Délmagyarország, 2001. augusztus (91. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-31 / 203. szám

has Az otthon melléklete a Délmagyarországban és a Délvilágban Szerkeszti: Keozer Gabriella #f Csúfolnak a többiek!" Elálló fül, négy-öt kiló súlyfelesleg, fogszabály­zó, pápaszem - bárme­lyik elég ahhoz, hogy egy kisfiú vagy kislány a töb­biek gúnyolódásának cél­táblája legyen. Szeptem­berben sokan kerülnek új közösségbe, ezért nem árt felkészülni az új konfliktu­sokra. A gyerekek gyakran kímé­letlenek egymással. Még jó barátok között is gyakori a vi­ta, veszekedés; melyek egyik „fegyverneme" a csúfolódás. Ilyenkor meglepő kegyellen­séggel találnak rá egymás fo­gyatékosságaira: az elálló fü­lekre, a négy-öt kiló súlyfeles­legre, de még a fogszabályzó vagy a pápaszem is a gúnyo­lódás célpontja lehet. Az első, amire a pszichológusok ezzel kapcsolatban figyelmeztetnek, hogy nem kell, sőt: nem is sza­bad azonnal beavatkozni, meri előbb-utóbb a gyerekeknek is meg kell tanulniuk kezelni a konfliktusokat. De az már min­denképpen a szülő dolga, hogy segítsen megvédenie magát, ha iskolatársai vagy barátai gúnyos megjegyzései már túl­lépik a határt, ha a „tréfálko­zás" már megaláztatásba megy át és lelki válságot, tanulási nehézségeket okoz. „Nem akarok iskolába menni, utálom az iskolát!" ­közli reggelente a csemete. Ilyenkor feltétlenül ki kell de­ríteni, valóban az iskolával, vagy inkább az iskolatársak­kal van a baj. A megalázott, megsebzett gyerek ugyanis ál­talában szégyelli magát, nem szívesen beszél megpróbálta­tásairól sem otthon, sem az iskolában. Ha a kisiskolás el­zárkózik a beszélgetés elől, magába mélyed, az már ön­magábanjelzés értékű. Az is­kolában a csúfolódás, gúnyo­lódás, megalázás sokszor ész­revétlen marad, hiszen általá­ban nem a pedagógus jelenlé­tében történik. Ha viszont ag­gályainkat megosztjuk a peda­gógussal, fokozottabban fi­gyelheti, mi történik a gyere­kek között. Nem véletlenül Szív Ernő A gyerekek néha kegyetlenek Nem kell azonnal beavatkozni A megalázás rejtve marad Lelkileg kell felkészülni Nem jó, ha árulkodik Gyerekek között a veszekedés egyik „fegyverneme" a csúfolódás hangsúlyozzák az osz­tályfőnökök a szülőkkel való folyamatos kapcsolattartást és együttműködést. Az első he­tek után érdemes megkérdez­ni a tanító nénit, osztályfőnö­köt, sikerült-e a gyereknek be­illeszkednie a közösségbe, nem félénk-e, elszigeteli-e magát a többiektől vagy van­nak már barátai. Ha a pedagó­gus leleplezi a gúnyolódókat, büntetést szabhat ki rájuk. Ha tehetjük, mindennap várjuk a gyermeket az iskola kijáratá­nál. Ha egy bandától vagy na­gyobb csapattól szenved és fél, feltétlenül közbe kell avat­kozni. Elég, ha elkapjuk őket az iskola kijáratánál és figyel­meztetjük őket. így a gyerek visszanyerheti önbizalmát, mert tudja, hogy számíthat a szüleire. Ez azonban csak fél­megoldás - ebben a pszicho­lógusok és a pedagógusok is egyetértenek. Ugyanilyen fontos, hogy magát az érintett gyermeket készítsük fel lé­lekben a konfliktusok keze­lésére. A leglényegesebb, hogy megnyugtassuk a gyereket. Ha szemüveget vagy fogsza­bályozót hord, magyarázzuk el neki, hogy nem csak neki találták ki ezeket a szerkeze­teket, és hogy a későbbiek­ben milyen előnyei származ­hatnak például a fogszabály­zásból. Bármilyen meglepő, már ebben a korban fontos, hogy a gyerek ne tűnjön ki öltözködésével a többiek kö­zül. Könnyebben boldogul és jobban elfogadják, ha belesi­mul a közösségbe - ne próbál­juk meg kövérségét vagy más előnytelen tulajdonságait az­zal kompenzálni, hogy divat­bábut csinálunk belőle. Ott­hon vegyük körül a gyerme­ket jó barátokkal - így a gú­nyolódok „hatalma" csökken, esetleg éppen ők válnak kire­kesztetté. Gyakran hangsú­lyozzuk a gyermek előnyös tulajdonságait, igyekezzünk megfelelő