Délmagyarország, 2001. október (91. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-22 / 247. szám

HÉTFŐ, 2001. OKTÓBER 22. ÖTVENHAT 7 Mi lett belőled, Erzsike? 1956 októberében Hámori Erzsébet általános iskolai tanulónak dédelgetett vágya volt, hogy védőnő lehessen. Mivel eredményei lehetővé tették, 1958 őszén beiratkozott a szegedi Állami Védőnőképző Iskolába, ahol megkezdte a tanulmányait. Alig telt el néhány hét és az ifjú leányka máris egy politikai botrány kellős közepében találta magát. Kiderült ugyanis róla, hogy az apja, Hámori Béla, a nagyszénási gépállomás dolgozója, „ellenforradalmár". Büntetőeljárás indult Morócz János, az MSZMP nagyszénási titkára hivatalosan írásban igazolta, hogy „Hámori Erzsébet apja az ellenforradalom ideje alatt igen tevékenyen közreműködött az ellenforradalom elősegítésében. Tüntetéseket szervezett a gépállomás dolgozói között. Könyvek, drapériák elégetésében szintén vezető szerepet töltött be. Az ellenforradalmi tanács aktív tagja volt..." A párttitkári felsorolásban foglaltak miatt Hámori Béla ellen a megtorlás során büntetőeljárás indult. A jogerős ítéletet hozó Legfelsőbb Bíróság 1958. október 20-i igazolása szerint azonban „Hámori Bélát az ellene emelt vád alól bűncselekmény hiányában felmentették". Nagyon fontos, hogy nem holmi bizonyítottság hiányában történt a jogerős bírói felmentés, hanem bűncselekmény hiányában, ami azt jelenti, hogy a párttitkári állítással ellentétben Hámori Béla forradalom alatti tettei büntető jogszabályba nem voltak ütköztethetők, tehát Hámori Béla ártatlan. A háttérből természetesen felsejlik a megalapozatlan vagy koncepciós politikai nyomozói vizsgálat, az ennek megfelelő ügyészi munka és vádemelés, de az elsőfokú bíróság ítéletének tarthatatlansága is. A szegedi Állami Védőnőképző Iskola igazgatónője Boruzs Mihályné aligha várta meg az iménti igazolást, mert hiszen 1958. október 21-én a következőket írta: „Tudomásunkra jutott, hogy az apa az 1956-os ellenforradalom ideje alatt népidemokrácia-ellenes magatartást tanúsított. Hámori Erzsébetet az iskolából eltanácsoltuk..." Boruzs Mihályné igazgatónő úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Hámori Erzsébet elsőéves növendéknek lakolnia kell azért, amit az apja a forradalom alatt elkövetett. Akár bűncselekménynek minősül az, akár nem. A szigorú szegedi iskolai döntés megváltoztatása érdekében jogorvoslatért Hámori Béla a védőnöképző főhatóságához, az Egészségügyi Minisztériumhoz fordult egy beadvánnyal, csatolva hozzá a Legfelsőbb Bíróságnak az ügyben kiadott igazolását is. A választ Kiss Károlyné minisztériumi osztályvezető 1958. december 28-án írta alá és küldte meg a panaszosoknak. Bűnhődés, bűn nélkül A főhatósági válaszlevél több vonatkozásban rámutat arra, hogy milyen körülmények alakultak ki a forradalom utáni diktatúrában Magyarországon. A legfontosabb mondandó már a minisztériumi levél legelején olvasható. Az ebben leírtak szerint Hámori Erzsébetet „a szegedi Védőnőképző Iskola fegyelmi úton kizárta, mivel elhallgatta, hogy édesapja az ellenforradalom alatt a fennálló társadalmi rendszer ellen tevékenységet fejtett ki. A fellebbezési ügyet kivizsgáltuk, és közlöm, hogy az iskola döntését jóváhagyom." Kiss Károlyné osztályvezető szerint is Hámori Erzsébetnek