Délmagyarország, 2002. december (92. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

IV • K A R A C S 0 N Y • KEDD, 2002. DECEMBER 24. Bertalan elmaradt karácsonyai A magyarkanizsai Gulyás Bertalan tíz évvel ezelőtt iött át Magvarországra, de édesanyja még most is rendszeresen kapja a hivatalos ajánlott leveleket. A fiatal férfi talán sohasem ment volna el szülővámsából, ha nem tör ki a háború. Szülei évekig éltek Németországban, vendégmunkásként. Ők hazatértek, míg ő, ha haza is jut egyszer, már csak vendég lesz. Itt sem érzi magát otthon. TITO HAJÓJÁN Mondjuk, állunk egy zsúfolt kocsmában, véletlenül egy pulthoz sodródtunk. Nézzük a tévét, a sportcsatornán két jugoszláv futballcsapat küzd. Én a játékot nézem, ő meg a pálya széli hirdetéseket. Számomra az, hogy „Potisje", nem lelent semmit. Az ő agyában viszont egy arc is felvillan: egy nagy hatalmú gyárigazgatóé, aki a kilencvenes években Milosevics híve volt, s az is maradt a polgárháború alatt. Aztán a legutóbbi forradalom idején elbujdokolt, mert többen is meg akarták keresni. Most úgy hírlik, ismét bátran járhat-kelhet otthon; s a gyár, amelyet vezet, továbbra is a legerősebb üzemek közé tartozik Jugoszláviában, hiszen hirdetni is van pénze. Mindezt ő így látja innen, Magyarországról, s ezek után hiába beszélnek neki az otthoniak a változásokról, ő ezek mögött is ilyen nemváltozásokat keres és talál. Gulyás Bertalan tíz évvel ezelőtt, 1992ben hagyta el szülővárosát, Magyarkanizsát. - Négy hónapig voltam a hadseregben, Pulában kezdtem, aztán Tito hajójára, a Galehre osztottak be. Még lett volna leszolgálni való időm, amikor leszereltek, arra hivatkozva, hogy nem vagyok alkalmas. Azt mondták, ha négy év múlva, az akkori sorozáson is így találják, nem háborgatnak többet. Aztán 1991-ben elkezdődött a buli: augusztusban kaptam az első sorozópapírt, szeptemberben el is mentem a sorozásra. Hazaküldtek, de értésemre adták, számítsak rá, hogy ezután egyre gyakrabban hívnak be, s előbbutóbb mégis alkalmasnak találnak. Ezért jöttem el. Azóta is, a mai napig küldik a behívókat, amelyeket anyám természetesen nem vesz át. Először Svájcba men„Ncm tervezek semmit. Hozzászoktam már, hogy nem jön be, amit eltervezek." Fotó: Miskolczi Róbert tem, a nővérem családjához, ott éltem néhány hónapig, aztán jöttem át ide. Békéscsabán két évig éltem a táborban, onnan jártam dolgozni a városba. Főleg vajdaságiakkal voltunk együtt, meg horvátországiakkal. Igen, tényleg volt összetartás, de inkább az egy faluból, városból jöttek között. Én is megtettem azt, hogy amikor megbetegedtem és nem tudtam elmenni dolgozni, szóltam valakinek, menjen el helyettem. De aztán már én nem mehettem, amikor meggyógyultam... Volt ott egy belügyminisztériumi tisztviselő. Azt mondta, ne is próbáljak menedékjogot kérni, mert katonaszökevényként semmi esélyem sincs. Végül nem derült ki, ezt miért mondta, de én hittem neki. Kár volt. Ha hamarabb kérem az állampolgárságot, már régen meglenne és talán előrébb tartanék. ODA, AHOL DOLGOZNI LEHET Most még mindig oda megyek, csapódok, ahol munkalehetőség van, s nem tudok kiszabadulni az albérletből. Békéscsabán a nyomdában dolgoztam, ezt a helvet szerettem, sajnáltam, amikor számomra megszűnt a lehetőség. A megélhetés reményében jártam be az országot. Voltam Budapesten néhány hónapig, Nagykanizsán, ahol egy multinacionális cégnél dolgoztam, mobiltelefonokhoz szereltünk össze paneleket. Voltam kőműves, ács mellett, modellkedtem is a főiskolán, de az eredeti szakmámban, elektromos gépszerelőként eddig egy percet sem dolgoztam. A kanizsai férfi itt, Szegeden jelentkezett az állampolgársági vizsgára. - A megyeházán tartották. Korábban nyolcadik osztályos történelemkönyvből kellett fölkészülni rá, most van erre egy speciális nyomtatvány. Előző este átolvastam, és ki is tudtam tölteni a tesztet. Csak arra a kérdésre nem jelöltem be