Délmagyarország, 2006. szeptember (96. évfolyam, 205-230. szám)

2006-09-30 / 230. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2006. szeptember 30., szombat „NEM MINDIG VALLOM BE, HOGY NEM AZ ÉN FIAM" Pataki Ferenc szegedi művész. Ez két emberre is igaz. Az egyik Pataki festő, a másik színész. Van, aki azt gondolja, hogy a kettő egy és ugyanaz, mások szerint apáról és fiáról van szó. Számos hasonlóság köti össze a Pataki Ferenceket, pedig csak névrokonok. A két Pataki Ferenc kuriózumnak tartja a névrokonságot és a hasonlóságokat. A festőművész Pataki Ferenc 1941-ben született Szegeden, 1966-ban szerzett diplomát a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Pályafutását számos rangos kiállítóteremben rendezett tárlata, valamint a Szegedért emlékérem is fémjelzi. A „másik" Pataki Ferenc 1977-ben született Debrecenben, 1999-ben diplomázott a Színművészeti Főiskolán, a Szegedi Nemzeti Színház tagja. Hat évvel ezelőtt találkozott először egymással a két művész. A Móra Ferenc Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján a színész Pataki Ferencet szólították, hogy szavaljon el egy verset. Ekkor több vendég csodálkozva várta, hogy a festőművészt új oldaláról ismerhetik meg. A névrokonság hamar kiderült. Az ünnepség után bemutatKészülődnek Pataki Ferenc festőművésznek október 5-én, csütörtökön nyílik meg ModerNatura című tárlata a Démász Klauzál téri székházában. A színművész Pataki Ferenc 10-én kezdi el próbálni a Tartuffe című darabot, amiben Valér figuráját alakítja. koztak egymásnak, és azóta is szoros a barátság a két Pataki család között. A színész Pataki 2006-ban rendezte a Teljes napfogyatkozás című darabot, amelyben a főszerepet is ő játszotta. - összművészeti produkciót képzeltem el. Ekkor eszembe jutott Feri - meséli a színművész. A festő örült a felkérésnek, és öt, a darab hangulatához illő képet kölcsönzött az előadásokra, egyet pedig kifejezetten a Teljes napfogyatkozás bemutatójára festett. Amikor az illusztrációkat rendezgette a két Pataki, a családtagok is segítettek. Az egyik festmény beállításánál a következő párbeszéd zajlott : Feri, az a kép egy kicsit ferde, igazíts rajta! - Jó, de melyik Feri? - Hát a Pataki!, A művész!, A szakállas! - ráadásul mindkettőjük borostás volt akkor, így még nehezebb volt a személyhez szóló instrukció. A színész Pataki fiatalabb korában kacérkodott a képzőművészettel, a festő pedig színjátszó kör tagja is volt. Mindkét Pataki Ferencnek három gyermeke van, mind a két családban találunk Noémit, akit itt is, ott is Nonónak becéznek. A hasonlóságok miatt már meg sem lepődnek, ha néha félreértések adódnak. - Ismerőseim, miután látták Ferit játszani a színházban, többször felhívtak, hogy gratuláljanak: a fiad óriási! - meséli a festő, aki csak néhány embernek vallja be, nem is rokonok. A színészt egyszer felhívták és a kiállításáról faggatták. A festőművész szerint a névrokonság is közre játszott abban, hogy mély lelki kapcsolat alakult ki közöttük. GYŐRI NIKOLETT A mese örömforrás Pataki és Pataki A színművész és a festőművész FOTÓ: FRANK YVETTE A mese: érzelmi kötelék szülő és gyermek között. A szókincset fejleszti, és a gyermek biztatást kap: egyszer te is okos, nagy és bátor leszel, mint a mesében szereplő legkisebb fiú. Árnyas fák alatt üldögélnek a Pick Alapítványi Óvoda nagycsoportosai. Ahogyan évek óta nap mint nap, most is mesét hallgatnak. Az óvodát 22 éve vezető Szalma Györgyné azt mondja: a gyerekek életkorához választanak mesét. Fontos szempont álörténet hosszúsága és nyelvezete. - A legfőbb célunk a mesével az örömszerzés - mondja a vezető óvónő. - A mesék segítenek a gyermek személyiségjegyének megalapozásában, hiszen minden történetnek van érzelmi mondanivalója. Ha egy ovis egy vásott gyerekről hall történetet, s magára ismer, elgondolkodik. A gyerekek a könyveket is a kezükbe vehetik, leginkább azok a hasznosak ebben a korban, amelyekben kevés a kép - így ugyanis dolgozik a fantázia, a