötvenes években... „így látom őket..." A munka, az erőfeszítés élteti Magdikát: 600 négyszögölnyi kertet művel még ma is, szinte egyedül. Igaz, 75 évesen még fotóriporterként is dolgozott. - A gyerekek fotózásával kezdtem, az öregekkel fejeztem be, s közben a munkát fényképeztem mutatja képeit Magdika. Az évtizedes és a friss fotók fölé is oda illeszthető az első saját kiállítás címe: „így látom őket..." ÚJSZÁSZI ILONA ÚTI RIPORTOK l^;- Az utazás lett a hobbija a Somogyi házaspárnak, mikor Magdika jogász férje már tanult hivatását gyakorolhatta, s anyagilag kicsivel könnyebben éltek. Az egzotikus tájakról készült diaképsorozatok Somogyi Károlyné Magdika történeteivel fűszerezve élvezetes úti riportokká lesznek, melyeket még ma is szívesen néznek és hallgatnak nyugdíjasklubok és baráti társaságok.