Délmagyarország, 2005. április (95. évfolyam, 75-100. szám)

2005-04-23 / 94. szám

10 SZIESZTA 2005. április 23., szombat HEGEDŰS D. GÉZA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL, A RADNÓTI-DÍJRÓL ÉS A MÉDIA FELELŐSSÉGÉRŐL Drámai lények vagyunk „Mindenki más -ez az alapvetésem" Hegedűs D. Géza játszotta a József Attila halála után Koz­mutza Flórával házasságot kö­tő Illyés Gyulát a Minket, Gyu­szi szeretni kell! című doku­mentumjátékban. A különös szerelmi háromszögről szóló felkavaró produkció nagy si­kert aratott a szegedi egye­tem aulájában. A Vígszínház népszerű művészével az elő­adás után beszélgettünk. Vidéki gyerekként, a Tisza menti Rétközből került a pesti főiskolára, és épp harminc éve, diploma után szerződött az ország egyik vezető szín­társulatához. Azóta is hűséges a Vígszínházhoz, ahová még a legendás direktor, Várkonyi Zoltán hívta. A nagy rendezőt tekintheti „keresztapjának": tőle kapta azt a D betűt, ami a pályára lépve megkülönböz­tette főiskolai drámatörté­net-tanárától, a polihisztor Hegedűs Gézától. Páger Antal, Ruttkai Éva, Gábor Miklós ­hosszan sorolhatnánk a régi nagyokat, akikkel fiatalon még együtt játszhatott. Túl az öt­venen ma már rá is mester­ként tekintenek tanítványai. Hegedűs D. Géza Illyés Gyu­lát személyesíti meg abban a dokumentumjátékban, ami megpróbálja árnyaltan bemu­tatni azt a különös háromszö­get, amiről oly sok félreértés keringett évtizedeken át. Ikercsillagok - Annyiféle sarkos és vég­letes véleménnyel találkoz­hattunk már erről a hármas viszonyról - ebből az előadás­ból viszont egyértelműen ki­derül: a lóisten az egyetlen, akinek joga van ítéletet mon­dani. Minden ember ezerféle esendőséggel él, nem feke­te-fehér ez a történet sem. A cunami léptékű szenvedélyes szerelem rémületes is tud len­ni, és azt is elpusztíthatja, aki támasztotta az áradást. Mi­csoda tapasztalatlan, édes an­gyalka lehetett Flóra, aki hal­latlan intelligenciával, érzé­kenységgel és emberséggel próbálta kezelni ezt a különös helyeztet. Én nem vagyok ítél­kező típus, inkább mindig próbálom megérteni azokat a mozgatórugókat, amelyek a gesztusokat, cselekvéseket ki­váltják. Illyés Gyula és József Attila a magyar kultúra iker­csillagaként tündököl, mint Petőfi és Arany, Bartók és Ko­dály, Juhász Ferenc és Nagy László. Igazságtalan a sors ve­lük: egyikőjüket korán elra­gadja, a másikukra pedig rá­méretik, hogy cipeljék tovább közös sorsukat is - mondja a vastapssal záruló szegedi elő­adás után Hegedűs D. Géza, akiről kevesen tudják, nem­csak színész-, hanem rendezői diplomát is szerzett is. Sőt a színházművészet doktora: Ta­gadó próba címmel „kereszt­apjáról", Várkonyi Zoltánról írta disszertációját. „Ordas eszmék" Immár tizennyolc éve tanít az időközben egyetemmé elő­léptetett színművészetin. Mű­vészi beszéddel kezdte - mes­terséggel folytatta. Első saját osztálya tavaly végzett, a kö­vetkezőbe jelentkezőket pedig ezekben a hetekben felvéte­lizted. - Szomorúan tapasztalom, hogy a középiskolákból kike­rülő fiatalok irodalomból és történelemből kevéssé tájéko­zottak. Azzal kell szembesül­nünk, hogy olvasási problé­mákkal érkeznek hozzánk, ezért az első évben arra is energiát kell fordítanom, hogy megtanítsam őket értelmezve olvasni. Ugyanannyi lírát taní­tok nekik, mint amennyit én is kaptam 1971 és 1975 között a tanáraimtól. Próbálom gazda­gon beágyazni azokat a költő­ket, akikre felhívom a figyel­müket, hogy minél