semmit, amelynél három név közül kellett kiválasztani azt, aki jelenleg Magyarország miniszterelnöke. Horn Gyula, Göncz Árpád és Orbán Viktor közül kellett volna választani. Befizettem én is a huszonötezer forintot, amit, ha nem sikerül, nem kaptam volna vissza. Kellett az albérleti szerződésem, saját anyakönyvi kivonatom, amelyet le kellett fordíttatnom, s végül elfogadták nagyanyám magyar nyelvű házassági anyakönyvi kivonatát is, mint az egyik felmenőág magyarságának bizonyítékát. Gondolom, hatvan-hetvenezer forintba kerül ez az egész, a nővérem segített, ahogy tudott, és egy Szegeden élő, kanizsai születésű ügyvéd. Azt mondja, most már az sem biztos, hogy gyökeret ver itt. Ha sikerül megszerezni az állampolgárságot, az elsősorban az útlevél miatt lesz fontos a számára. Először is hazalátogat. - Hazamehettem volna korábban is, ha a nagykövetségtől kapok egyszeri utazásra szóló engedélyt. Anyám megkérdezte ismerőseitől, lenne-e valami bajom, ha hazamennék. Volt, aki azt üzente, menjek haza és szolgáljam le a hátralévő egy évet. Mások szerint nem érdemes átlépnem a határt. Magyar állampolgárként persze már nem nyúlhatnak hozzám. De addig csak szüleim jöhetnek át meglátogatni időnként. Nem tudom, mikor tölthetem otthon legközelebb a karácsonyt. KÜLFÖLDI, MAGYARORSZÁGON „En lenni/én nem tudni magyar/élni külföld élet /pénz nyelv zászló/himnusz bélyeg/elnökök vezérek/előkotorni megfelelő/ott ahova érek/mi meghalni mindnyájan/úgyis téves csatatéren..." így kezdődik a huszadik század egyik legnagyobb magyar verse, a Kormányeltörésben. Domonkos István, a költő saját jugoszláviai magyar nemzedékének tudathasadását örökítette meg. Ki gondolta volna akkor, hogy Magyarország is külföld lehet egy magyar számára? A vendégmunkáslétet Bertalan szülei is megtapasztalták: a család évekig élt, dolgozott Németországban. O azt mondja, ha megkapja az útlevelet, valóra váltja álmát, amin évek óta gondolkodott itt, Magyarországon. - Utazni fogok, de most már a magam kedvére. Elmegyek a nővércmékhez, de minél több ismeretlen helyet szeretnék megnézni. Hátha egyszer valahol jól érzem magam. Mi kell ahhoz, hogy egy helyen megmaradjak? Eddig nem találtam olyat, úgyhogy nem tudom. Persze, konkrétan nem tervezek semmit. Hozzászoktam már, hogy nem jön be, amit eltervezek. Másfél, két év. Legalább ennyit kell várni az állampolgárságra. Úgy hallotta, ha másfél hónappal korábban adta volna be az igényt, csak egy évet kellett volna várnia. Reméli, valahogy mégis hamarabb sikerül megkapnia. Addig? Addig megpróbál dolgozni, élni. „..nem gondolni mi lesz/nem gondolni mi volt/menni alpok menni tirol / menni copacabana hawaii Anenni estélyek bálok/newguineában még élni kannibálod menni brazília menni szahara..." - Egyszer fenn ültem a villamoson, és megláttam a kocsi túloldalában állni volt osztálytársamat. Csodálkoztam magamon, ahogy hirtelen meglepett akkor az az érzés: hogy nem akarok találkozni vele, nem akarom végighallgatni a kérdéseit és én sem akarom elmondani neki, mi történt velem tíz év alatt. Abban bíztam akkor, hogy nem látott meg. Most már nem érdekel. Lehet, meglátott, de neki sem volt kedve találkozni velem. BAKOS ANDRÁS Podmaniczky Szilárd Rettentő Mikulás A Mikulás kulcsra zárta az ajtót, kicsit el volt havazva, beült a szánjába, hogy útnak induljon. Nem telt bele néhány perc, egyszer csak a homlokára csapott: ó, de huta vagyok, a szarvasokat elfelejtettem befogni. Befogta a szarvasokat a szán elé, fölpattant és végre nyugodtan útnak indult. Megint eltelt pár perc, mikor a homlokára csapott: ó, de huta vagyok, a csokikat mind a házban hagytam. Visszairányította a szánt, a csokikat felpakolta, s már majdnem visszaült a szánra, amikor a homlokára csapot. A tenyere tocsogva csattant a homlokszaftban. Teljesen leizzadt és átázott. Visszament a házba, hogy lezuhanyozzon. Nagy piros bundáját ledobta a nappaliban, az