hobbit, sportot ta­lálni neki: ha ő a labda ördö­ge, elhallgatnak a rossznyel­vek, még irigyelni is fogják a többiek. A gyermekneveléssel kap­csolatos könyvek azonban ar­ra is figyelmeztetnek, nehogy a gyermek visszaéljen a hely­zetével, és ok nélkül is állan­dóan megsértődjön. Nincs rosszabb, mint az az önállót­lan kisgyerek, aki mindenért az édesanyjához vagy a taní­tó nénihez rohan, mindig árul­kodik, és - nem elsősorban előnytelen külseje, hanem rossz természete miatt - esé­lye sincs arra, hogy befogad­ja a közösség. K. G. Vackor iskolába megy Nem igaz, hogy hamar elment ez a hét év. Nem ment el hamar, éppen csak arra a napra em­lékszem percről percre, amikor megjött, idejött kö­zénk, csak azért is Pomogáts Béla írását olvas­gattam a szülészeti klinika éji folyosóján, amikor szóltak, haladjon hé a helységbe az úr, mert a gyermek a kijáratnál toporog, és úgy is volt, be­lépett a világba, mint Clint Eastwood El Pasánál a Diabol Restaurantba, kiprüszkölte a vért, és azt kiáltotta, Einsteinnek igaza volt. Vagy azt mond­ta, ötszáz millió év múlva a Földön nem lehet él­ni. Vagy azt suttogta. Puskás öcsi, pszt, pszt. Mindegy, valamit mondott, nem értettük ponto­san, és azóta eltelt hét év. Nem volt különösebben izgatott. Az évnyitót kedd délután tartották, úgy két órával ennek előtte még mulatott a garázssornál egy elhunyt egeret, fölmászott egy diófa legmagasabb ágára, lenyomott egy nálánál kisebb utcabeli apacsot, majd pedig legyűrhetetlen késztetést érzett arra nézvést, hogy megtudja, lehet-e egy kézzel vezet­ni a rollert. Nem lehet. Köpd ki a vért, kisfiam, köpjed, ne lacafacázz. Megyünk az évnyitóra, izgulsz, kisfiam? Igen, mondta, hogy megnyugtasson. Arra már az évnyitó első perceiben fölfigyel­tem, hogy az idei nyár iszonyatosan jót tett az édesanyáknak. Tavaly nem néztek ki ilyen jól, ennyi barnaság, a lágyan hullámzó idomok, győzelem a divatdiktátum fölött. Volt élőzene, Balázs Akos klarinétozott, én meg azon tűnődtem közben, megtanulja-e majd itten a gyerek, hogy az élet olyan, mint ahogy a Füst a víz felett című Deep Purple számban belép a basszus. Vagy ahogy Podmaniczky kolléga írta volt, az élet olyan, mint a nagy barna medve, folyton a mál­násba jár. Az is nagyon tetszett, hogy annak a Demjén Rózsinak a dala csendült föl az évnyitón - ó, de nehéz az iskola táska - aki titokzatos be­tegségben szenved, mert már a második koncert­jén nem tudott énekelni. Tudod, kisfiam, itt majd megtanulsz írni. Mikor, már holnap? Szép, színes tanterem, és Judit néni. Szerdán reggel negyed kilenckor kezdődött az első óra, sportlappal a kezemben tébláboltam az iskola kapujában, meghalt egy ukrán kapus, huhh, huhh, ez a gyerek első napja, az enyém mi­lyen volt, kaptam egy homokozó fölszerelést, mert nem sírtam. Selmeci Esztike, ő is kiselsős, például nem aludt éjszaka az izgalomtól. Olyan színesen érkezett az iskolába, mint egy margaré­ta, amelynek mindegyik szirma más színben pom­pázik. Szilasi Fanni nyugodt volt, mint mindig, csak az édesapja dohányzott reggel fél hat óta. Nyelte, csak nyelte az iskola kapuja azt a sok emberi színt, szép édesanyák nagy dobozokkal, felhevült nagymamák és csöndes, már árréseken és kamatlábakon tűnődő apák, azon se lepődtem volna meg, ha belibegett volna az ajtón egy űrha­jós, Gobbi Hilda vagy Dózsa György maga. A gim­názium udvarán a mindig visszafogott Bárok ta­nár úr egy elsős nagykamasz pattanásos arcába duruzsolta éppen, melyik a balkeze. Jut eszem­be, milyen ember a tanár. Aki tízszer mondja el. Es aztán újra, tizenegyedjére is. Különben Isten is csak egyszer mondta el, melyik fa a bibis, ah, egyszer elmondani, az olyan, mintha el se mon­danánk. Szervusz kisfiam, legyél jó, és, és, izé. Jól van, menjél csak, menjetek.. Még mondanék még valamit zárásként, hogy