Délmagyarország, 2005. szeptember (95. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-24 / 224. szám

10 SZIESZTA-REJTVÉNY 2005. szeptember 24 , szombat A TÖRTÉNELEM VIHARAI SZAGGATTÁK A TÉRÍTŐK ÉS HITSZERVEZŐK MUNKÁJÁT 975 éves a szeged-csanádi egyházmegye MA EUROPA EGYIK KOZPONTJA LEHETNE Európa egyik lelkiségi, tudományos és szellemi központja lehetne a szeged-csanádi egyházmegye, ha a történelem viharai nem pusztítják el legnagyobb vívmányait - vallja Kondé Lajos, a székesegyház plébánosa, hiszen virágkorában, a tatárdúlást megelőzően egy napi járóföldre minden úton egy-egy kolostor, monostor volt elérhető a hatalmas területen. A Szent István által megálmodott egyházi közigazgatási egység egyébként megfelel a legmodernebb régiófelosztás elvének is, hiszen az itt élő népesség közösségben együttműködni kész, összetartozó egységet alkot. Az egyházmegye jövője a Glattfelder püspök által megalapított intézményekből táplálkozik, hiszen az egyetemmel karöltve, az értelmiséggel kiegészítve válhat élővé a kereszténység a XXI. századi Magyarország déli egyházmegyéjében is. Az egyházmegye székhelye 1923 óta Szeged, amelynek dómja 1930-ban készült el FOTÓ: KARMOK CSABA Szent István „ültette" és Szent Gellért „öntözte" az egykori Csanádi Egyházmegye „palántáját", ami három részre szakadva, a történelem viharaiban megfogyatkozva, ám mégis reménnyel telve ünnepelheti idén 975. születésnapját. A Krisztus születése utáni első ezredforduló nagy-Magyarországának tíz egyházmegyéje közül az egyiket a Dél-Alföld és a Partium egyházi közigazgatási egységévé jelölte ki Szent István király. Ez a vidék - törzsterületeivel és gyepűivel együtt Ajtony uradalma alatt állt, miután őt legyőzték, 1030-ban a király az akkor már 15 éve Magyarországon élő Szent Gellértet bízta meg az egyházmegye kiépítésével. Központját - Marosvárt - a magyar vezért legyőző hadúr nevéről Csanádra keresztelték át. Ide érkezett tizenkét szerzetestársával együtt a püspök, aki nagy lelkesedéssel fogott az itt élők megtérítéséhez és az egyházmegye megszervezéséhez. Székesegyháza az itt élő, bizánci rítusű egyháziak temploma volt, de ezt hamarosan kinőtték, és 1038-ra felépíttette a Szent György tiszteletére szentelt új templomot. Tatárdúlás és török veszély A hívek és a falusi templomok száma a térítő munka eredményeképp gyorsan gyarapodott, a lendület István halálát követően, a pogányság újbóli megerősödésével tört meg. Ennek következtében az egyházmegye első püspöke 1046-ban mártírhalált szenvedett. A vértanúként tisztelt Szent Gellért hamvait 1053-ban helyezték örök nyugalomra püspöki székhelyén, utódai a források tanúsága szerint bencés szerzetestársai közül kerültek ki. A monostorok, amelyek az egész egyházmegyét behálózták, (kilenc szerzet 49 rendházáról maradt fent emlék) a műveltség, a lelkiség, és nem utolsósorban a mezőgazdasági kultúra letéteményesei voltak. Az egyre fenyegetőbb mongol hódítás végül elérte Magyarországot, a tatár hordák 1241 májusában betörtek az egyházmegyébe is, és feldúlták a csanádi püspöki székhelyet. Ekkor kezdődött meg a térség falvainak elnéptelenedése, hiszen a mongol törzsek mellett a kunok is többször megtámadták a falvakat, templomokat, így a kisebb települések lakossága rendre a városok, védművekkel ellátott központok falai mögé húzódott. Alig egy évszázaddal később már az oszmán török hódításának fenyegető hírei is megérkeztek az egyházmegyébe, ám a pápai keresztes