teljesebben értsék meg a közeget is, ami­ben a versek megszülettek. A mai kor nem a költészet kora. Mégis az egyik legprogresszí­vebb magatartás az a fajta játé­kosság és érzelmi átélése a vi­lágnak, amit a költészet jelent. Tudatosság, okosság, hihetet­len szellemesség is, törekvés az erős formaalkotásra. Most a fe­je tetején áll a világ, de rájö­vünk majd arra, hogy nemcsak jogból, gazdaságból és admi­nisztrációból áll az emberi tár­sadalmunk, hanem minden­napi létünk nagy része érzelmi, lelki jelenlét. Drámai lények vagyunk mi emberek! Azt hisz­szük, hogy százalékokban kife­jezhetők, statisztikailag jelle­mezhetők vagyunk, folyama­tosan fejlődünk, a GDP-nk és a materiálisán felmutatható ja­vaink a fontosak. Ez tökéletes tévedés! Naponta történnek velünk drámák: szerelmesek lehetünk, születhet egy gyer­mekünk, fájdalmasan elveszít­hetjük azt, aki a szívünkhöz a legközelebb áll. Mindez meg­változtat bennünket, mert megéljük ezeket a drámai pil­lanatokat - vallja régi lelkese­déséből láthatóan mit sem ve­szítve a színművész, akit nem­régiben Radnóti Miklós-díjjal tüntettek ki. Többek között Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal együtt vette át a díjat, amit 2001-ben civil kezdemé­nyezésre az idegengyűlölet, a rasszizmus, az antiszemitiz­mus és a kirekesztés ellen bát­ran kiállók elismerésére alapí­tottak. - Nagyon büszke va­gyok rá! Mostanában fölerő­södtek intoleráns, antihumá­nus gondolatok, bizonyos ré­tegekben ismét teret nyertek „ordas eszmék". Ez rettenettel töltött el, nyílt kiállásra és tilta­kozásra bírt engem is. Min­denki más - ez az alapvetésem! Ady Endre mondta: „Minden ember fenség." Azt hiszem, ez lehetne a gyémánttengelye a létünknek. Radnóti Miklós ­aki itt, a szegedi egyetemen vált szellemi értelemben fel­nőtté, és kapott olyan huma­nista indíttatást, amire ma is méltán büszke lehet az egye­tem - a maga megszenvedett sorsával a díj aranyfedezete. Én arra a korra vágyom, ami­kor már nem kell ilyen díjakat átadni, mert mindenki úgy gondolja: származásától füg­getlenül mindenki egyenlő eséllyel és jogokkal élhet eb­ben a világban. Ettől még messze vagyunk. A mi dolgunk az, hogy a színház, a művészet erejével is a világ szélére sod­ródott, kitaszított, megpecsé­telt, a sokszor kisebbségben le­F0TÓ: H0LLÓSI ZSOLT vő, de mégis sokszor a legna­gyobb igazságokat képviselő kiszolgáltatott emberek mellé álljunk. Ebben nem köthetünk kompromisszumot. Lehet, hogy ez nem tetszik valakik­nek, de bátornak kell lenni, ki kell mondani a dolgokat. Még ha fölhorkannak is egyesek. A televízió bűne Hegedűs D. Géza útravalóul Chagallt szokta idézni tanítvá­nyainak: „Dolgozni kifulladá­sig!" Úgy véli, a színész számá­ra elengedhetetlen a szakadat­lan önképzés. - A világban való egzisztenci­ális kiszolgáltatottságunk igazi ellenszere az a szellemi kincs, amit életünk során összegyűj­töttünk önmagunknak. Mert minél nagyobb és erőteljesebb ez a szellemi vértezet, annál jobban megvéd bennünket, hi­szen nehéz helyzetben annál asszociatívabbak vagyunk, an­nál egyedibb és különlegesebb megoldásokhoz juthatunk. Nagy szomorúságom, hogy amíg értékeink a színházban gyarapodnak, kulturális éle­tünk más területén mostoha vi­szonyokat tapasztalok. A mé­diatörvény előírja a kulturális tájékoztatás kötelezettségét a médiumok számára, megfogal­mazza az emberek jogát a kul­turális tájékozódáshoz. Ez nem csak azt jelenti, hogy közölni kell az