Délmagyarország, 2003. november (93. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-15 / 266. szám

14 SZIESZTA 2003. november 15., szombat A GUYANAI TÖMEGES ÖNGYILKOSSÁG 25 EVES EVFORDULOJARA szőlőlével „És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lön nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak" - olvashatjuk János Apokalipszisében. Szavainak az ezredvég közeledtével mind többen tulajdonítottak pontos jelentést, és egyre több vallási csoport vette biztosra az idők végének közeli eljövetelét. Közéjük tartozott az amerikai Népek Temploma elnevezésű szekta is, melynek tagjai nem várták be a véget, hanem elébe mentek. A koporsótól a Templomig Az alacsony, de jó megjelenésű, fekete hajú ifjú pedagógiai diplomát szerzett, s már ekkor megalapította vallási közösségét, melyet a csoport összetételére utalva Népek Templomának nevezett el. Kaliforniában maga köré gyűjtötte a csalódott, szociálisan lecsúszott, többnyire színes lakosság nagy részét. Prédikációi a keresztény üdvtan elemei mellett erőteljes és messianisztikus szociális töltést is hordoztak. Ostorozta a társadalmi egyenlőtlenségeket, a szegénységet, a rasszizmust, a faji szegregációt. Híveinek száma rövidesen meghaladta a 20 ezer főt, amelyre természetesen már a hivatásos politikusok is felfigyeltek mint potenciális választópolgárokra. Ettől kezdve igyekeztek jóban lenni Jonesszal, akinek nagyon is imponált a hirtelen jött népszerűség. Szívesen mutatkozott vele San Francisco polgármestere, Kalifornia kormányzója és az Egyesült Államok alelnöke is. Még külföldön is felfigyeltek a kommunisztikus tanokat hirdető prédikátorra, s már a Szovjetunióban is Jim Jones elvtársról cikkeztek. A szektához való tömeges csatlakozás hamar megváltoztatta a jellemét, s egyre inkább elhitte magáról, hogy csalhatatlan, sőt időnként már a Megváltó szerepében tetszelgett. Ekkor már mintegy tízmillió dolláros vagyonnal rendelkezett - többnyire gazdag emberek adómentes adományaiból, és a szektatagok kisemmizéséből. A biszexuális guru esténként kegyesen osztotta meg ágyát a hívek mindkét neméből válogatva. Néhányuknak azonban kezdett végre kinyílni a szeme, s közülük kerültek ki az első „árulók". Volt titkárnője egy tévényilatkozatban fedte fel a tiszteletes primitív csalásait: hogyan tett csodát, mutatott fel a gyülekezet előtt általa kivarázsolt rákos testrészeket. Valójában a félhomályban feltartott zsebkendő csirkebelsőrészeket tartalmazott. Őt magát egy tolószékbe ültette mint „járni nem tudó nyomorékot", majd az istentisztelet alatt Jones intésére fel kellett Az amerikai parlament Leo Ryan képviselőt küldte el a helyszínre, aki a gondos előkészítés hatására kellemes benyomást szerzett a körülményekről. Később őt is meggyilkolták. emelkednie, s úgy járkálni, mint aki meggyógyult. A dzsungel könnye Most már a CIA is érdeklődni kezdett Jones tiszteletes üzelmei iránt. Amikor érezte, hogy ég a talaj a lába alatt, úgy döntött, hogy maradék követőivel együtt a dél-amerikai Guyanában telepedik le, ahol az őserdő közepén egyfajta önellátó mezőgazdasági kommunát hoz létre. A 11 ezer hektárnyi területen felállított települést természetesen önmagáról nevezte el Jonestownnak. A szektatagok itt gyümölcsöt, zöldséget termesztettek, keményen dolgoztak hajnaltól alkonyig, miközben a mindenütt felszerelt hangszórókból megállás nélkül bömböltek a prédikációk. A szektavezér éjjelente készenléti gyakorlatokat rendezett a külső támadás veszélyét emlegetve. Kezdetben jó hangulat uralkodott, később azonban óhatatlanul jelentkeztek a gazdasági nehézségek. Néhányan megpróbáltak megszökni a telepről, de akiket elkaptak, kemény büntetésben részesültek. Ha valaki rosszat mondott a vezetőre, vizesgödörbe dobták, s napokig otthagyták. Egy fegyelmezetlen asszony nyaka köré kígyót tekertek, a szófogadatlan gyerekeket pedig kizavarták a dzsungelbe. Cián a szőlőlében Jones igyekezett a külvilágtól hermetikusan elzárni fanatizált és elnyomott közösségét, de a koncentrációs táborra vagy legalábbis kemény börtönre hasonlító, embertelen állapotokról szárnyra kelő hírek valahogy mégis