hadjáratok, később pedig a hírneves hithirdető, Kapisztrán János munkája, valamint Hunyadi János diadalmas hadjáratai egy időre feltartották az iszlám birodalom hódítását. A bizonytalan társadalmi-politikai helyzet azonban véres felkelést szült: Dózsa György hadai 1514-ben Csanádot is ostrom alá vették, az elesett várból menekülő Csáky Miklós püspököt elfogták, és karóba vonták, a szintúgy fogságba esett papokat pedig kivégezték. A felkelés bukását azonban újabb veszély követte: a török hódítás érezhető közelségbe került. Pásztori munka a félhold árnyékában Az 1526-os mohácsi vészt követően - az ütközetben több paptársával együtt Csaholi Ferenc csanádi püspök is életét vesztette - egyre nagyobb területek kerültek az iszlám fennhatósága alá, végül 1552-ben Temesvár és Lippa után elesett Csanád vára is, ezzel megszűnt püspöki székhely lenni - a várost egyébként a püspökként itt tevékenykedő Fráter György korábban kiüríttette, Gellért hamvait szülővárosába, Velencébe menekítette. A török hódoltság másfél évszázada alatt az egyházmegye kisebb települései szinte teljesen elnéptelenedtek, mert a falusiak a kettős adóztatás terhe alatt nyögtek, és folyamatos életveszélyben voltak. Az oszmán fennhatóság csupán a ferences szerzetesek tevékenységét engedélyezte, hiszen életmódjuk hasonló vQlt a mohamedán dervisekéhez. így a szegedi barátok, majd később az erdélyi jezsuiták lettek az egész hódoltság lelkipásztorai. Azokra a papokra, egyházi vezetőkre, akik nem menekültek el, legtöbbször halál várt. Az egyháziak hiányát az úgynevezett licenciátusok, családban élő, „falusi szent emberek" látták el. A magyar királyság nyugati segítséggel a XVII. század utolsó éveire a Tiszától délre űzte a törököket, 1700-ban, Dolny István személyében újra csanádi püspököt neveztek ki, aki Szegedre költözött. Újjáépítés, szétszakítás 1710-ben Nádasdy László lett az egyházmegye püspöke, aki miután Szegedet is Csanádhoz csatoltatta - a terület teljes felszabadulásával Temesvárra tette át a székhelyét, itt az újjáépítés jegyében székesegyház épült. Utódja, Kőszeghy László szintén az újraszervezés és a betelepítés pártján állt, ezen a területen német, cseh, bolgár, olasz, spanyol és román telepesek alapítottak falvakat. Az új plébániák, espereskerületek által is jelzett szellemi-gazdasági fellendülést végül az első világháború, majd a trianoni béke szegte ketté - 1923-ban Glattfelder Gyula püspököt kiutasították Romániából, temesvári székhelyéről, így Szegedre költözött. Az egyházmegyét háromfelé szakították: 160 plébánia a Román Királyság, 67 a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére jutott, és mindössze 33 egyházközség maradt a Csanádi Püspökség területén. Ez azonban nem törte meg Glattfelder fejlesztési elképzeléseit: a magyar területen újabb plébániákat alapított. 1930-ban felszentelték az új, szegedi dómot, amit egy évvel később székesegyházi rangra emeltek. Az egyházmegye jogfolytonossága a munkáshatalom idején sem szűnt meg, 1981-ben a püspökség neve: szeged-csanádi egyházmegye lett. II. János Pál pápa 1993-ban kiadott „Hungarorum Gens" című apostoli konstitúciója alapján Csongrád és Békés megyék közigazgatási határaihoz igazították a püspökség fennhatóságát, így felügyelete immár nem nyúlik az államhatáron túlra. ILLYÉS SZABOLCS A szeged-csanádi egyházmegye alapításának 975. évfordulója alkalmából Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek ünnepi szentmisét