információt: este hol, mi látható. Értékeket kell létrehoz­ni azokkal az emberekkel, akik reprezentálják a mai kultúrát. Informálni kell a nézőket, hall­gatókat, olvasókat arról, hogy kik és mit írnak, játszanak. A média ma elsősorban a politika közvetítő felülete - ebben sok­kal több szerénységet kellene tanúsítania. Tizenhat és tizen­nyolc éves lányaim már úgy nőttek föl, hogy nem ismerhet­ték meg a televízióból koruk igazi kulturális értékeit. Ez bűn! Ha nem mondunk el mindent művészi alkotások által őszin­tén a történelemről, korunkról, az emberről, akkor a fiatalokat kiszolgáltatjuk a dezinformálás lehetőségének. Akkor bármivel megetethetők, újra rávehetők olyan dolgokra, amelyektől mentsen meg bennünket az Is­ten! Műveletlen, tájékozatlan, értékeket nem ismerő fiatalok­kal nem lehet jövőt építeni. Hegedűs D. Géza anyaszín­háza mellett mostanában ven­dégként a Radnóti Színházban is játszik: Örkény Tótékjában Tót Lajost alakítja Gothár Pé­ter rendezésében. Szegedre Pálfi György új mozijának bé­csi forgatásáról rohant. A ter­vek szerint októbertől láthatja majd a közönség a ma­gyar-osztrák koprodukcióban készülő filmet. HOLLÓSI ZSOLT A labdarúgás világtörténetéből A góllövő neve Stadiont avattak a nyolcvanas évek Görögországában. Esti mér­kőzés volt, a csapat úgynevezett villanyfényes meccset játszott, s ekkor debütált Szesztasztoronkonisz is, a csapat friss szerzeménye, egy roppant tehetséges, krétai származású középcsatár. A fiatalember igazolta a várakozásokat. Már a harmadik percen lerázta a védőjét, és jó harminc méterről bődületes gólt ragasztott az ellenfél kapujának bal fölső sarkába. A stadion szinte megemelkedett, ahogy fölüvöltöttek a nézők. Majd hamarosan kiírták az új villanytáblára, éppen kifért még, Góllövő: Szesztasztoronkonisz! A csatár megállt, a vakító föliratra meredt, majd megrázta a fejét. Ez nem az én nevem! Társai nevetgéltek, ugyan már, ne bolondozz, pontosan az van fölírva: Szesztasztoronkonisz. De a csatár makacskodott, s egyre bosszúsabb lett. Ez nem az én nevem, ez nem az én nevem! Odafutott a bíróhoz, az edzőjéhez, a közönségnek kiáltozott. Ez nem az én nevem, ez nem az én nevem! Szesztasztoronkonisz dührohamot kapott, őrjöngve köpködött, a haját tépte, végül erőszakkal vonszolták le a pályáról, s csak a harmadik nyugtatóinjekció után kábult el annyira, hogy a men­tőautóba fektethették. Az incidens különösen a pályaedzőt viselte meg, a játékost az ő ajánlatára igazolták le néhány héttel ezelőtt. Az edző még aznap éjjel elment a stadionba, és a biztonsági embereket lefizetve fölkapcsoltatta a villanytáblát. Majd fölíratta az ominózus mondatot: „Góllövő: Szesztasztoronkonisz!" Aztán lesétálta gyepre, és lentről sokáig bámulta a föliratot. Mígnem egyszerre bólintott, ó igen, igen, érti már. Fölballagott a villanyórához, s a játékos nevének egyetlen „a" betűjében megtalálta a rosszul betekert izzót. Persze egyetlen mozdulat elég volt, hogy ez a kicsi körte is világítson. A labdarúgók temetője Van a világon egy temető, ahol csak labdarúgók sírjai dom­borodnak, de persze Itt Is külön helyet jelöltek ki az öngólt vétő játékosoknak. Nagy és díszes sírjai vannak a csatároknak, és a gólkirályoknak, míg egy balhátvéd nyughelyét gyakran csak szerény fakereszt jelzi. Akadnak betonkripták is, ezekben többnyire hátvédek nyugszanak. A sírokat márványcipők és márványlabdák díszítik, a kapusok sírja gyakran kapu alakú. A sírokat