bűnhődnie kell. A levél további részéből az is kiderül, hogy a magatartását megítélők szerint nem csak a szóban forgó egyetlen „elhallgatás" volt a tizenéves Hámori Erzsike vétke. A további indoklás immár évtizedek múltával szinte hihetetlennek, majdnem nevetségesnek hat: „Egészségügyi pályára csak olyan személyek alkalmasak, akik mind az oktatás ideje alatt, mind a későbbi idők folyamán őszinték a hivatali feletteseikhez. Ezért nem alkalmas lánya olyan egészségügyi pályára, ahol önállóan kell dolgoznia szakmailag is, mert feltételezhető, hógy egy általa elkövetett szakmai hibát felettes orvosának nem mond el, vagy esetleg késve közli s olyan nemű hibát követ el, amely súlyos kihatással lehet a betegre." A minisztériumi állásfoglalás szerint tehát Hámori Erzsébet alkalmatlannak ítéltetett az egészségügyi pályára. Alkalmatlannak találtatott A szeg azonban ebben az esetben is kibújt a minisztériumi zsákból. A folytatás szerint a „fenti hibától függetlenül az állam költségén ingyenes oktatást csak az a hallgató élvezhet, aki sem ő maga, sem közvetlen hozzátartozója ellen politikai vagy egyéb okból bírói, illetőleg rendőri eljárás folyamatban nincs és nem is volt". Most pedig következik egy igencsak meglepő kinyilatkoztatás: „a védőnő munkája során nemcsak szakmai, hanem politikai ténykedést is fejt ki". Erre tekintettel Kiss Károlyné osztályvezető szerint nincs biztosíték arra, hogy Hámori Erzsébet „demokratikus szellemet terjesztene maga körül, ha falun, mint védőnő dolgozna." Az előbbiekben kimondatott Hámori Erzsike emberi-erkölcsi alkalmatlansága és ez most megfejeltetett a politikai alkalmatlanság kinyilatkoztatásával is. A jelek szerint tehát semmi esélye nem látszott annak, hogy Hámori Erzsébetből védőnő lehesBefejezésként megkapta a magáét Hámori Béla és a Legfelsőbb Bíróság is. Kiss Károlyné osztályvezető az Egészségügyi Minisztériumból kijelentette: „Kétségtelen, hogy Önt a Legfelsőbb Bíróság nem ítélte el, de ez még nem bizonyíték arra, hogy Ön a demokrácia ellen nem vétett." Ma már eldönthetetlen, hogy az eljáró osztályvezetőt milyen bizonyíték győzte volna meg, ha nem egy jogerős bírói ítélet. Az elutasító álláspontnak ellenére volt oly kegyes a főhatóság és a levél így folytatódott: „A Legfelsőbb Bíróság felmentő határozatát bizonyos mértékig figyelembe vesszük." Persze nem teljes mértékben, csak „bizonyos mértékig"! S végül a slusszpoén: „Leányának megadjuk a lehetőséget, hogy az egészségügyi pályán szakképesítést szerezzen, de természetesen nem az állam költségén..." Folytatjuk? Azt hihetném, hogy a mindvégig következetesen harcos és elvhú osztályvezetőnő az állásfoglalása végére meghasonlott önmagával, netán mégis hatott rá a jogerős bírói ítélet. A korábban szakmailag, emberileg és politikailag alkalmatlan Hámori Erzsike mégiscsak megfelelni látszott a védőnővé válás feltételeinek? Nem erről van szó! Kiss Károlyné osztályvezetőnő nagyon jól tudta, hogy azokban az években nem nagyon adatott meg az embereknek, főleg egy gépállomási dolgozónak, hogy a gyermekét saját költségen taníttassa. így hát akkor, 1958-ban aligha folytathatta az egészségügyi tanulmányait Hámori Erzsike. Vajon mi lett belőled, Erzsike? (Az idézett dokumentumok megtalálhatók: Magyar Országos Levéltár XlX-c-2-b.) Bálint