Délmagyarország, 2006. október (96. évfolyam, 231-255. szám)

2006-10-30 / 254. szám

HÉTFŐ, 2006. OKTÓBER 30. AKTUÁLIS 5 Losonczi felbontotta a japán szerződést Luxustermék lett az üvegbeton Aranyszombat, ezüstfényű vasárnap a sírkertekben Ünneplőben a temetők Tbvábbra is csongrádi műhelyéből látja el a megrendelőit fény­áteresztő betonnal Losonczi Áron. A fiatal csongrádi mérnök felmondta az együttműködést azzal a japán céggel, amely nagy­üzemi méretekben állította volna elő a LitraCont. Azt mondja, azért nincs oka panaszra: munka, megrendelés akad bőven. HÁBORÚS LÖVEDÉK TISZASZIGETEN Feltehetően második világháborús lövedéket találtak péntek este Tiszasziget belterületén. Földmunka során bukkantak a lőszerre. A kiérkező rendőrök biztosították addig a helyszínt, még a tűzszerészek meg nem érkeztek. A lövedéket szombat délelőtt elszállították a községből. HÓDOK SZABADLÁBON Egy családot, vagyis három eurázsiai hódot engednek szabadon pénteken a mártélyi tájvédelmi körzetben. A WWF Magyarország visszatelepítési programja idén tízéves lett, így a holtági akció egyben jubileum is. A nemzetközi természetvédő szervezet 1996-ban kezdte visszatelepíteni hazánkba a hódokat. Eddig a mintegy kétszáz behozott, s elengedett példány már otthonosan berendezkedett, és szaporodni kezdett. Az Alsó-Tisza térségébe Németországból összesen tizenöt eurázsiai hódot hoznak. A háromfős családokban érkező állatokat öt helyszínen engedi szabadon a természetvédelmi szervezet. Most már igazán földíszítve várják a sírkertek mindenszenteket Kék-aranyfényű szombat, s ezüstben tükröződő vasárnap. Min­denből kijutott annak a több ezer embernek, aki kilátogatott a temetőbe, rendbe hozni mindenszentekre, halottak napjára hoz­zátartozóik sírját. Eső ide vagy oda: tegnap már igen sok helyen ragyogtak a mécsesek, a gyertyák. A Belvárosi temető kapujánál sorban állnak a koszorú- és vi­rágárusok. - Eddig kétszáz vásár­ló volt. Csúcsforgalomban, szer­dán, duplája várható - mondja Stefánné Beke Ágnes. Ragyog a kápráztató napsütésben a világ, a pavilonokban a számtalanféle krizantém, a vajfehértől a liláig, állja a szél meg-megújuló roha­mait. Ez a szél már a másnapi eső előszele. Koszorú, koszorú... - Bárcsak ilyen maradna az idő! De úgysem marad, bemond­ta a meteorológia... - így az árus, és egy vevőhöz fordul: - Tessék, van itt minden. Szalmakoszorú, mohakoszorú, tobozkoszorú... Forgalmas a temető, konvoj­ban haladnak az autók. Idősödő házaspár sírt gondoz. - Szüleim nyugszanak itt, a Dugonics te­metőben pedig feleségem szülei. Megyünk oda is - mondja Papdi József. Vannak, akik nem hozzák, ha­nem viszik az említetteket - sőt nem csupán az említetteket. ­Régen nemcsak virágot, hanem rezet, alumíniumot is loptak, mindent, ami mozdítható ­mondja Bezdán Imre, a főbejárat portása. Am ez az utóbbi ma már, mióta rendőrök, polgár­őrök, városőrök sűrűn át- meg átfésülik a temetőt, nem jellem­ző. Arra is fölhívja a figyelmet: függetlenül attól, hogy ma a ro­mák nyakába szokás varrni min­dent, a tolvajok - ha akadnak -, „abszolút vegyesek". Összejön a család Még mindig szombat, az Alsó­városi temetőben vagyunk. A Dávid család apraja-nagyja sírt gondoz. - Összejött a család, megérkeztek lányomék is, Pécs­ről - mondja az idős Dávid Fe­renc. A pici unoka, Dávid Ricsi még csak szóban segít a sírgon­dozásban, de esetében nem a részvétel, hanem a jelenlét a lé­nyeg. - Fontos, hogy a gyerekek is tudják, miről, kikről szól min­denszentek, s a halottak napja ­beszéli Dávid Katalin, testvér és nagynéni. Raffai Rolandné anyu­ka helyesel. - Megyünk