gyermek gondolataiban kelnek életre a királylányok, sárkányok, tündérek, törpék és boszorkányok. - A legkisebbeknél a leporellók nézegetésekor a mama és a baba között nagyon erős az érzelmi egymásra hangolódás, és fejleszti a gyermek képességeit. A szülő tereli a gyermek figyelmét: nézd, itt a vonat, ez a kéménye - sorolja Kőrössy Judit, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológia Tanszékének egyetemi docense. - A beszélgetéssel gazdagodik a szókincs. A 3-4 éves gyermeket érdekli, mit csinált akkor, amikor kisbaba volt. A róla szóló történet érdekessége mellett érzelmileg is megerősíti az, hogy a mama mosolyogva, kedvesen beszél arról, amikor még kicsi volt. A gyermek érzi, hogy korábban is szerették. S közben megtanulja: mint minden történetnek, az életnek is folyamata van, abban vannak kitüntetett tér- és időpontok, így megtanulja strukturálni a saját életét és saját egyéniségét. A klasszikus mesék olyan dolgokat fogalmaznak meg, Legnépszerűbbek A Somogyi-könyvtár gyermekkönyvtárának legnépszerűbb könyvei közé tartozik Zdenek Miler, Eduárd Petiska: A vakond nadrágja és folytatásai, Benedek Elek: Nagy mesekönyv, Bálint Ágnes: Mazsola, A. A. Milne: Micimackó, Kate Saunders: Cicus és a Büdös Macskák háborúja, Thomas Brezina: Fiúk kizárva sorozat, J. K. Rowling: Harry Potter könyvek. amik a gyereket éppen foglalkoztatja. Mivel kicsi, nagyon sok dolgot nem tud még megtenni, de vágyik arra, hogy nagy legyen, erős és okos. A mesék pedig biztatást adnak: egyszer majd ő is nagy lesz, és ugyanazokkal a jó tulajdonságokkal rendelkezik majd, mint a mesehős, és megerősítik abban, hogy a dolgok mindig jóra fordulnak. NYEMCSOK ÉVA Mesegyűjtő A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, Benedek Elek (1859-1929) a székelyföldi Kisbaconban született. Benedek Elek nemcsak hallgatta, gyűjtötte is a meséket. Budapesten végezte a bölcsészetet, majd újságíróként és szerkesztőként dolgozott. A fiataloknak meseátdolgozásokat, verseket, színdarabokat, történelmi műveket ír. Születése napja, szeptember 30. a magyar népmese napja. Nemcsak hallgatják, hanem el is játsszák a mesét a gyerekek a Pick Alapítványi Óvodában FOTÓ: SCHMIDT ANDREA Olykor Szívet is összecserélték ezzel-azzal, például a kórházban egy kedves öreg portás, akinek szép fehér bajusza volt, mindig úgy köszönt neki, jó napot, doktor úr, és Szív jóleső büszkeséget érzett, megyek, gondolta tükrözni, jól megtükrözök valakit, aztán jó lesz. Kioperálom a vakbelét, és az is jó lesz. Úgy megyek, mint egy urológus vagy mint egy szívsebész. Hát az összecserélésről Szegeden is tudnának mit mondani. Az összecserélés mint dramaturgiai elem az ember ősi, traumatikus és komikus élménye, nincs meg nélküle dráma, a tragédia, a vígjáték és a kabarétréfa, de még a vicc sem. Illetve a forradalom se, ahogyan a napokban a hazájában volt tapasztalható. Te porcukros ég, gondolta elhűlve Szív, soha nem hitte, hogy ilyen könnyű forradalmárrá válni. Az ember üvölt néhányat, s mint a kalapácsvetők, eldob egy-két macskakövet, és máris hős. Máris forradalmár. S voltaképpen bármit mondhat. A legnagyobb marhaság is harangszóként énekel a fölhevült szívekkel. Emléktúrák az európai kalandozások mentén? A minimum, kérem! A napokban itthon járt, és azt hitték Szívre, hogy ő postás. Ballagott felfelé egy virágos lépcsőházban, s eléje lépett egy kócos, kialvatlan nő, s ujjai között cigaretta füstölt, és levelet követelt tőle, írt a Ferenc, kiabálta a nő, tudom, hogy írt, azonnal adja ide a borítékot. Szív menekült, a nő utánadobott egy cserép begóniát. De lehet, hogy muskátli volt. Ilyesmi azonban bárkivel előfordulhat. Itt, Amerikában is hallott Szív egy olyan esetről, melynek alapja az összecserélés volt. A kamionok mindig is lenyűgözték. Ezek a monstrumok New York hullámos utcáin is jártak, lelkesen tülköltek, vitték hatalmas terhüket, vitték Amerikát. És néha vitték a szörnyű sorsot. Egyszer az ország szélfutta útján kamion haladt