Délmagyarország, 2005. március (95. évfolyam, 50-74. szám)

2005-03-05 / 54. szám

8 • MEGYEI TÜKÖR* SZOMBAT, 2005. MÁRCIUS ,5. Megszenvedte a történelmet a vásárhelyi Fejős család „Nem haragszom én senkire sem;/ Sokat szenvedett a múltban a vásárhelyi Fejős János és családja, csupán azért, mert testvérével az ötvenes évek elején 36 hold földön gazdálkodtak. Lánya, Szabó Mártonné Fejős Katalin már nem érez haragot üldözőik iránt. Fejős Jánost és testvérét, Mihályt, aki 36 hold osztatlan földön gazdálkodott a vásárhelyi határ pósahalmi részében, 1950-ben felszólította a városi tanács, hogy harminc napon belül hagyják el közös tanyájukat. Majd egy évtizedre földönfutók lettek. - Nem volt hová mennünk - emlékezett vissza Szabó Mártonné Fejős Katalin, Fejős János lánya. - Nagybátyáméknak végül az egyik szomszéd ajánlott fel szállást, bennünket pedig egy idős néni fogadott be, aki miattunk kiköltözött a kamrába. A jószágokat más szomszédoknál helyeztük el, s naponta jártunk etetni tanyáról tanyára. Fejős Katalin nagybátyját már a hurcolkodás idején elfogták a székkutasi vasútállomáson. Ó ugyanis többedmagával nem nyugodott bele, hogy mindenüket elvesztik, s szervezkedni próbált. A házkutatás során a tanya padlásán fegyvert találtak. Fejős Mihályt az úgynevezett fehérgárdista mozgalomban való részvételért, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt öt év börtönre ítélték. Szerencséje volt, ugyanis egyik szomszédjukat, Kovács Istvánt ugyanezért kivégezték. - Hiába költöztünk el, állandóan zaklattak bennünket a hatóságok, a végrehajtók szinte naponta jöttek. Hatalmas adóSzabó Mártonné Fejős Katalin kislányként szüleivel - megszenvedték, hogy földjük volt. Ma családi fotók, iratok fölé hajolva emlékezik a múltra Fotó: Tésik Attila kat vetettek ki ránk, az egyik papír ma is megvan. Eszerint 21 ezer forintot kellett volna fizetnünk, ami akkor hatalmas öszszeg volt - mutatta Szabóné a megsárgult dokumentumot. - Meghagyták azonban a tanya melletti friss telepítésű gyümölcsöst, mert azzal munka volt, de ráfogták édesapámra, hogy nem metszi és permetezi a fákat, végül 1951 -ben letartóztatták emiatt - emlékezett vissza az asszony. Fejős Katalin édesanyja és nagynénje végül belefáradva a zaklatásokba, 1953-ban felajánlotta a földet az államnak, s beköltözött Vásárhelyre. - Édesanyám Szent István utcai fél házába mentünk, ám ott akkor élt egy vasutas a családjával. Mi egy fűtetlen szobában kaptunk helyet, s a lakó, akit az akkori törvények szerint nem lehetett kitenni onnét, állandóan zaklatott bennünket, mert csak a konyhájukon keresztül tudtunk bemenni a szobánkba. Hét évig így éltünk - mondta Szabóné, akinek édesapja 1955-ben szabadult. Az asszony sorsát nagyban meghatározta származása. Amikor 1952-ben elvégezte az általános iskolát, a Bethlen gimnáziumban szeretett volna továbbtanulni. Nehezen vették fel, de nem is sokáig engedték oda járni. A tanévkezdés második hetében hivatta az akkori igazgató, aki közölte vele: ne látogassa tovább az intézményt. Kiderült, hogy pártvonalon szóltak a direktornak, távolítsa el őt az iskolából. 