ablakon át visszanézett a szánra, a szarvasok türelmesen várakoztak. A fürdőszobában levetkőzött, beugrott a tus alá, megnyitotta a csapot, de a zuhanyrózsa csak erőtlenül hörgött, egy csöpp víz nem fakadt ki rajta. A Mikulás nekitámaszkodott a csempének, nagyot fújtatott: mi van már megint 1Ó, de buta vagyok, csaitott a homlokára, hát indulás előtt nem elzártam a főcsapot a vízóraaknában * A Mikulás pucér testérc kapta fehér hajtókás piros bundáját és az udvarban leereszkedett a vízóraaknába. A szánba fogott szarvasok picit oldalra fordították a fejüket: mit csinál ez már megint; A Mikulás megnyitotta a főcsapot, kipattanta vízóraaknából; pucér altestén jeges fuvallatok cirkáltak, s a papucsa klaffngó sarkárúi dermesztő hódarabok csapódtak bundája alá. Belépett az előszobába, sietve ledobta a bundát. A fürdőszobából forró gőzpára gomolygott elő. Ideje sem volt a homlokára csapni: ó, a vízcsapot nyitva hagytam, de buta vagyok és már trappolt is a papucsban. Még a fürdőszobáig sem ért, mikor a nagy lendülettől elengedte lábfejét a papucs tépőzárja és ha nincs ott megkapaszkodni a kovácsolt vas virágállvány, biztosan elterül az előszobában. A másik lábáról ledobta a papucsot, várt egy szusszanásnyit: ez nem lehet igaz, mondta magában és merő pucéran belibegett a fürdőszobába. A zuhanyrózsáitól ömlött a víz, a kövezeten már egycentis rétegben folydogált a forrón párálló fürdőié. Nem tudta megfékezni nagy lendületét - és kicsit tartott is tőle, hogy elcsúszik a nedves kövön -, a vízsugár elöl mar nem menekülhetett. A nagy ordítóstól a szarvasok fölkapták a fejüket, ti nem tudták képzelni, mi történt a Mikulással. A szarvasok összedugták az orrukat, majd a szánnal együtt elindultak a nappali ablaka felé, hogy megnézzék, mi a fészkes fenét csinál a Mikulás. A nappali ablakát addigra vastag vízpára lepte be, ezért csak a Mikulás hamvas-fehéren átvilágló árnyalakját látták, amint magasra emelt térdekkel, furcsán szökell egyik helyről a másikra. A szarvasok összenéztek, türelmetlenül sóhajtottak, majd óvatosan tolatva megpróbálták visszairányítani a szánt. Azzal viszont nem számoltak, hogy a súlyos csokirakományt tolatva igen nehéz irányítani, s akármilyen feszesen vetették meg lábukat a hóban, az minduntalan kicsúszott alóluk, s a szán, még ha lassan is, háttal a völgynek megindult lefelé. A két szarvas rémülten kapaszkodott, de ekkora teherrel ők sem bírtak, csak a szán lendületét tudták fékezni, megállni már nem sikerült. A Mikulás rákvörösre égetett hassal rohangált a lakásban, szánja pedig megállíthatatlanul haladt hátra, a völgy irányába. A Mikulás föltépte a hűtőszekrény ajtaját, a fagyasztóból előkapta, ami épp kézre esett. Jobbjával mélyfagyasztott brokkolit, baljával megdermedt, előpanírozott gordon bleu-t szorított a hasához. Fellélegzett. De csak egy pillanatra, mert a forró gőzből ugyan megszabadult, de a vizet nem zárta el. Félredobta a jégzacskókat, s a kiömlő párában a fürdőszoba ajtajáig osont. A kövön kissé lehűlt fürdővíz már át-átcsapott a küszöbön. Mit csináljak, mit csináljak, forgolódott a Mikulás. Ó, de buta vagyok; a búvárruhám! Időt sem pazarolt az öltözködésre, kiszaladt az udvarra, le a pincébe és már hozta is a búvárruhát. Amikor becsapta háta mögött a bejárati ajtót, egy pillanatra megtorpant, mintha valami furcsát látott volna odakint, de nem tudta, hogy mit. Mindegy, erre most nincs idő, gondolta és húzta is magára a búvárruhát. Gyors mozdulatokkal megigazította égő hasán a szűk gumiruhát, lábára, hogy védje azt is a forró víztől, felhúzta a békatalpakat, fejére fölgumizta a búvárszemüveget, majd szájába illesztette a búvárpipa csutoráját. Nem túl sokat látott a gyorsan párásodé üvegen át; egyik kezével ezt törölgette, a másikkal pedig a már szinte átláthatatlan gőzben kotorászott maga előtt, a vízcsap után. Kitapogatta a csapot, rajta a meleg gombot és úgy