László A forradalom Szegeden Hiánypótló mű Bálint László 1956 A forradalom Szegeden című könyve. Dokumentumok, visszaemlékezések, újságcikkek alapján idézi föl az ötvenes évek hangulatát, a kort, mely sokak élettörténetének egy darabja, nem csupán történelem. A szerző igazolja: az 1956-os forradalom Szegeden kezdődött, mert itt már október elején-közepén is nagy dolgok történtek: például október 16-án a szegedi egyetemisták alakították meg a MEFESZ. Sőt: itt a befejező dátum sem november 4-e, mert a megszállók november 6-án foglalták el a városházát és a középületeket; az utóvédharc pedig 1957 februárjáig tartott. A szegedi események részletes kronológiája előtt a helytörténeti munka azokkal a körülményekkel is foglalkozik, amelyek elvezettek az 1956-os forradalomhoz. Bálint László könyvével emléket állít 691 szegedinek, azoknak az embereknek, akiket 1956 hőssé emelt. Ú. I. Tűz miatt maradt el az akasztás 1956-ban Dorozsmán „Egy szalmaszálon múlt az életük" Az egykori kiskundorozsmai gyújtogató kisfiú, Patik Zoltán ma köszönetet vár. (Fotó: Gyenes Kálmán) A Délmagyarországból tizenhat évvel ezelőtt kivágott, mára megsárgult újságcikket hozott be a szerkesztőségbe a minap egy olvasónk Dorozsmáról. Bár csak négyéves kisfiú volt az 1956-os forradalom idején, Patik Zoltán karosszérialakatos úgy érzi, jogosan vár arra, hogy 45 év múltán megköszönjék neki, hogy emberéleteket mentett. Látva, hogy gyanakodva hallgatom, a régi cikkét mutatja, amelyben Kormos Ferenc, Kiskundorozsma egykori tűzoltóparancsnoka így emlékezett az '56-os eseményekre: „Október vége volt, amikor a tanácsháza udvarára gyűjtötték a kommunistákat. Szertárunk ott volt, mindannyiónkat belöktek a sorba, hogy ki-ki ,érdeme szerint' kötelet kap. Szörnyű órák voltak ezek, amikor valaki berohant az udvarba: tűz van a Bethlen utcában! Én ösztönösen elordítottam magam: tűzoltók, a szertárhoz! Ők teljesítették a parancsot, a tömegben pedig döbbent csend. Kirohantunk a kapun. Édesanyám hallotta és mondta később: valaki elüvöltötte magát ,ha nincs tűz, felakasztjuk a Kormost'. A hír igaz volt. Kisgyerek játékból gyújtott meg istállót. Mi eloltottuk, visszamentünk, a kötél elmaradt, de követelték a gyereket. Csak annyit mondtam: csokoládét adjanak a kölyöknek! Persze a gyereket nem hozta senki! Mi megmaradtunk. Megmaradtunk!" Mindezt neki köszönhetik, állítja Patik Zoltán, ő volt az a kisfiú, aki a tüzet okozta.1956-ban a mostani Peccus korcsmától két háznyira laktunk, édesapám 10 holdon gazdálkodott, aznap hajnalban is kiment a földünkre dolgozni, anyu meg épp a hentesnél volt. A bátyám az új bőrlabdájával focizott az utcán a barátaival. Én is szerettem volna beállni a csapatba, de a testvérem bezavart és bezárta az utcaajtót. Emlékszem, bementem a konyhába, ahol a sparhelton megláttam a gyufát. Kimentem a szín elé, ami tele volt szalmával. Meggyújtottam egy szalmaszálat, a láng gyorsan végigfutott rajta és megégette az ujjam. Eldobtam, bele a kazalba, ami rögtön lángra lobbant, és pillanatok alatt hatalmas tűz keletkezett. Eközben a tanácsházán nagy volt a káosz, a feldühödött emberek épp fel akarták akasztani a kommunistákat. A nagy kiabálásra azonban mindenki a házunkhoz rohant. Sokszor eszembe jut azóta, hogy akkor és ott azon az egy szalmaszálon, amit én meggyújtottam, múlott tíz-húsz, vagy ki tudja, hány ember élete. Máig nem tudom, egyszerűen csak rossz fiú voltam-e akkor, vagy egy külső sugallatra okoztam a tüzet. A tűzoltókkal együtt rengeteg ember jelent meg a házunknál, láncot alkotva oltották a lángoló melléképületet, kimentették a szomszédos istállóból a tehenet is. Mindenki félt, hogy továbbterjedhetnek a lángok, az emberek számára a vészhelyzetben fontosabb lett az összefogás, mint a bosszú. Miután eloltották a tüzet, nem akartak már gyilkolni, bár akadtak, akik engem akartak meglincselni. A tűzoltók védtek meg. Azóta sok szemtanúval beszélgettem, az idősebbektől tudom, ha akkor nem lobban fel a tűz, tragédiák sorozata kezdődött volna, mert a forradalom leverése után kíméletlenül megtorolták volna az akasztásokat. így is sok embert elvittek, akik sohasem térhettek vissza, és akikről máig csak suttogni mer a falu. Úgy érzem, négyévesen történelmet csináltam Kiskundorozsmán. Negyvenöt éve várok arra, hogy valaki odajön hozzám, és azt mondja: Köszönjük, Zoli! • r ' U* Találkoztam Istennői Harsány harsonaszó, vakítóan fehér fények, habtiszta selyemruhák suhogósa... arra gondoltam, ez káprázatosabb, mint ahogy elképzeltem... Aztán magamhoz tértem, azonnal tudtam, hogy hol vagyok és mi történt. Mellemen az ing, és a kabát csupa vér volt, az arcom, a hajam sáros. Nem törődtem semmivel, teli torokból üvölteni kezdtem: - Nekem az Istennel kell beszélnem! Az Istennel akarok beszélni! Hangom túlszárnyalt mindent, egy másodpercre teljes csönd lett, még a harsonák is elnémultak. Néhányan körülöttem, akikkel együtt érkeztem, felém fordították a fejüket. .. Volt köztük egy fekete bőrűfiú - ilyet még csak a filmhíradóban láttam a moziban - alig volt rajta valami, néhány bőr karperec és nyaklánc, meg egy koszos rongydarab az ágyékára tekerve... Fél lába hiányzott. Mellette a földön egy oroszlán pislogott. A fiú, mikor összeakadt a tekintetünk, zavartan lesütötte a szemét, az oroszlán sörényébe kapaszkodva próbálta annak hátából kihúzni lándzsáját. Volt ott még két másik alak, ahogy rájuk néztem, ők is elfordultak, és folytatták a beszélgetést. Számomra ismeretlen katonai egyenruhában voltak, csuromvizesen mindkettő. Nem értettem a nyelvüket, de valami Szuezt emlegettek nagyon gyakran... Aztán összekapcsolódott a tekintetem egy selyemruhással, nem szólt semmit, csak kérdően nézett rám... - Kérem, nekem az Atyával kell beszélnem - mondtam a tekintetéből rám ragadt nyugalommal, a harsonák halk és lágy hangon újra elűzték a csendet. - Most nem lehet! - hangzott a határozott válasz. - Önnek a regenerálóba kell menni. Ereztem, hogy valahova átkerülök, furcsa, de kellemes illatú, tejfehér köd lebegett körül... Mikor kitisztult, üdének és frissnek éreztem magam. Nem volt sáros az arcom, a hajam és a mellkasom sem volt véres, eltűnt a seb. Előttem egy kis asztalon ott voltak a ruháim. Én is egy fehér selyemleplet kaptam. A kabátom belső zsebéből kikandikált egy fotó, Sanyi csinálta néhány napja, ma reggel hozta be a műhelybe. - Öregem, része vagy a történelemnek! - mondta lelkendezve. Kezembe nyomta a fényképet, és már robogott is tovább furcsa masinájával a nyakában... A fotó sarka kilógott az asztalra terített kabátomból. Óvatosan