Vásár­helyre is, ott is élnek hozzátarto­zóink, vannak halottaink - így Dávid Ferenc. Mekkora kiadást jelent a család számára az ün­nep? Nem sokat: - Otthon is ne­velek krizantémot, még nagyon régi, nagymamám korabeli faj­tát. Vigyázunk a tövekre, ne vesszenek el. Fenyőággal egybe­kötjük, hozzuk - mondja Katalin asszony. Emlékek és emberek - Egyre inkább tapasztalom: mind nagyobb a kultusza min­denszenteknek, halottak napjá­nak - halljuk Popovicsné Molnár Andrea pedagógustól. Hozzáte­szi: néhány évtizeddel ezelőtt még nem igazán volt szokás, hogy a gyerekek is együtt menje­nek a szülőkkel ilyenkor a teme­tőbe. Ma viszont mennek, s az együttes jelenlét igazán családi ünneppé varázsolja a megemlé­kezés napjait. Fotó: Schmidt Andrea Alkonyodik az Alsóvárosi te­metőben, hunyorogni-világítani kezdenek az első gyertyák, mé­csesek. Másnap, vasárnap aztán megjött az eső. Am az időjárás­nak is van belátókészsége: a bo­rult idő, igaz, marad, de az eső délutánra elállt, jöttek-mentek a párás-fűszeres illatban: emlékek és emberek. Rendbe hozva, teljes díszben várják a sírkertek min­denszenteket. F. CS. TOLVAJOK ÉS TŰZ ELLEN - Szeged összes temetőjében jelen vagyunk - mondta Kovácsné Vadá­szi Erika, a városőrség elnöke. ­Sokan a koszorú közepébe rakják a mécsest, elég, ha kicsit belekap a szél, máris lángol a koszorú. Más­kor meg elolvad a műanyag mécses, ez okoz sírtüzet. Ebből a szempont­ból is figyelnek a városőrök a sírok­ra. Vad Róbert, a megyei rendőr-fő­kapitányság szóvivője hangsúlyoz­za: a rendőrség, a polgárőrség a városőrség összehangoltan igyek­szik féken tartani a temetői tolvajo­kat. Azt pedig forgalomirányítással segítik, hogy ne járjon együtt bal­esetekkel a temetői tumultus. Sárga falevelek között az őszi Sárgán Tömegcikk helyett luxustermék­ké válhat a csongrádi üvegbeton, miután feltalálója többéves útke­resés után visszatért a kályhához: ismét maga teljesíti a LitraConra befutó megrendeléseket. A felis­merést - a gyártásból kell megélni - egy Japánban kötött megállapo­dás hozta meg. Mint arról lapunk is beszámolt, tavaly decemberben egy japán, optikai szálakat gyártó vállalattal, a Sumita Optical Glas-szal írt alá előszerződést Lo­sonczi Áron. Tavaszra már a tá­vol-keleti országban is elkészült az első üvegbeton elem, de a ma­gas előállítási költségek miatt nem lehetett garantálni a termék piacképességét, ezért a csongrádi fiatalember visszakozott. - Természetesen nagyobb for­galma lenne az üvegbetonnak, ha megfelelő technológiával ké­szülhetne ipari méretekben, de erre most nincs mód, ezért in­kább a kisüzemi előállítás felé mozdultunk el, a licencek és a megrendelések pedig elegendő bevételt hoznak, úgyhogy nincs okom panaszra - mondta la­punknak Losonczi Áron. A műhelymunkában hárman vesznek részt, kapacitásuk maxi­mumát pedig már most elérték, hiszen egy megrendelést féléves határidővel tudnak csak teljesí­teni. De a várakozás sem szegi kedvét a vásárlóknak, az üvegbe­ton után folyamatosan érdeklőd­nek a világ minden pontjáról. A megrendelői kör egyre bővül, Dániába és Belgiumba is készül új szállítmány, de Magyarorszá­gon is kelendő a portéka, hiszen Diósdon '56-os emlékművet, Pé­csett pedig múzeumkaput állí­tottak úvegbetonból. - Most ott tartunk, hogy megvá­logathatjuk a munkákat, ezért in­kább referenciákat vállalunk, és én annak külön örülök, hogy meg­bízóink - pusztán személyükkel vagy teljesítményükkel - rangot adnak a találmánynak - folytatta Áron. Hozzátette, mint cég, terv­be vették a növekedést, de ennek üteme és nagysága még nem kör­vonalazódott. Különösen