kiszivárogtak, s eljutottak Kaliforniába. Az amerikai parlament Leo Ryan képviselőt küldte, vizsgálja ki, igazak-e a vádak. A képviselő 1978. november 15-én újságírók társaságában repült a helyszínre. Két egész napot eltöltött Jonestownban, a gondos előkészítés hatására kellemes benyomást szerzett a körülményekről. Jones atya jelenlétében a hívek megcáfolták a híreket, hogy bárkit akarata ellenére tartanának fogva, éjjel azonban már megjelentek néhányan, akik különös jelenségekről számoltak be. Valaki cédulát adott át az egyik újságírónak négy szektatag nevével, akik valamennyien távozni akartak a táborból. Ami a szemük elé tárult, az mindenkit sokkolt. 923 férfi, nő és gyermek teteme feküdt szerteszéjjel. Három nappal később, november 18-án, amikor Ryan kíséretével visszaindult a közeli repülőtérre, körülbelül húszan csatlakoztak hozzá Jones engedélyével, immár útlevelük és útiköltség birtokában -, hogy visszatérjenek vele az Egyesült Államokba. Délután a két bérelt kis különrepülőgép mellett gyülekeztek, amikor a mezei „repülőtér" sarkában váratlanul két traktor jelent meg. Mire az utazni készülők felismerhették volna, valójában mi készül, az utánfutóról Jones emberei ugráltak le, és a tévékamerákkal mit sem törődve kézifegyvereikből tüzet nyitottak. Ryan képviselő azonnal holtan rogyott össze, de megöltek három újságírót és egy menekülőt is. A repülőgépeket annyira megrongálták, hogy azokkal felszállni nem lehetett. A sebesültek a környező erdőbe menekültek. A szekta alapítója, James (Jim) Jones 1931-ben született indián anyától és egy koporsókészítő rokkant apától, aki egyáltalán nem törődött vele, s leginkább a helyi Ku-Klux-Klan harcosaként gyújtogatta a feketék otthonait. Talán éppen ez a fajgyűlölő, elvakult környezet váltotta ki a fiatal Jimből azt a vágyat, hogy az elnyomott kisebbség ügyéért küzdjön. Már gyermekként is szeretett prédikálni, s zokon vette, ha társai megdobálták emiatt. Másnap reggel a helyi rendőrök óvatosan megközelítették a telepet. Jonestown azonban teljesen csendes volt. Aztán ami a szemük elé tárult, az mindenkit sokkolt. 923 férfi, nő és gyermek teteme feküdt szerteszéjjel. Mint később kiderült, tömeges öngyilkosság történt. Jim Jones ezúttal rövid volt. „Elárultak bennünket - közölte. - Ellenségeink úton vannak, s ők vannak többen, ők az erősebbek. Egyetlen módunk van, hogy elmeneküljünk előlük, a várható megtorlás elől, ha nem várjuk meg, amíg ők végeznek velünk." A település „orvosai" nagy tartályokat hurcoltak középre. Benne lilás színű folyadék szőlőlé. Mindenkinek innia kellett belőle, aki nem tudott vagy nem akart, annak fecskendővel juttatták le a „nővérek" a torkán. A csecsemőknek, gyerekeknek is. A testek néhány perc után görcsbe rándultak, a száj körül hab jelent meg és rövid haláltusa után az áldozatok kiszenvedtek. Végzett velük a szőlőlébe kevert cián. A halottak közül többekkel - így magával Jim Jonesszal is - lőfegyver végzett. HEGEDŰS PÉTER-SZABÓ ZOLTÁN PODMANICZKY SZILÁRD Anyák napalmja Egy kisfiú útnak indul, hogy a városban lemezt vásároljon, de maga sem gondolná, míg célját eléri, micsoda kalandok várják... Olyan szabadnak éreztem magam, hogy az már keserű. A szabadságon belül céltalannak, ettől minden összezsugorodott, minden csak én lettem, ami nem hasonlított semmire kívülem. Lehetséges, ez a pillanat sok mindenre magyarázatot ad, noha például arra nem, hogyan képes egy ekkora gyerek ilyen biztosan kijárni a világba, miért nem dől romba az első széllökésre vékony és érzékeny ideg- és lélekhálózata? És varázsütésre föltámadt a szél, a nap a felhők mögé úszott, s a földön fekvő száradt fűszálak lassú forgószélként jártak körül. Összébb húztam magamon a pulóvert, széjjelnéztem a kihalt, lerozsdállt játszótéren. A piros mászókáról lemezenként pergett a festék, alatta mély gödör, s a többi játék is mind kiüresedve a fantáziám hiányától, a szélnek képeztek némi akadályt. A szél fütyülve járt az ágak és hosszú csövek között. Nagyot lélegeztem, mint aki holnap akarja kifújni. Lehunytam a szemem, és szólítottam fejemben a hangot: „Na, mi lesz? Mit csináljak? Hogyan