1955-ben aztán beiratkozott a közgazdasági szakközépbe, a forradalom után varrónőnek is tanult. Amikor leérettségizett, az ipari tanulóságból is felszabadult. Aztán állást talált a Hódgépnél, s a sorsa végül rendeződött. - Nem haragszom én senkire sem, aki megnehezítette az életünket - mondta. Annak ellenére sem, hogy ráment a fiatalságom erre az egészre, s évekig embertelen körülmények közé kényszerítettek bennünket - tette hozzá a ma már nyugdíjas, tizenegy unokájának élő asszony. KOROM ANDRÁS Paprikásos paprika Tnpírozás van a címben, nem tagadom, de célom van vele. Ha megakad rajta olvasónk szeme, talán bele is kóstol a nyelve hegyével. Néprajzi alapon halmozom azonban az élvezeteket. Tápé nyelvében a kolbász nem paprikás, hanem paprikásos. Tbldalékhalmozásnak mondaná talán a nyelvész. Csakhogy én most nem a hüvelyesek családjába tartozó kolbászról, hanem a paprikáról akarok szólni. Még jószerivel le se zárult az ételízesítésre való órólt ás pirospaprika penészfertőzöttségének nemzetközi botrányt keltő ügye, már itt van a nyakunkon a marokkói zöldpaprika. Amióta újságpkba körmölök, mint a mágnes a vasreszeléket, úgy rántja magához figyelmemet mindenféle mérgezés, szólnom kell erről is, bár hivatalosan lerágott csont már. Az egyik szombati (február 26-i) újságban olvastam, tíz napja tudják már, hogy veszélyes, mégis csak most (akkor) robbant a bomba. Nem nagy számtani barbatrükk elvenni tizet a huszonhatból, ezt még én is tudom. Kiderült tehát, már február 16-án (szerdán) meghúzták a vészharangot Somogy megyében, és az élelmiszer-biztonsági hivatal már kedden (február 22-én) tájékoztatta - förgeteges sebességgel - az Európai Unió illetékes szervét, de az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szofgdlat (ANTSZ) mégis csak február 25-én értesült róla, hogy a megengedettnél jóval nagyobb mennyiségben van mérgező növényvédő szer a marokkói paprikában. Isten malmai lassan őrölnek, mondanánk EU előtti normákba belekövesedett eszünkkel, és azt is hozzátennénk, mi a nyavalyának kell nekünk onnan hozni azt, ami nálunk is megterem? Nyugi-nyugi. Kedves Olvasó, ha szerződni akartunk chilei cseresznyére, akkor ez még karnyújtásra való távolság csak. Engem az a tutyimutyi lazaság ver bele a sárga földbe, hogy jó nagy késéssel ugyan, de először mégis az EU-ba futunk, és csak utána tájékoztatjuk hazai őrzőnket. És akkor mi a legfontosabb teendőnk? Megnyugtatni azt a szerencsétlen hazai állampolgárt is, akinek ebből a paprikából támadt kedve jó nagy adag lecsót főzni, és azt be is lakmározta, hogy a megengedettnél százszorosan több vegyszer csak akkor okozna tüneteket, ha hosszabb ideig enné valaki a „fertőzött "paprikát. Mondja meg, aki tudja, a szélsebes tíz naphoz képest mennyi a hosszabb idő ' Amikor elkezdett bedugulni őrölt paprikánk piaca, azért lázadozott sok ilyen-olyan bizottságunk, hogy a külföldi kereskedő képes volt bepofátlankodni paprikamalmainkba is, és belenyalt a zsákokba. Akkor még a nagyüzemi hajrá lendületében a félig érett paprikát, a teljesen érettet is csumástul, sőt Isten ne vegye bűnnek - alkalmanként pocokfészkestül is beleőrölték, ás ez az idegen pasas képes volt azt mondani, köszöni, nem kéri. Annyira piszkoskodásnak tartották ezt, hetvenhét alkalmi koordinációs bizottság siránkozott ás hetvenkedett fölötte, hogy máig nem jutott volna eszébe senkinek: esetleg még Marokkóban, vagy legalább a határon kellene megkérni a rakományt, öltse ki a nyelvét, és sóhajtson nagyokat? A mi növényvédő állomásaink akkoriban még kötötték az ebet a karóhoz, hogy iszonyatosan kevés vizsgáló műszerünk van. Ja, és azt is írja az újság, gyerekeknél akár rögtön panaszokhoz vezethet a fogyasztás. Kismamák, nagymamák, reszkessetekI Meg azt is, megnyugtatásul, hogy csupán két mamutcég forgalmazta, de már ott is lekerült a polcokról. Enynyire villámgyorsan. Istennek legyen hála! Hogy a tíz nap alatt mennyien ették, arról nem tudunk. H.D. Vándorköltők, fényképészek MUNKATÁRSUNKTÓL A napokban