Délmagyarország, 2002. december (92. évfolyam, 280-303. szám)

2002-12-24 / 299. szám

KEDD, 2002. DECEMBER 24. • KARÁCSONY" III. Ady Endie Karácsony i. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves, kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. U. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből - Úgy mint régen Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözülni. III. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Oh, de nagy boldogság Szállna a világra, És a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra... Szív Ernő Arról, hogy mi a szokásos és mi a szokatlan Amikor a valóságshow egyik szereplőjének elhunyt a nagybeteg kislánya, a játékosnak lehetősége lett volna valami olyasmit tenni, amely cselekedettel valóban visszatér a valósághoz. Ahhoz a valósághoz, amelyet a műsor igyekszik kisajátítani. A játékos minden nagyszabású gesztus nélkül, csöndesen, ám a személyes méltóságának feltámasztásával távozhatott volna. Érdekes módon a játék szabályainak a radikális felfüggesztése jót tett volna magának a játéknak is, a játékos hiánya, az utána maradt űr drámaibban hatott volna, mint bármely más, azóta deklarált, maszatos, szipogós gyászkinyilatkoztatás. A törékeny állagú emberi méltóságot gyakran észrevétlen hétköznapi pillanatok emelik a mérleg serpenyőjére. Ebben az úgynevezett valóságshow-ban az emberi méltóság visszanyerésének a lehetősége minden különösebb értesítés helyett párolgott tova. A játékos úgy döntött a pattogó szavú, valaha volt tehetséges színész kérdésére, hogy marad, a rá kirótt szabályoknak továbbra is készségesen aláveti magát, vagyis vállalja a játékot. Szó se róla, ekkor már késő volt. MERT SZÓ NÉLKÜL KELLETT VOLNA ELMENNI Úgy kellett volna elmennie, mintha ott se lett volna, mintha senkinek és semminek nem tartozna számadással, mint ahogy ez így is volt néhány pillanatig, meghalt a vérem, az ég alá költözött, itt egy másik történet veszi a kezdetét, hát akkor barátaim, a viszontlátásra. Ennyi. Úgy kellett volna elmenni, mint egy lélegzet. A borzasztó hír hallatán oda kellett volna ballagni az ajtóhoz és ki kellett volna sétálni rajta, bele kellett volna lépni a nyirkos decemberi hidegbe, a valóságosba. A játékos azonban maradt, megrendült, gyásztól elfúló hangon magyarázta társainak s feltehetőleg a nézők miihóinak, hogy azért döntött ilyeténképpen, mert még megígérte a kislányának, hogy minden körülmények között marad. Nocsak. S vajon hogyan ígérte meg? Kislányom, te meg fogsz halni, de én, ígérem, kitartok! Mondjuk így? Az életet most a szokatlanság különleges tébolya, a szokatlanság hírverése és folyamatos dicsőítése, a szokatlanság harsány kultusza hatja át. Mondhattam volna, hogy mérgezi. Mintha a szerencsejáték irdatlan nyereménye is ironikus blöff volna, nem más, mint a hétköznapi vágyakozások fölé maszatolt hamis ég. Mindenki különleges, páratlan, minSonkodi Rita: Zenélő angyalok. Részlet az ajnácskői templom szárnyas oltáráról. Sonkodi Rita: Szeplőtelen. denki szenzáció. De nem úgy, ahogy Ady mondja vagy Kosztolányi, véletlenül sem. Semmi északfok, titok és idegenség, semmi páratlan, egyszeri, megismételhetetlen lét. Semmi titkos csoda. Mert miközben a különösebb tehetséggel nem bíró, olykor látványosan butuska, hadd ne