mutat be vasárnap 10 órakor a dómban. P0DMANICZKY SZILÁRD Huszonnégy évszak (őszi napló) Nem messze innen van egy patak, neve nincs, a várostérképen se jelölik, de ha kinyitom az ablakot, hallom a csobogását. Sok patak jön le a hegyről, de az építkezések miatt mindet föld alatti csatornákba terelve vezetik a tóba. Ez a nagyobb patak is néha eltűnik, aztán pár métert szabadon fut, ahol a két part szintkülönbsége miatt nem volt értelme kicsövezni. Fönt a hegyoldalon kis fémgombák bukkannak elő a fűből, közelebbről hallgatva bennük víz csobog. Amikor a négynapos esőzésben fél Svájc vízben úszott, a patak is folyóvá dagadt, mocskos, sárga víz zúgott le rajta napokig. Ennyi esőt még nem láttam lehullani. De nem úgy, hogy időnként esett, hanem napokig egyhuzamban verte a tetőt a víz, a zaj burkot növelt tetőtéri szobám köré. Akkor még föl nem fogtam, miféle következménye lesz ennek, csak mikor a tévében megláttam a sártól elmosott, megcsúszott házakat, s egyik kedvenc tavam, a Walensee völgyében tetőig úszó istállókat. Szépsége lett veszte: a tó kétezer méter magas, meredek hegyek közé zárva áll, néhol függőlegesen zuhan ezer métert a csupasz hegyoldal a tóba. Az autópályák a tó déli részén, alagutakon át futnak, de a vasút közvetlenül a tó szélén. Ez még hónapokkal később is járhatatlan, teljesen elmosta a víz. Pedig ezen a sínen fut a Budapest-Zünch vonal, ami így ötórás késéssel München felé kényszerült. Itt a Zugersee is kilépett medréből, nem nagyon, csak épp annyira, hogy a hattyúk kimászhattak a parkok virágjait legelni. A Zugersee északi partjának másik városkája Cham, amit itt „ham"-nak ejtenek, én meg evésnek hallom. Nincs messzebb 5 kilométernél, tornya még ködös időben is idelátszik, a vadítóan szép naplementékhez házai és a mögötte húzódó dombos magaslat ad árnyakat. Ugyan már jártunk ott biciklivel, volt annyira vonzó a hely, hogy visszajárjunk. Pár nappal a nagy esők után az út alatt áthúzó Lorze éppen csak eltért a híd alatt, két kilométerrel arrébb viszont már a tó vize öntötte el a bicikliutat, egészen a vasúti töltésig húzódott. A két város közötti lőtér kapujában piros szalag feszült, elzárva az utat, táblán szöveg, nyilván az, itt csak az biciklizzen, aki úszni tud. Jött szemből egy idős asszony, ruháján nem látszott, hogy nagyobbat úszhatott volna, maga után vonszolva biciklijét. így aztán a tiltás ellenére nekivágtunk, s mikor az utat bontó illatos vízbe hajtottam, a gyerekkori vadócság kapott el. Gondoltam is, szóval megint eljutottam oda. Cham szép, ligetes kikötőjében is kijött a víz, madarak, hattyúk és gyerekek sétáltak benne. A hídon túli sziget egy része víz alatt, de az embereket látszólag nem zavarta mindez. Talán tíz centi tartotta, hogy a víz elöntse a házat, de a család vígan grillezett a fűzfa alatt. A tóból kiömlő Lorze csak lassan bírta elszállítani a fölös vizet, mert a Reuss folyó, amibe belefut, az egyik legelárasztottabb terület. A város belsejében lassan, de dudálás nélkül halad a forgalom, mindenütt átengedik a sétáló gyalogosokat. Volt már itt a főtéren cirkusz, vándorszínház, bolondos piac, úszófesztivál, de ez a zenész mindnél érdekesebb. Vándorhárfás. Alacsony, zömök férfi pengeti a húrokat, a hárfa közel egy magas vele, a hangszer itt különösnek ható hangja betölti az egész teret. Az éttermek teraszán lehalkítva a tucatzene, és mintha minden vendég többet rágna azon a pizzafalaton. A következő „dalhoz" a Ritz étterem