özvegyek gondozzák, tavasszal virágokat ültetnek a frissen megkapált, jó szagú, fekete földbe. Néha az asszonyok beszélgetnek egymással. Les volt, mondja az egyik, nem volt az, bólint a másik, majd ledugja a palántát, és földet tömköd a gyökérre. Felrúgta, ingatja a fejét az egyik asszony, hozzá sem ért, mondja a másik. Bent volt, bent volt, ismételgeti egy révült tekintetű nő a temető főútján, mindenkihez odafordul, bent volt, motyogja, és dideregve lépdel tovább. Egy másik asszony a kis csatár sírjánál hallgatózik, a márványlapra fekteti a fél arcát. Majd feláll, ruháját igazítja, és porolja, s odafordul a cserekapus sírjánál szorgoskodó vékony fiatalasszonyhoz. Elmosolyodik. Ott lent is gólkirály lett, mondja a nő, majd elindul a kijárat felé, melyen át éppen behajt a főszurkoló koporsójával a föllobogózott halottas kocsi. A tolószékes csoda Norvégiában, nem messze Oslótól esett meg az úgynevezett „Tolószékes csoda". Valószínűleg nem is tudnánk az esetről, ha nincs ott a mérkőzésen Kari Sjövjung, aki a tolószékek történe­tének norvég szakértője volt, és éppen itt a Hamar nevű város­kában Időzött. Ám Sjövjungot nem a mérkőzés érdekelte. A fiút Kicsi Happnak hívták, és szegény a születésénél fogva béna volt, egyszerűen csökevényes, vékonyka lábai nem bírták tartani a testét. Kicsi Happ így is rendszeres látogatója volt a környék labdarúgó-mérkőzéseinek, elhelyezkedett egy dombon, egy ki­sebb emelkedésen, vagy olykor a kapu mögött, s még az is elő­fordult, hogy a labdáért elkerekezett, és visszahozta. Ilyenkor taps volt a jutalma, a csatár megborzolta dús, göndör üstökét, a középhátvéd kedvesen megpaskolta az arcát. Azon a mérkőzé­sen a helyiek a szomszédos falu ellen játszottak, akiknek a csa­patában szerepelt egy különösen gonosz ember, Toorl, a pék. Csapattársai sem szerették Toorlt, ám mert gyakran mérkőzése­ket döntött el az utolsó percben lőtt góljaival, nemigen lehetett nélkülözni a játékát. Már mindenki az első félidő lefújását várta, amikor egy felszabadítást követően a labda Kicsi Happ tolóko­csijához gurult, majd nekikoccant a gyermek élettelen bokáinak. Toorl futott a labda után, de félúton megtorpant, rávígyorgott Ki­csi Happra, és így szólt: Na, rúgd vissza, fiú! Mintha a pálya túlsó felén is értették volna, mit mond a gonosz Toorl, csönd lett. A fiú zavartan elmosolyodott, talán el is nevette magát. S mert Toorl továbbra sem mozdult, Kicsi Happ megmarkolta a tolószék bőrrel bevont karfáját, nagy lendületet vett, és megpróbált fölállni. Nem sikerült, máris visszahuppant. Toorl kellemetlenül tovább vigyorgott. Az emberek nem mozdultak, csend volt, a szomszédos úton elzörgött egy traktor. Kicsi Happ újra próbálkozott, és újra visszaesett. Kicsi Happ másfél óra próbálkozás után fölállt, imbolygott kicsit, majd vissza passzolta Toorlnak a labdát. És végre a bíró is lefújta az első félidőt. Az esetet Kari Svönjung osztotta meg velünk, aki publikálta a történetet a Norvég nyár elnevezésű norvég fo­lyóiratban. Svönjung kinyomozta, és megírta, hogy a Kicsi Happ tolószéke a mérkőzés után rozsdásodni kezdett, majd néhány nap alatt egy­szerűen elromlott, nem működött, használhatatlanná vált. A szer­kezetet tehát le kellett cserélni, új tolószéket kellett beszerezni. A csoda ez, írta Svönjung elragadtatottan. Hiszen a norvég to­lószékekről mindenki tudta, hogy romolhatatlanok. SZÍV ERNŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom