Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. JAN. 6. Vallásszociológiai kutatások Kelet-Európában Isten a kommunizmus után Máté-Tóth András: „Nem tejjel-mézzel folyik, ez tény; mivel sokan ezt várták, a régióban általános a csalódás." (Fotó: Karnok Csaba) A kelet-európai régió­ban, a volt szocialista or­szágokban minden ke­resztény és az egyház számára a legfontosabb kérdés: hogyan tudja megvalósítani azt a fel­adatot, hogy hitelesen és érthetően tegyen tanúsá­got Istenről; hogy megke­resse, megtalálja, megsze­resse, megölelje a moder­nizáció veszteseit, Isten szegényeit. Aufbruch (be­indulni, útnak indulni) - ez a neve annak a nagysza­bású, 10 országot átfogó vallás- és egyházszocioló­giai kutatási projektnek, melynek célja muníciót ad­ni a fenti feladathoz. A nemzetközi program egyik irányítója és vezető kutatója Máté-Tóth And­rás, a Szegedi Tudomány­egyetem vallástudományi tanszékének vezetője. - Kérem, ismertesse a ku­tatási programot! - Négy éve folyik a mun­ka, 10 voll szocialista ország­ban arra keresnek választ teo­lógusok, szociológusok, filo­zófusok és más társadalomku­tatók, hogy melyek a legfonto­sabb elemei, jellemzői a vallá­si változásoknak, és hogy az egyházak, elsősorban a katoli­kus, milyen módon keresik a helyüket az elmúlt tíz év új szabadságában. A kutatást nyugat-európai alapítványok, szerzetesrendek, multinacio­nális cégek és kormányok fi­nanszírozzák, a költségvetés megközelíti a 2 millió márkát. Ennél nagyobb volumenű tu­dományos kutatási projekt nem ismert a térségben. Az eredményekről folyamatosan könyvekben számolunk be, ezeket egy német kiadó, a Schwabenverlag gondozza, a sorozat címe: Isten a kommu­nizmus után. A munka egyik fő ága közvéleménykutatás. amelynek nemzetközi irányí­tója Tomka Miklós, az MTA Filozófiai Intézetének kutató­ja. Az én irányításommal dol­goznak a szakértői csoportok a másik fő kutatási ágban: kvantitatív módszerrel - éle­tút-interjúk. dokumentum­elemzések révén - dolgozunk fel 15 témát. Az egész projekt vezetőjével, Paul M. Zuleh­nerrel közösen fogjuk össze a harmadik fő kutatási irányt, ez a kelet-európai úgynevezett post-Gulag teológia lehetősé­geit és jellegzetességeit vizs­gálja. Már három nemzetközi konferenciát tartottunk erről, az anyagaikat kötetekbe szer­kesztettem. Az elmúlt ősszel jelent meg Nem tejjel-mézzel folyik elmü könyvem, amelyet egy szlovák kollégával közö­sen (rtunk, és amelynek alcfe me: Úton egy közép-európai pasztorálteológia felé. Vagyis a kötet egy kelet-európai gya­korlati teológia első kísérletét tartalmazza. - Ezek szerint másféle az Istenről való beszéd ebben a régióban mint másutt? - Természetesen. Bár hosszú évszázadokon át az a felfogás uralta a teológiai gondolkodást, hogy az Isten­ről való hiteles szöveg téren és időn túli, ez a felfogás ma már történelem. Tudomány­történet. Ma már tekintetbe vesszük, hogy egy-egy teoló­giai gondolat, sőt, akár egy egyházi állásfoglalás hol, mi­kor, milyen körülmények kö­zött született. Magyarorszá­gon is jól ismert a nyugat-eu­rópai közvetítéssel hozzánk eljutott latin-amerikai, vagy felszabadítási teológia, amelynek az a jellemzője, hogy meghatározott földrajzi egység társadalmi jellegzetes­ségei új megfogalmazásokra inspirálták a teológusokat, új módon tudtak beszélni a bib­lia és az egyházi hagyomány Istenéről. Ennek a „mesztic színű" teológiának a mintájára mi is feltesszük a kérdést: va­jon a keleti blokk országai va­lóban régiót alkotnak? ha igen, milyen tekintetben? ho­gyan fémjelezték az itteni tör­téneti tapasztalatok az Isten­ről való gondolkodást és az egyházak elhelyezkedését? mi­lyen kérdések elé állítja a teo­lógiai gondolkodást a kommu­nista-szocialista korszak és az úgynevezett rendszerváltás korszaka? - Könyvének címe szerint a volt szocialista országok nem váltak Kánaánná, pedig sokan ezt hitlék a rendszerváltáskor. Mi kö­vetkezik ebből a teológus számára? - A következtetések utóbb jönnek, hiszen előbb meg kell ismernünk a valóság folya­matait ebben a régióban. Tény, hogy nem a tejjel-méz­zel folyó korszak következett el a rendszerváltással, s mi­vel ez volt az általános vára­kozás, ezekben az országok­ban most általános a koppa­nás. A könyvben azokról a társadalmi-történeti tényekről van szó, amelyek a teológus számára a legnagyobb kihí­vást jelentik: mivel kell itt foglalkozni? Választ kell adni például arra a kérdésre, hogy mi volt és hogyan hatott az Is­tenről való gondolkodásra és az egyház magatartására a militáns ateista ideológia. Or­szágonként vannak különbsé­gek, de jól tudjuk: ha valaki sokáig birkózik ellenfelével, kicsit maga is hasonlóvá válik hozzá. A kutatónak meg kell tudni mondani: miben? Meg kell nézni például, nem ra­gadt-e valami az egyházra a tervutasításos rendszer jelleg­zetességeiből? Abból, hogy aki fönt van, az utasít, aki alul van, az teljesít, vagy legalább­is úgy csinál, mintha... Vagy: vajon nem szüremkedett-e be az egyházba is az a reflex, hogy a hatalom csak rossz le­het? Ami fölülről jön az gya­nús? Akkor is, ha a püspök vagy a pápa mondja? Ez a cseh reflex, de a magyarokra is nagyon jellemző - ezt ele­mezni kell. További igen lé­nyeges kérdés teológiai szem­pontból, hogyan tekintenek a keresztények a mai világra egy olyan korszak után, ami­kor a világ szinte egyenlőnek mutatkozott számukra a bűn területével. Ha ez a világ kizá­rólag negatívum, csak mo­csok, ha ez az ágostoni „más­sá damnata ", halálra szánt tö­meg - akkor a keresztények továbbra is gettóban marad­nak. Holott ebben a mi mai vi­lágunkban elemi szükség, hogy az emberszeretet, az ir­galom, a vizionálás képessé­gével rendelkező keresztények át- meg áthassák a társada­lom különféle köreit, az esz­tergapadtól a miniszterelnöki hivatalig. Itt nem lehet Jézus Krisztusra hivatkozva emig­rálni és nem lehet távol ma­radni azoktól, akik eddig az egyház ihletettségén kívül él­tek. - Mi a legnagyobb kihívás a teológusok számára a volt szocialista országok­ban? - Az a legfontosabb, hogy hogyan szólal meg az egyház. Hogyan lesz képes megvaló­sítani azt a legfontosabb fel­adatot, hogy Istenről hitele­sen és érthetően tegyen tanú­ságot és hogy megkeresse, megtalálja, megszeresse, megölelje ebben a térségben a modernizáció veszteseit, Is­ten szegényeit. Ez az a kérdés az egyház számára és minden keresztény számára, amelyre majd válaszolni kell az utolsó időben, Isten ítélőszéke előtt. Hogy az egyház megfelelően tudjon beszélni, érthető le­gyen amit mond és megfele­lően tudja magát elhelyezni ebben a nagy mobilitású, új­rarendeződő társadalomban, ahhoz meg kell ismernie ezt a társadalmat. A megismert va­lóságfényében újra kell értel­meznie saját „örök" igazsá­gait, hogy itthon legyen eb­ben a világban. Itthon és mégis vándor. A teológusok számára pedig őrületesen iz­galmas szellemi kaland való­di érdeklődéssel figyelni ezekre a folyamatokra, s ezek ismeretében megkísérelni megfogalmazni az egyház üzenetét. Nagy szellemekre, kiemelkedő teológiai gondol­kodókra vár ez a szellemi ka­land, ennek mi csak aprómun­kásai, inasai vagyunk. A ma­gam részérói abban hiszek, hogy az élet valóságára figye­lő teológia szemléletmódja meg fogja hívni a most még talán nem ismert nagy teoló­giai szellemeket ebbe a régió­ba. Ők aztán ebbe a valóságba beöltözötten olyan teológiát tunak majd mondani, ami a térségen kívül is inspirálóan hat az Istenről való beszédre. - Ez egy jól megszervezett, országonként is komoly kutatói bázisra épülő, megfelelő anyagi feltéte­lekkel rendelkező tudomá­nyos program; nemzetközi koordinátoraként érzékelt­e valamilyen nehézséget? - Szívesebben sorolnám a pozitív tapasztalataimat, pél­dául azt, hogyan sikerült osz­latni a társadalomtudomá­nyok iránti előítéleteket, hi­szen ezekben az országokban erősen él a hiedelem, hogy ezek „puha", vagyis túlságo­san politikaközeli, politika­függő tudományok. Nagyon érdekes, hogy ez a nagysza­bású munka egyfajta közép­kelet-európai identitást is lét­rehoz, a maga módján bekap­csolódik a régióalakítási fo­lyamatba. A kutatók hisznek abban, hogy a tudomány, a beszéd: cselekvés. Szimboli­kusan életben akarják tartani, meg akarják őrizni annak az értéknek a tudatát, hogy mi itt értjük egymást. Ahogyan Es­terházy Péter mondja, a sör Pesten, Brünnben és Prágá­ban egyformán ízlik. Sót, még Bukarestben és Vilniusban is. De azért ahhoz, hogy együtt tudjunk működni - Bécs kel­lett. Nehézség? Nekünk is meg kell küzdeni az általános gyanúval, azzal, amit a be­szédmódunk is jól tükröz. „A helyzet súlyos, de nem ko­moly" -féle mondatokat és je­lentésüket csak ebben a tér­ségben ismerjük. A nyugat­európai beszédmódban egy kijelentő mondatnak egyértel­mű a jelentése, nálunk egy felkiáltó mondat is jelentheti az ellenkezőjét is. Vagy azt, hogy: na és? Ez így van a ku­tatási eredmények akceptálá­sában és a vitájában is. Sze­rencsére nyugat-európaiak is dolgoznak a háttérben, akik megszokták, hogy a meg­egyezett határidő abszolút. Nálunk még viszonylagos, de tanulunk. Ennek köszönhető, hogy a tervezetthez képest csak kevéssé vagyunk késés­ben, január végén Berlinben megtartjuk a zárókonferenciát és sorozat minden kötete megjelenik 2001 végére. Sulyok Erzsébet Kispad a művészbejárónál Herceg Vili bácsi Vajon hány személy tudná fölsorolni a sze­gedi színház örökös tagjait? És ha belekez­dene a nevek eiöszám­lálásába, ugyan emlí­tené-e Herczeg Vilmo­sét? Mert hogy igen messzire jár vele az idólc hajója... 1883. szeptember 6-án született Budapesten. Húsz­éves korában lépett szín­padra Trencsénben, Hal­mai Imre társulatában. Élte a színészek életét: oda szerződött, ahova hívták. Állomáshelye volt bőven: Szatmár, Kassa, Brassó, Temesvár, Buda, Miskolc, és 1922-től Szeged. A szeptember 2-i évadnyitó előadáson Todorescu Tó­dort játszotta Rákosi Vik­tor Elnémult harangok cí­mű darabjában, másnap Pákozdi Mihályt Gárdonyt Gézának A bor című szín­művében. Legsikeresebb szerepei: Oregon (Tartuf­fe), Tiborc (Bánk bán). Gonosz Pista (Falu rossza). Csorba Márton (Sárga csi­kó) és Zsupán (Cigánybá­ró). 1928. március l-jén ün­nepelte művészi pályájá­nak 25. évfordulóját, ekkor kapta meg a városi tanács­tól az örökös tag megtisz­telő címet. Somogyi Szil­veszter polgármester aláírásával díszoklevelet is nyújtottak át neki, melynek félig tréfás, de egészen arc­haikus szövegét maga Sz. Szigethy Vilmos főlevéltá­ros fogalmazta meg. Egy mondat mutatóba: Bár tsak volna Város­sunknak Statutuma, vagy olly Fundátiója. mely Mó­dot ad, hogy megállítsuk Tespis vándorló kordélyát és örökre magunkhoz kös­sük a Nemzet Napszámo­saként elébe fogott Her­czegh actor urat, ki a köz­jónak használva magát ér­demessé tette a becsületbé­li tagságra. Biztos vagyok benne, hogy az ünnepelt jobban örült Juhász Gyula szonett­jének: Hány este jöttél, hogy komor napoknak Gondját és gyászát űzze el derűd. Míg szavaid melenget­tek, ragyogtak. Az öröm, kedv száz asz­tala terült. (Hcrczeg Vilmosnak) Az 50-es évek elején-de­rekán Herczeg Vilmos, mindenki szeretett Vili bá­csija már nyugdíjban volt, de nem ludott élni a színhá­zi levegő nélkül. Tíz óra körül odasétált a kispadhoz, helyet foglalt, lába közé tet­te a sétabotját, arra a két ke­zét, és elbeszélgetett a jövő­menő művészekkel. Tetsze­nek tudni, abban az időben a színháziak még szentnek tekintették a kispadot, és az arra járó szegedi - jó idő­ben - mindig látott ott állni vagy ülni néhány művészt. Káldor Jenő és Mucsi Sán­dor, két jóbarát olyan han­gosan beszélgetett, hogy a túloldalon is érteni lehetett minden szavukat. Ámbár Vili bácsi sem adta alább. Recsegő hangon dicsérte Csáky Béla vasárnapi gól­ját, aztán anyámtól érdeklő­dött, hogy na, Irma, hogy van a család, tanul-e rende­sen a gyerek, nekem meg kijárt csontos kezéből koba­komra a barack... Meg ne feledkezzünk nejéről, Re­viczky Etelkáról, az ének­kar egykori tagjáról, aki mindig ott ült mellette, az­tán együtt baktattak haza ebédelni. Elmúlt már a kispad zsi­bongása is, mint annyi min­den más... Vili bácsi 35 év­vel ezelőtt, 1965. december 30-án kapta meg az égi be­hívót, és elment örökös tag­nak egy másik, ismeretlen világba. Teste a Dugonics temetőben - a névadó köze­lében - pihen, és végtelen álmában bizonyára sokszor megjelenik neki az a régi. kedves kispad, a szegedi színház művészbejárója előtt... Apró Ferenc Nagy László: Tükörkép

Next

/
Oldalképek
Tartalom