mondjam, bájosan korlátolt, olykor persze jó szándékú fiatalemberek válnak sztárrá és közmintává, nos aközben a média folyamatosan az emberi lét, az emberi teljesítmény szokatlanságának az eseményét hajszolja. Szokatlan tulajdonságok, szokatlan tettek, szokatlan teljesítmények tülekednek a képernyőn és a bulvárok címoldalain. Ami nem extrém vagy bizarr, már nem is képernyőképes. Levágta, megette, feldarabolta. Túlélte, mert. Belehalt, pedig. Az anyját is, a gyerekét is és a kedvenc háziállatát is, amikor, satöbbi satöbbi. MINTHA NEM LENNE „SZOKÁSOS EMBER" Teljesen elképzelhetetlen az ilyen hír. Jó napot kívánok, ez az úr itt Kovács Géza, nős, két gyermek apja, reggel felkel, délben ebédel, este lefekszik. Nem feltétlenül elégedett, de becsülettel dolgozik. Néha rosszul dönt. Néha jól. Kovács Gézával semmi bizarr nem történt, s néha mégis boldognak érzi magát. Egyedi ember, a szomszédunk, a barátunk, közeli, távoli ismerősünk. No persze, az élet semmiképpen sem arra való, hogy megszokjuk. Nem azért kaptuk. Nem megszokható, hogy nő a fű, és nem megszokható, hogy nem nő, nem megszokható a hatalmas ég és főleg nem megszokható a másik ember. S az igazi szentség mindig a másik ember. A bőre színe, a lelke, a hajlama, a természete, ahogy éldegél. Akkor is szentség, ha éppen belénk könyököl a húsos pultnál. Akkor is, ha bámul ránk egy hivatali asztal mögül és nem éppen szimpatikus. Ezt a lehetetlen és körülményes ügymenetet, az életet tehát, kis kapaszkodókkal, szokások százaival díszítjük föl. A szokások azonban nem feltétlenül fénylenek. Éppen csak segítenek az utcán, a hivatalban, a templomlépcsón, vagy a szülőszobában. A csillagos ég is milyen szokatlan! A csillagos ég nekem a rend szimbóluma, az életünket befolyásoló hatalmas erő szimbóluma, igen, a csillagos égről azt gondolom, hogy éppen ilyen lehet Isten is, megmérhetetlen, felfoghatatlan, bonyolult, nehéz, iszonyatos, káprázatos, és amikor látjuk Ót, irdatlan sötétség van, mintha egy világvégi kútba pillantanánk bele, viszont cinkosán hunyorognak ránk a csillagok is. Jézusban pedig talán az a legmegszokhatatlanabb vonás, hogy megszokható. A művészettörténész ott álldogált a nagyposta bolondsárga épülete előtt. Délelőtt volt, a Széchenyi tér meggyötört platánjai alatt már kezdetét vette a szokásos decemberi téboly. Egy néni ötvennégy képeslapot adott fel, boldog ünnepeket, vigyázzatok magatokra, satöbbi satöbbi. Úgy csattogtak el a villamosok, mintha angyalok vezették volna őket. Csakhogy az angyalok nem tudnak villamost vezetni, ők leginkább ellenőri feladatokat látnak el, néha tévednek is, azt büntetik meg, akit jutalmazni kellene. Ott állt a művészettörténész a nagyposta előtt és láthatóan tűnődött valamin. Tfessék nekem megmondani, mi a fegyelem, szóltam rá. A FEGYELEM! És akkor ő, a művészettörténész azt mondta, hogy a fegyelem talán az, hogy az ember képes hű maradni az eszményeihez. Azt hiszem, Pilinszky mondja, hogy a betegség pokol. Úgy tehát a betegség szentté is avathat. Mert a szentek nem a menny porcukros dobozkájából jönnek, hanem poklokból. A Heim Pál Gyermekkórházban voltunk ennek a decembernek a következő délutánján, a kiadóm könyveket adományozott beteg gyerekeknek. Az egyik kislány nem jön ki a hematológiai osztály társalgójába. Akik kijöttek, s