jelent meg a vásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, mely most a várostörténettel foglalkozó civil szervezet tagjainak tanulmányaiból közöl válogatást. A tanulmányok sorát mindjárt Szigeti János Csereiberei Farkas András hód-mezei vándor poéta csöppet sem unalmas életéről írt munkája nyitja. Kristó Mária az egykori, ma már legendássá vált Nyári Színkör színházi életét mutatja be. Földvári László annak járt utána, vajon mi lehetett az oka a városnak artézi kutat is fúrató Nagy András János egykori nagygazda hirtelen felindulásának. Földvári László másik tanulmányában Vásárhely neves fényképészeinek élettörténetét veszi sorra, Plohn Illéstől Lusztig Ifnréig. Kovács István Vásárhely utcanévadási történetét tárja az érdeklődő olvasói elé, Kruzslicz István Gábor a mai városképet meghatározó paraszt-polgárházak építésének körülményeit mutatja be. Az évkönyvet évfordulónaptár és adattár egészíti ki. A köz és a maguk hasznára egyesültek Nyugdíjas fanatikusok értekezlete Szegeden Lehotai Jánosné, Molnárné Ferenczy Valéria és Baghyné Makra Ilona szívesen átadnák tapasztalataikat Fotó: Frank Yvette Nyugdíjas „fanatikusok" a tagjai annak a szegedi egyesületnek, amelybe nyugalmazott igazgatók tömörültek. A civil szervezet közhasznú feladatokat vállal és kulturális programokat szervez mindazoknak, akiknek pozíciójuk már nincs, mondanivalójuk viszont még van. - Nem csupán egykori iskolaigazgatókat várunk, bár a mostani negyvenes „osztálylétszámunk" többségét ők adják. Szívesen látjuk a gazdasági élet régi csúcsvezetőit is - pontosítja Lajkó Lajos elnök a szegedi Nyugalmazott Igazgatók Egyesületének szándékait. - Jöttek is szép számmal régi gyár- és bankvezetők. Következő „igazgatói értekezletünk" témájául az új egyetemi könyvtár bejárását tervezzük. - „A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék", szól az indián közmondás, és mi ehhez tartjuk magunkat. Nem akarunk beleszólni a mostani intézményvezetők dolgába, és nem munkalehetőséget kérünk - magyarázta jelmondatukat Molnárné Ferenczy Valéria, a Zrínyi általános iskola nyugdíjas igazgatónője. - Segítünk, ám csak jótékonyan és annak, aki ezt igényli. - Felajánljuk időnket és erőnket az oktatási intézményeknek, művelődési házaknak, sőt az önkormányzatnak és minden cégnek - egészíti ki munkatervüket Baghyné Makra Ilona. - Szakértelmünkkel és vezetési tapasztalatainkkal gyerekek és idősebbek rendelkezésére állunk. Vállalunk felzárkóztatást, tehetséggondozást vagy pályázatok, versenyek zsűrizését. Vezetőknek is segítenénk ünnepségeket, kirándulásokat szervezni vagy szervezeti döntések előkészítésekor. A jelenlegi létszámleépítések mellett, tudjuk, mennyi teher hárul az intézmények elöljáróira. - Kakukktojásként csöppentem a csapatba, de már nem érzem, hogy kilógnék - mesélte az új tag, Kapás Sándorné fubka. Igaz, én a szegedi kendergyárat vezettem tizenhárom éven keresztül. Az én „iskolámban" csúcsra járatáskor kétezren dolgoztak. Elmondhatom: a gyárigazgatás is felerészt pedagógia, és csak a másik fele szakértelem. A munkatapasztalat természetesen kellett ahhoz, hogy vezetőként, és főleg női főnökként elfogadjanak a beosztottak. Azonban a szervezet életének irányításakor pedagógusi vénámra, azaz emberismeretemre és rugalmas problémamegoldó-képességemre támaszkodhattam. Utódaim azóta többször kérték tanácsomat az emberi konfliktusok megoldásában és kényszerű döntéseik meghozatala előtt. Hasonló helyzetben lévő más vezetőkkel is szívesen megosztanám, hogyan csináltam én annak idején. DOMBAI TÜNDE