bölcsőde, óvoda, dadák és óvó nénik, rólatok sincs elfeledkezve. Aranka néni, Ildikó, Katalin, Judit, kedves Maja, kösz szépen. Danke schön, merci bien, multumesc. Judit néninek, Anikó néninek és a többieknek meg szerte a városban: jó kívánság. Ne legyen könnyű, de legyen jó velük. Maradjon meg a bocs is, a málna, a vadász is. f mmvmeb Különleges holtág A Tisza-völgy természet- és tájvédelmi területeinek egyik legszebbike a körtvélyesi holtág. A biciklivel ki­rándulók könnyedén elérhetik, hiszen Hódmezővásárhely­től kiépített, védett kerékpárút vezet Mártélyra, ahonnan a töltésen mindössze három kilométernyi tekerés után va­lóságos csodákat kínál a táj. Sok-sok látnivalóját termé­szetes szerénységgel, nagy csendben kínálja, pedig szép­séges fűz- és nyárfái századépítő évtizedek óta vigyáz­zák az árteret. Azt a területet, ahol az iszapban a kéré­szek, a tiszavirágok lárvái (a keliszek) készülnek rövid életű, ám páratlan látványosságú násztáncukra. Azt a Körtvélyes-szigetet, ahol a fekete gólyák gyülekeznek, s a gémtelepen kócsagok és üstökös gémek nyugalmá­ra vigyáznak a természetvédők. Az ecsetpázsitos mocsár­rétet, ahol mesebeli gondolatokat kelt a tündérrózsa, a bé­katutaj, a susogó nád. Az árhagyta horgászparadicso­mokat. A vízivilág, az ártéri erdő és a rét különleges együttesét. A hosszú hétvégére kirándulók könnyedén ta­lálnak szállást, ellátást a közeli Mártélyon. Vagy Mind­szenten, ahonnan a tiszai réven átkompolva Ópuszta­szer mindössze tizenhat kilométer. Sz. M. Kispapák könyve (7.) Kispapák, feltűrt gatyában Hat részen keresztül bogoztuk a kispapák lel­kivilágát, s azokat a megpróbáltatásokat, me­lyeken át kell esniük, gyermekük világrajötte előtt. Pedig ezek eltörpül­nek azok mellett, melyek a szüléssel kezdődnek... A kispapaság legszebb és talán legizgalmasabb része az, amikor megszűnik. Azaz az emberből apa lesz. A probléma a vajúdás kezdete­kor, még otthon kezdődik, amikor izgalmunkban a mentők helyett háromszor is a rendőrséget tárcsázzuk. Aztán csak sikerül, hogy a mentőben jusson az eszünk­be, elfelejtettünk friss elemet tenni a fényképezőgépünkbe. Amikor végre megvan a baba, az új élet napvilágra hozatalának (szépsége?) sokkja a papa számára né­hány óráig csak érdekesség­nek számít. Egy idő után, már a rokonok értesítése ide­jén válik valódi apai érzéssé. Melyet még az is tetéz, hogy mégiscsak sikerült a néhány perces újszülöttről kiváló ké­peket készíteni. Igaz, ezeken a még kékes-lilás színben ját­szó trónörökös még nem nyerne szépségversenyt, de hát ez így szokott lenni ilyenkor. A kispapára, aki tényleg felgyűrheti a gatyaszárat, ek­kor teljesen rászakad az ott­honi munka: takarítás, főzés, mosás. Ha valaki azt hiszi, hogy hamarosan végre nyu­galma lesz, az súlyosan té­ved. A pici az első hat hétben egyáltalán nem reagál se rá, se az édesanyjára. Kétórán­ként azonban éjjel-nappal hangos ébresztőt fúj, hogy éhes, fáj a hasa, s egyebek, így aztán egy pár nap után mindenki egyszerre alszik a babával, s kóvályog (szó sze­rint) a fáradtságtól. S bár azt hiszi, hogy ha kibírja a kez­deteket: a gyűjtőből hordott anyatej éjszakai melegítését, az elveszett cuclik boldog megtalálását, s a pelenkázás apróbb, nagyobb örömeit, hamarosan minden jobbra fordul, téved. Ahogy nő gyermeke, annál jobban igénybe veszi a türelmét. Mert a legszebb, legaranyo­sabb kisbaba is hosszú órákat tud pokollá változtatni azzal, hogy a saját órarendje szerint eszik, alszik, ébred, és főleg ordít. Bár a babakocsiban ár­tatlanul mosolygó, fürtös fe­jét billegető csöppség láttán mindenki elolvad, a szülők jól tudják: ez csak a látszat. Gyermekük odahaza mutatja ki a (még nem létező) foga fehérjét. S ahogy nő, a hely­zet - állítólag - egyre rosszabb lesz... (Vége.) Ka Az emberből apa lesz

Next

/
Oldalképek
Tartalom