körbe ülték az országos színésznőt, azok kicsik, édesek, puha testűek és kopaszok voltak, mint a színes léggömb. Olvasunk nekik, felolvasás, mesét kapnak ők, akik a legnagyobb valóságot igyekszenek pici testükkel és igazságtalanul korán érő lelkük minden erejével meghaladni. Felolvasás, kis mesék, s a kinti szürkületben váratlanul pelyhezní kezd, mint valami ajándék, a hó. Szürkül. Az egyik kislány nem jön ki a társalgóba. Bent maradt, fekszik az ágyában. Odahajolok hozzá. Vörös arcocska, a fejbőr párnájából elókunkorodó néhány szőkésbarna hajszál és a vörös ujjacskák, melyeken a körmök úgy fehérlenek, mint a pici holdak. Van itt ez a mesekönyv, drágám. Olvassad el, és boldog ünnepeket neked, és gyógyulj is meg. Olyan megtört, fáradt, elkínzott tekintet emelkedik rám, amivel tán még soha nem találkoztam. Megszólal. De csak ennyit kérdez: Minek?! És itt még nincs is vége. Nincs vége, mert egy decemberi délutánon én is ott álltam a nagyposta épülete előtt, ott álltam, és a kedvetlenül pelyhező hó, a sátrak, a forgatag, forralt bor és pénz szaga. És megfogták a karomat, megszólítottak. A művészettörténész volt az. Mire gondolsz, kérdezte. Egy kislányra gondolok, mondtam. Értem, bólintott a művészettörténész. Hány éves? Talán tíz. Tizenkettő, nem tudom. A művészettörténész a tér felé bámult. Ebben a pillanatban vettek húsz kisautót, tíz sapkát és nyolc pulóvert. Meg zsebkendőt, zoknit, testápoló készletet. És miért gondolsz rá, amikor rágondolsz? Arra gondolok, mondtam, az jár a fejemben, hogy vajon él-e még. ÉLT EGYSZER EGY BUSZSOFŐR Hol volt, hol nem volt, élt egyszer Szegeden egy buszsofőr. Nem tudom ennek a buszsofőrnek a nevét, fogalmam sincsen a szokásairól, arról, hogy miféle ember volt, de azt tudom, hogy az egyik tízes busszal kanyargott Tarjántói a virágárus nénikkel körbeültetett Honvéd térig és vissza. Valamikor még a nyolcvanas évek közepén. Azt kell mondanunk, hogy a reggeli tömegközlekedés jellege mit sem változott a nyolcvanas évek óta. Mindenkinek jut hely fél nyolckor is, és mosolygás, derű, csillogó harmatpor a szempillákon. Vagy nem? Hát nem. Szóval az ennek a különös buszsofőrnek a buszán rendre szokatlan dolog történt. Olyan szokatlan, hogy az ember joggal gondolhatta, álmodik, varázslás, hipnózis részese. Pedig dehogy is! A kedvetlen, morc, másnapos, fásult, szorongó tömeg egyszerre felfigyelt. Ahogy recsegve - ropogva a nagykörútra fordult a busz nehézkes, piszkossárga teste, köhécselni kezdett a vezetőfülke mikrofonja. Két könnyed köhintés után a buszsofőr szólt a néphez. Kedves, drága jó utasok, remélem, szép napjuk lesz, remélem, nekem is az lesz, kívánom önöknek, hogy a mai napon legyenek boldogok és én is legyek az. További kellemes utazást kívánok. Valamilyen Ferenc. Vagy Zoltán. \&gy József. Nem tudom. És csönd. És az egymást megtaposó, oldalba bökő emberek mosolyogva, ámulva tették meg a leszállás után az első néhány lépést a hivatal, a munkahely, a hétköznapjuk felé. Hát kérem, erre a buszvezetőre gondolok most, a 2002-es esztendő karácsonyának előestéjén, egy fárasztó, nyugtalan, zavaros év után. Erre az egyszeri emberre gondolok, aki semmi, de semmi szokatlant nem tett, éppen csak azt, amit kell. És egy picivel többet is. Hogy pontosan annyit tett meg, amennyit lehetett. *