annak tükrében nem, hogy hamarosan megint a termék nagyüzemi gyár­tásáról fog tárgyalni, most éppen ausztrálokkal. - Ez így működik. Jönnek-mennek az ajánlkozók, és ha minden klappol, egyvalaki partnerré válik. De az igazság az, hogy ha nem jön nagy befektető, akkor is van út a sikerhez. B. D. HARMINC NÉGYZETMÉTER TOKIÓBA Néhány hete egy luxus íróeszközö­ket, ékszereket és kiegészítőket forgalmazó cég új, háromszintes tokiói üzletébe szállítottak Csong­rádról 30 négyzetméter üvegbetont. A különleges tényáteresztő anyag ott is osztatlan sikert aratott, amit jelez, hogy nemrégiben egy japán reklámügynökség rendelt magának LitraCont, szintén Tokióba. Asztali lámpa, betonból. A fényáteresztő anyagot Áron két barát­jával gyártja Fotó: DV A hét végén sokan takarítottak a Sárgán. Szeged kedvelt üdülőhelyén többen dön­töttek úgy, eladják nyaralójukat, de a több­ség az évek óta újra és újra kiáradó Tisza ellenére - marad. Könnyű őszi szél söpri a leveleket a Sárgán. A szegedi üdülőtelepen nagy élet volt a hét vé­gén: aki tehette, kihasználta a szombati ra­gyogó napsütést, és rendbe rakta házát, kert­jét a fagy beállta előtt. Fazekas Árpád és fele­sége a töltés mellett álló házuk zsalugátereit mosta le slaggal. - Az összes örömét és bánatát élveztük 1999 óta a nyaralónknak - mondta Fazekas Árpád. - Amióta megvettük az üdülőt, min­den évben kiáradt a Tisza. Most nyáron az emeletet is elérte, fenn vállmagasságig állt a víz - mutatta a falon még látható víz nyo­mát. - Nyaranta kiköltöztünk ide, s az első fagy beálltáig maradtunk - tette hozzá felesége. ­Rengeteg munka volt ebben a házban, de már belefáradtunk, hogy minden évben sarat, iszapot takarítunk, festünk. Nézzenek szét: elhanyagoltnak tűnik a ház, pedig a szomszé­daink tudják, itt mindig minden szépen rend­ben volt. Úgy tervezzük, tavaszra rendbe hoz­zuk a nyaralót, s eladjuk. Nem csak Fazekasék döntöttek így. Az üdülőtelep több házán olvasható a kézzel festett táblákon: ELADÓ. A tulajdonosok úgy vélik, tavaszig várni kell ahhoz, hogy jó árat kapjanak az ingatlanért. Most nem éri meg hirdetni - télen ki is akarna venni nya­ralót? Vannak persze olyanok is, akik a min­den évi árvíz és az azzal járó takarítás elle­nére úgy döntöttek: maradnak. Tollas Béla Budapesten él, de itt nőtt fel, a Tisza part­ján. 1998-ban vásárolta a kis házat, azóta minden esztendőben adott neki munkát a medréből kiöntő folyó. - Bár a fővárosban élek, nem szeretném a szegedi szálakat elszakítani. Nem adom el az üdülőt, idehúz a szívem - mondta a nyugdíjas férfi. - Nyáron az árvíz után egy hónapig fes­tettem, rotátoroztam, füvesítettem. Az au­gusztus hűvös volt, szeptemberben fordult jobbra az idő, kint tudtam lenni egész nap. Ma még rendbe tettem, amit tudtam, vasár­nap pedig kimegyek a temetőbe. NYEMCSOKÉVA A LEGRÉGIBB TULAJDONOS JH Néhány házzal odébb a Sárga legrégebbi tulaj­donosaival találkozunk. Szikora Sándorné is sorolta a károkat: a nagy víz tönkretette a búto­rokat, a faház belső burkolatát is le kellett cse­rélni. Az udvarról majd félméteres iszapos ho­mokot lapátoltak ki. Azonban egy pillanatig sem merült fel bennük, hogy túladnak a susogó nyárfák tövében meghúzódó házikón: már 40 éve a család tulajdonában van, generációk pi­hentek, nyaraltak itt. A hét végén felpakolták az emeletre a bútorokat, a muskátlikat az épület belső helyiségébe tették télre. Kitakarítottak, s lezárták a házat: most már jöhet a fagy. A szezon végi zárás előtt Fazekas Árpád és felesége házuk zsalugáterét is rendbe tették Fotó: Schmidt Andrea

Next

/
Oldalképek
Tartalom