tovább? Tessék nekem tanácsot adni!" S ahogy csukott szemmel ott üldögéltem, a szemem előtt egy egész estét betöltő akvárium képe jelent meg. Az akvárium lélegeztetőjén gyöngybuborékok sora szállt a felszín felé, a változatosan kiképzett meder alján élő növények között hétköznapi nyugalommal lebegtek a halak, pikkelyeik ezer meg egy színben pompáztak. Az akvárium peremén apró kéz jelent meg, aztán fölhúzta magát, és bebillent az akvárium oldalán egy búvár. A hátára akasztott zsákból egész kenyeret húzott elő, s mivel a búvár is alig volt nagyobb a díszhalak testének felénél, a kenyeret egy kaszás királyhal szájába illesztette, aki a halaktól szokatlan módon lehunyta a szemét, és láthatóan minden ízét és zamatát kiélvezve a friss kenyérnek, apró szájmozdulatokkal tűntette el. Aztán jött a következő búvár, egyszerre hárman, de már nemcsak kenyeret, hanem hatalmasra sütött kakaós csigát is hoztak, fokhagymás lángost, az egyik pedig családi pizzát. Ám a halfőnök csak ezután látott lakmározáshoz. Neki négy búvár hozta az ételt fényesen csillogó krómfedél alatt, ne ázzon szét annyira. A halfónök kényelmesen elfoglalta helyét, a búvárok hozzáláttak, etették. A csillogó fedél alatt illatosra sütött, jó tejfölös rakott krumpli pihent, amibe ezúttal friss cukkinit és némi hagymát is szeletelt a szakács. Az étel minden bizonnyal házi tojással készült, mert a szeletelt tojás sárgája sárga, a fehérje fehér volt, ahogyan kibukkant a prézlis sajttal fölül megsütött étel belsejéből. Az egytálhoz ecetes uborkát kapott a főhal, és egyedül ö evett teljes kiöriésű lisztből készült kenyeret. Némelyik búvárnak annyi nyál összegyűlt a szájában, hogy kénytelen volt kiemelkedni az akváriumból, kivenni és kiöblíteni a csutorát. A búvárokhoz képest hatalmas villával rakták a főhal szájába az ételt, de jól látszott a gyakorlott mozdulatokon, hogy szabvány szerint dolgoznak, nem először etetik. Mikor a maradékot is kitunkolták a búvárok, szempillantás alatt a felszínre emelkedtek, s helyettük díszes, mégis egyszerűen díszített ruhába bújt búvár merült alá egy optikailag csöppet sem torzító üvegharang belsejében. A halak az akvárium másik végében, a levegőztető verte gyors hullámok ellenére szabályos oszlopokba gyülekeztek. „Zsakk Kusztó vagyok, mondta a férfi, de szólítsatok csak Kusztó kapitánynak!" A halak nem válaszoltak, ám ez nem zavarta a kapitányt. „Azért gyűltünk ma itt össze, mert szeretnék, ilyen egyszerűen szólva, legénységet toborozni a soron következő, nagyszabású tengeri kutatásaimhoz, amelyeknél a halak jelenléte mind biztonsági, mind pedig expedíciós célok miatt elengedhetetlen. A kutatási program kissé hosszú, most nem részletezem, de szeretném látni, kik azok, akikben első szóra megbízhatok. Tegye fel a kezét az, aki vállalja!" A halak próbálkoztak, próbálkoztak, de nem sikerült felemelni a kezüket. „Ez apró trükk volt csak a részemről, mondta Kusztó, nem szeretném, ha álruhás emberek bújnának meg köztetek. Nos, első lépésben, mivel ti édesvízi halak vagytok, sós vízi kiképzést kell kapnotok. A sós vízben egészen más merülési paraméterekkel dolgozunk, illetve az úszóhólyag gázösszetételén is módosítani kell. Nem szeretném, ha kutatás közben bármelyikőtök is szétrobbanna. Ez egyrészt rövid időre rontaná a látási viszonyokat, másrészt egy ekkora vízlökés tönkreteheti a víz alatti kamera szigetelését. A kutatás sikere ötven-ötven százalék. A részleteket majd holnap, délután kettőkor. Addig is: énekeljük el a francia himnuszt!" - mondta Kusztó, s az üvegharang csengő-bongó rezgő falán át az egész vízben a francia himnusz hanghullámai keringtek, s a tátogó halnépség meg volt róla győződve, ez egyszer tudnak énekelni. A himnusz után Kusztó a magasba mutatott, megkapaszkodott az üvegharang oldalában, segédei kiemelték az akváriumból. Csend támadt, s valami furcsa eljövendő szikrája lebegett a levegőben. Az akvárium kettős falán túl ekkor feltűnt egy alig látható, homályos szerkezet, melynek közepén mintha piros címkével ellátott fekete bakelit forogna, ami a legfeledékenyebb embert sem emlékeztetheti másra, csakis lemezjátszóra.