megszorította, mintha soha többé nem akarná kinyitni. A vízsugár elapadt. A Mikulás fejére tolta a búvárszemüveget, kilépett a fürdőszobából és a nappaliban lerogyott a kanapéra. De alig, hogy kifújta magát, fölpattant és jobb híján egy levesmerő kanállal löttyintgette a vizet a felmosóvödörbe; amikor megtelt, bele a kádba. A meleg pára lassan oszladozott a hideg szobákban, a Mikulás már az utolsó cseppeket itatta a felmosóronggyal. És akkor eszébe villant, hogy valami furcsát látott, amikor az udvaron ¡árt. Hagyta a rongyot és a vödröt, újra az udvarra trappolt. Sehol a szán. Kiszaladt az útra, s a hold fényében megpillantotta a távoli völgy alján csúszkáló szarvasokat. Homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a vasmacskát nem raktam ki. Es úgy, ahogy volt, teljes búvárfölszerelésben megindult a völgybe. A békatalppal ide-oda csúszkált a hóban, nagyokat pörgött és begyorsult, de ez már nem érdekelte, csak valahogy elérje a szánt. Mire leért, a szán mozdulatlanul állt a völgy alján, a szarvasok szégyenlősen néztek maguk elé, tudták, ők csinálták a bajt, de attól azért kicsit fölengedtek, hogy a Mikulás búvárruhában evickél a hóban. A Mikulás átölelte a szarvasok nyakát: jól van, jól van, nincsen semmi baj, nyugtatta őket. De hogy a fenébe jutunk vissza a dombra, mert a másik irányba van az első falu, morfondírozott a Mikulás, de már kapta is elő a szánról rézfejes sétabotját. Azzal nagy nehezen visszakapaszkodott a házhoz, be a garázsba, a dzsippel gyorsan kiállt az utcára. Két erős kötéllel kikötötte az autót a kerítés vaseölöpeihez, a kocsi orrából kiengedte a csörlőt, amihez újabb és újabb drótköteleket toldott. Rákötötte a szánra, majd visszabukdácsolt a dombtetőre, bekapcsolt a csörlőt, s a szán lépésről lépésre emelkedett a domb teteje felé a szarvasokkal. Végre mindennel elkészült, de addigra jó háromórás késésben volt. Úgy tíz óra körül azt mondtam, sajnálom, valami biztosan közbejöhetett, de én már nagyon álmos vagyok, nem várom tovább a Mikulást. Különben is, nincs is Mikulás, én még eddig soha nem láttam; biztos voltam benne, hogy a szüleim rakják tele a cipőmet csokoládéval, ami azért elég furcsa egy szokás, cipőbe csokit rakni. Szépen megfürödtem, pizsamában az ágy szélére ültem, majd a hiábavaló várakozástól fáradtan elnyúltam az ágyon és a napközben forgatott mesekönyvekre gondoltam, arra az álomvilágra, amit boszorkánnyal, királyfival, sárkánnyal, óriásokkal és egy-egy mesében Mikulással népesítettem be, s így az álom szélén elterülve, mind egy titkos, néha ijesztő mesevilág részének gondoltam, amit csak akkor láthatok, ha lehunyom a szemem és belebújok a mesékbe; és mivel soha nem láttam őket, gondoltam, nagyon-nagyon furcsa lenne, ha mégis léteznének. Ekkor kopogtatás rázta meg a bejárati ajtót, az ágyban fölkaptam a fejem. Hallottam, ahogy egy mély hangú öregember elnézést kér a késésért, majd felőlem érdeklődik, hogy ébren vagyok-e még. Kirázott a hideg, a mesevilág félelmetes borzongása futott végig rajtam; úristen, mit akarhat tőlem egy öregember, éjszaka 1 Es már láttam is hiányos fogsorát. A félelem gyöngypatakokban hullámzott a hátamon, az ágyon összekuporodtam, magam elé csavartam a takarót és ökölbe szorított kézzel húztam a hasamhoz. Az ajtó kinyílt. Csizmás lábak döngtek a padlón, s az egész ajtókeretet betöltve ott állt a szobámban a Mikulás. Szervusz! Jó voltál az idén 1 - kérdezte félelmetesen mély hangján, mintha egy barlangból vagy a sírkamrák mélyéről szólna hozzám a hang. A szívem majd kiugrott a mellkasomból és hiába volt minden erőfeszítésem, nem tudtam rémületem tovább türtőztetni. Elüvöltöttem magam mint egy sakál, és vergődve-zokogva bújtam a paplan mélyére és hüppögve ezt nyögdécseltem: jó voltam, jó voltam, jő voltam... Es fantáziám mókuskerekében zabolátlanul őrlődve rettegtem: úristen, ha ez a Mikulás, akkor milyen lehet a sárkány1 »