körülnéztem, előttem egy hosszú asztalnál selyemruhások ültek, derűs arccal kérdezgették a két katonát, már ők is fehérben voltak. Mögöttem kissé távolabb a fekete fiú, arca most még feketébbnek tűnt, ruhája pedig fehérebbnek, mint a miénk. Óvatosan a kabátomhoz léptem, kihúztam a képet, a közepén volt egy golyó ütötte lyuk... gyorsan a selyemruhám ujjába dugtam, és már szólítottak is. Odaléptem az asztal elé, és kihasználva, hogy a másik oldalon ülők valamit rendezgetnek, határozott hangon megszólaltam: - Az Istennel szeretnék beszélni. Az asztalnál ülők rögtön rám néztek. A középen ülő megszólalt, nyugodt hangon mondta: - Most nem lehet, majd később - aztán pergő kérdések következtek. -Neve? - Erdősi Mihály. -Honnan jött? - Budapestről, az Attila utcából... Magyarország. .. - Hogyan halt meg? - Lelőttek... éppen újságot árultam a műhely előtt, mint mindig és... - Mikor? -1956 november... már nem is tudom... érdekes, hogy itt az idő... már nincs is... - Milyen körülmények között? - Tudják, a forradalom! - kiáltottam. Éljen a haza. ruszkik, haza! Megrökönyödve néztek rám. - Kérem, nekem az Úristennel kell beszélnem - próbálkoztam ismét. - Nemzetbe vágóan fontos! - viccelődtem, de végre komolyan vettek. A középső felállt, azt mondta, kövessem. Hosszú folyosókon vezetett keresztül, míg egy tágas szobába érkeztünk. Egy nagy asztal mögül egy rendkívül szimpatikus, selyemruhás jött felém mosolyogva. Az ajtó melletti fogason hatalmas, földig érő fehér szárnyak lógtak. - Gábor vagyok! - nyújtotta felém barátságosan a kezét. Zavartan néztem rá, hol a szemébe, hol ismét a szárnyakra. - Aááá, azokat csak kiküldetésben használom.. .egy kényelmes kanapéra ültetett -,.. .nos, miben segíthetek? - Az Atyával szeretnék beszélni. - Most nem lehet... az Atya alszik - megdöbbentem, amikor végigfutott agyamon a felismerés: Az Isten átaludta a forradalmat! Nem találtam szavakat, csak dadogtam. -.. .és meddig még?... mennyi ideig...? - Idő! Idő? Az idő, gyermekem, nálunk nem létezik... Szavait csilingelő csengők hangja szakította félbe, zenéjük oly lágy és oly kellemes volt, hogy teljesen elaléltam. Észre sem vettem, mikor tárult ki velünk szemben a hatalmas ajtó. A szobát isteni fény árasztotta el, Gábor letérdelt. Ösztönösen én is. És O megjelent az ajtóban, selyemruhája még a néger fiúénál is fehérebben ragyogott... - Mi újság, Gábriel, ki ez a férfi melletted? - kérdezte kissé ásítás hangon. -Atyám, veled szeretne beszélni - szólt Gábor mély tisztelettel. Az Úr rám nézett mosolyogva. Szeméből barátság, bátorítás, érzékeny kedvesség sugárzott. Alig tudtam megszólalni. - Atyám... Budapesten a forradalom, a ruszkik... Istenem, segíts! - hirtelen mozdulattal átadtam neki az átlőtt fotót. Nézte, maga elé emelte, s mókásan a lyukon keresztül nézett le rám. - Forradalom...? - kérdezett vissza, s hangjában még mindig némi álmosság bujkált, majd szelíd, oktató hangon hozzátette: -A nehéz sors szüli a legnemesebb tetteket és gondolatokat... a magyar „kohónak" izzani kell! - maga mellé intett, hogy én is nézzek át a lyukon. Budapestet láttam, hűvös őszi szél söpört végig az utcákon, katonacsizmák ütemes koppanása hallatszott, és egy kellemetlen csengésű idegen férfihang: - Raz-dva, raz-dva... - aztán a kép elsötétült. Koroknay Károly