jókora sebességgel. A sofőr, hogy hamarabb letudja az irgalmatlan távot, alakított valamit a távolságmérő műszeren, és jóval régebb óta haladt, mintsem szabad lett volna, haladt erőteljesen, s a hatalmas test, a duruzsoló motor mit sem érzett abból, hogy a sofőr szeme, nyilván Összecserélve (New York-i piros füzet) baseballsapka is volt a fején, már-már le-lecsukódott. Kanyar következett, a kamion nem vette be, zúgott egyenesen tovább, egy másik úton, melyen csak araszolt a kocsisor. S a kamion fékezés nélkül robbant bele az előtte álló autókba. Recseg-ropog, csattog a világ, már hiába a földig taposott fékpedál. Egy kisbuszt maga alá gyűr a hatalmas orr. A buszban egyetemisták utaztak a tanárukkal. Négyen, a tanár és két fiú, valamit egy lány nyomban meghal. Egy lány marad életben, lángvágókkal operálják ki a roncsok közül. Arca, keze, teste összeroncsoiódott. Lélegzik, de kétséges, hogy valaha magához tér-e még. A mentő szirénázva rohan a kórház felé. A többieket eltemetik. Búcsú, mise, gyászbeszéd, ahogy a föld kopog. A síron lassan elfonnyadó virágok. A gyász nem gyógyuló, az ilyen gyász, a sors fekélye, nincs, nem lesz soha enyhület. Kevesebb értelmetlen halál van, mint az ilyen, a baleset mint olyan különben is kilóg az élet dramaturgiai kauzalitásából, nem hihető, miért éppen én, ő, itt és most, az okok a nagy számok törvényszerűségéből fakadnak, akár az olyan betegségek, melyeket ezerből, tízezerből egy ember kap el. A kisbuszban, melyet maga alá gyűrt ez az ormótlan kamion, két barátnő utazott egymás mellett. Szőkék, karcsúak, szépek mind a ketten, előttük a biztató, bár éppen araszoló jövő, mögöttük az üvöltő kamion. Egyikük meghal, a másik kómába esik. Egyiküket gyászolják a szülők, barátok, rokonok, a másik mellett, ki szinte felismerhetetlenül és ájultan hever az infúziós csövekkel, s egyéb életmentő műszerekkel zsúfolt kórházi ágyon, vár és reménykedik apa, anya, barátok, ismerősök. A hajnal szörnyűség. Az éjszaka nem telik, napközben pedig mindig siet a doktor, és mindig ugyanazt mondja, türelem, nem tudjuk még, várni kell. Kérem, az eredmények. Ez a legfontosabb szó, az eredmények. Mígnem egy nap a lány, a karját mozdítja, s felnyitja a szemét, mint a filmekben. Nemcsak él, de magához tért! Kislányom, drágám, aranyom, élsz, élsz! Eltelik egy-két nap, a lány már kommunikál is. Nemcsak nyitja a szemét, de néz is vele. S ha néz, az összezúzott arcból lát is. Már jól látja, kik szoronganak körülötte a puritán kórházi szobában, melynek megszerzése jelentősen átalakította a családi költségvetést. A lány a fejét mozdítja, mintha ingatná. Mintha tiltakozna. Nem, mondja a keze, nem, mozdulja összetört teste. Nem, suttog a cserepes ajkaival. Nem és nem. Nem értik. Mi nem, mi az, hogy nem?! Hiszen élsz! Élsz, drágám. Velünk maradtál! Felébredtél, mint Csipkerózsika! Két hónapig tartott a kóma. Felébredt a lány, és néhány nap múlva képes volt tudatni, nem ismeri azokat, akik körötte várakoznak, a középkorú, puha arcú nőt, az ősz hajú, szemüveges férfit, aki az apjának mondta magát, és mindig a kiskutyáról beszélt. Jaj, talán amnézia?! Újra megvizsgálták a lányt. Összemérték az eredményeket, és azok lassan lámpást gyújtottak a kórterem nyugtalanító félhomályában. A balesetben összecserélték őket a barátnőjével. A barátnőjét eltemették az ő neve alatt, helyette fektették a földbe, és ő élt, és a kórlapon a barátnője neve szerepelt. A szülei meggyászolták őt, misét mondattak érte, s rá a barátnője szülei csak vártak és vártak. És ő nekik ébredt fel. így lett vége egy életnek, és így kezdődött nyomban újra. Szív elképzelte, milyen lehet az, amikor valakik örülnek annak, hogy élünk. Mások meg talán nem örülnek. Szív a repülő begóniára gondolt. Vagy muskátlira. Lehet, hogy vissza kellett volna kiáltani szegény asszonynak, hogy Ferenc nem írhat, mert lefoglalja a forradalom. Vagy valami más, ha szabad ezt így, ilyen tapintatosan, eufemisztikusan megjegyezni. SZÍV ERNŐ