teraszához araszol. S alig telik bele fél óra, már a város másik végén pönget görög dallamokat. Nem látom, pénzt adnak-e neki, bár elég elegánsan öltözött ahhoz, hogy ilyesmire rászorulna. Talán csak játszani akart, megmutatni, amit tud. Hónapok óta támadnak furcsábbnál furcsább gondolatok, ez a mérhetetlen sok élmény az érem másik oldalára is fényt vetett. Azt már tudom, hogy a nyugat művészete azért gazdagabb, mint a kelet-európai, mert metafizikája nem a szegénységből fakad. Művészei nem feltétlenül voltak dúsgazdag emberek, de láttam számos nagyszerű festőt, életrajzukban nem szerepelt pénz, kenyérkereset, s a létezés alapvető feltételeinek hiányától való szenvedés. Nem teher alatt nőtt a pálma, vagyis más teher alatt, ez pedig maga az önmegvalósító tehetség, s a megvalósítás iránti szenvedély. Nem a kín, hanem gondolat mutat utat. Őszintén mondom, nekem ez otthonosabb. Volt már ezerféle tervem és elhatározásom, most végre köztük eljutottam oda, hogy semmi más szándék ne vezesse a kezet, csakis az önmegvalósítás szenvedélye táplálta gondolat. Nincs díj, nincs nyilvánosság, nincs siker, ami a műre érvényes feleletet, minősítést ad. Vándorhárfás leszek vagy olyasmi. Alig hogy kijön belőlem ez a gondolat, alapítványi ebéd vár egy ősi svájci család fogadójában. A menü hal, grillcsirke és sült kolbász, előtte hagymás, barna marhahúskrémleves, amihez ropogós cipó jár tunkolni. De hagyjuk az evést, mást volt kedvem mesélni, az új tervet. Basel mellett Riehenben a Magrltte-kiállításon jártam. Kedvenc régi festőm, a klasszikusok közül az egyetlen. Elsőre olyan izgalommal jártam a termeket, ahogy festményre nézni nem szabad. Idő kellett, mire fölépült bennem újra a régről ismert csoda, amit egyedül Magritte világa ad. Ő a nyelvben gondolkodó festő, így lesz szürrealizmusa számomra valóságos, a szép álmok szépségéhez hasonló másik világ, de a képen már tapintható a közelség, s az álom helyett ébrenlétben látjuk ugyanazt. Mindezt nem mondtam így az alapítványtól senkinek, csak az új projektet, amit egy négyszáz képet tartalmazó Magritte kompakt című könyv inspirált. A képek címe németül van, lefordítom, tanulok valamit ezzel is, és aztán módszeresen nekilátok Magritte világához a képek alapján szavakat keresni. Egy kép, egy vers. Látszólag kudarcra ítélt vállalkozás, mert a szó a képek címe után elakad. De ha valami kihívás, akkor ez az. Észre se vettem, elkezdtem németül beszélni. Nem tanulom, vagyis a tanulás életközeli folyamat. Hetente megyek a szomszéd gazdaságba zöldségért, és amíg a gazdasszony húzgálja a répát, csipkedi a brokkolit, darabolja a zeller gyökerét meg a póréhagymát, lemossa a káposztát és a karfiolt, paradicsomot és paprikát mérlegel, málnát és körtét szed, elmegy a spájzba egy üveg cseresznyepálinkáért, addig van idő kigondolni egy mondatot. Ügyetlenül, persze, semmi ragozás, de már nem fordítva ülöm meg a lovat, nem akarok feltétlenül angolul beszélni. Minek is, nem értené! Igazán most jöttem rá, miért nevezik az én nyelvtudásom konyhanyelvnek. Aztán már föl-fölütöm a szótárt, igét, főnevet keresve, a jelzőkkel ráérünk cikornyálni. Az egy kicsit visszavetett, mikor azt mondta, hogy elkezdett angolul tanulni. Na, gondoltam, lőttek a bimbodzo konyhanyelvnek. De a gyerekkel tanul, és még egy szót sem mondott angolul, csak azt, hogy Heló, én meg erre azt, hogy Grüezi. Már úgy megszoktam. Nem tudom, otthon majd hány hétig fogok „Grüezi"-vel köszönni.