Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

tefanici RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD „Itt nem lehet Jézus Krisztusra hivatkozva emigrálni..." Tíz óra körül odasétált a kispadhoz, helyet foglalt, sétabotjára tette kezét, és elbeszélgetett a jövó'-menó' művészekkel. Egy amerikai erdész egész életét arra áldozta, hogy dokumentálja a hópelyhek belső struktúráját. Cserkésztáborból a munkatáborba Házak, kövek, kerítések Pollák László a szegedi zsinagógában, (Fotó: Schmidt Andrea) Helyek. Egy ház, egy foghíjtelek, egy partszakasz. Összeszorul szivünk, mosolyra húzódik szánk, könnybe lábad szemünk, eszünkbe jut egy évtizedek óta nem látott arc, ökölbe szorul kezünk, és megállunk egy pillanatra vagy tovasietünk, megfogadva azt, többé elkerüljük még a környéket is. A megannyi szegedi polgár közül válasszunk ki egyet, Pollák Lászlót, hagyjuk, hogy vezessen minket a városban keresztül-kasul és meséljen a kövekről, a házhelyekről, a kerítésekről, meséljen az életéről. (Egyemeletes ház a Gogol utcában. Közel százéves épület, a háború előtt a Straub-család tulajdona volt, amelynek legismertebb képviselője, Straub F. Brúnó a Magyar Népköztársaság elnöki tanácsának egykori elnöke. Pollák László az épület egyik magasföldszinti lakásában 1920-ban látta meg a napvilágot és itt él ma is. Igaz. nem ugyanazok a bűtorok között.) „Ebben a házban nőttem fel. Takarékossági okokból télen csak egy szobát fűtöttünk, a díványom ott volt, ahol most ül. A lakásban semmi sem maradt meg, mivel a második világháborúban kifosztották. Amikor a munkaszolgálatról hazajöttem. orosz katonák laktanyáját találtam benne. Két tárgy volt ismerős: az ingaóra, mert őket is érdekelte a múló idő, és egy vitrin, tetején Lenin mellszobrával. A városparancsnok elintézte, hogy visszaköltözhessek apámék házába és megtarthassam az ingaórát és a vitrint. Amikor az oroszok innen átpakoltak a Kölcsey utcába, mindenáron vinni akarták a két tárgyat. Háromszor mentem vissza ezért a két darabért, amely régi életemre emlékeztetett, de ők mindannyiszor utánam jöttek. Végül Römer bácsi közeli fűszerüzletében rejtettem el az ingaórát és a vitrint. Kegyetlen emlék fűz az ebédlő- és hálószobabútorhoz, a nagy fotelhez és a csillárhoz is. Anyám nővérének a férje Budapesten bútorgyári elnök volt, de Auschwitz-ből soha nem tértek haza. A bútorok Széli Kálmán téri villájukból kerültek hozzánk a második világháború befejezését követően. Ebben a házban született a lányom, halt meg édesapám és feleségem édesanyja. Az udvari homokozóban játszottam kisgyermekként, akárcsak a lányom néhány évtized múlva. Külföldi kiküldetéseim idején a hetvenes-nyolcvanas években lezártuk a lakást, és amikor hazatérve felkattintottuk a villanyokat, ott találtam a fogkefét, ahol letettem." (Foghíjtelek a Gutenberg utca 24. szám alatt, ahol hamarosan vélhetően újabb társasházat húznak fel. Az új lakók már nem fognak tudni róla, hogy az itt korábban álló épület egy olyan szervezetnek adott otthont, amely ma már igazi kuriózumnak számít. Az 598. számú, báró Jósika Miklósról elnevezett zsidó cserkészcsapatnak.) „Tizenkét évesen lettem a cserkészcsapat tagja. Nem sok ilyen volt az országban, én csak néhány budapestiről és egy pécsiről tudok. Zsidó volta miatt kezdetben nem akartak minket leigazolni, majd 1933 elején mégis sor került rá, (gy abban az évben részt tudtunk venni a gödöllői cserkész világdzsemborin. Őrsi üléseinket vasárnap reggelente tartottuk a Gutenberg utcai épületben. Azon vetélkedtünk, ki ér előbb oda kitakarítani és begyújtani a kályhát. Fél hatkor keltünk és máris szereztünk egy jó pontot. A cserkészek zöld nyakkendőjének végén a csomót csak abban az esetben szabad kibogozni, ha aznap tett valami jót. A cserkész filozófiája persze soha nem engedi megoldani a csomót: a jó cselekedet csak akkor ér valamit, ha megismétlik. Hazafias, magyar nevelést kaptunk, amely megfelelt a szegedi zsidók irányvonalának. Bejártuk az egész országot, táboroztunk a Mátrában, a Bükkben, a Mecsekben. felkerestünk gyárakat. Végül 1938-ban, az első zsidótörvénnyel betiltották a csapatunkat. A zsidótörvény más módon is befolyással volt életemre: nem vettek fel az egyetemre, így nőiszabó-inasnak szegődtem. Egyébként az egykori cserkészfiúk egy része a cionista mozgalomban dolgozott tovább. Övék lett a Gutenberg utcai épület is, amelyben ugyanazt csinálták mint korábban, csak az ideológia volt más. A cionista szervezethez a neológ hitközségből kevesen csatlakoztak. A második világháború befejezése után, amely számunkra valódi felszabadulást hozott, paráncsnokságom alatt szerveztük újjá a csapatot, végül 1948. szeptember 30-án betiltották a cserkészmozgalmat." (A klinikák, akkor modernnek számító épülettömbjét a húszas évek végén húzták fel. Ma horgászok szállják meg a partot abban a reményben, hogy bálin, csuka vagy jászkeszeg akad horgukra. Hatvan évvel ezelőtt a szegedi kikötő dokkjai húzódtak ezen a szakaszon. 1943 júliusában néhány napra lehorgonyzott egy kétkéményes gőzhajó, melyet még az Osztrák-Magyar Monarchiában építettek, majd a jugoszláv királyság tulajdonába került. Déli szomszédaink megszállásával Magyarországé lett a hajó, bár az oldaláról nem sikerült eltüntetni teljesen a korábbi nevet: II. Karagyorgye. Ez a kétkéményes vitte a tényleges korú magyar zsidó munkaszolgálatosok első csoportját Borba.) „Az utazás előtt Szőregen voltunk beszállásolva. A századparancsnokság összehívta a szülőket, feleségeket és egy német ezredes tájékoztatta őket arról, hogy egy magyar-német szerződés értelmében kerül sor erre az utazásra: Magyarország rezet kap a bányában végzett munkáért cserébe. Nekünk gyanús volt az utazás, noha akkor még nem tudtuk, hogy a magyar keretlegénységet a legkegyetlenebbekből válogatják össze. Amikor a kikötőbe vezényelték az ezerkétszáz munkaszolgálatost, a rakpartot teljesen lezárták, (gy a hozzátartozóinktól sem tudtunk elbúcsúzni. Borban mi voltunk az első magyarok, előttünk hadifoglyok. szerb internáltak dolgoztak az embertelen körülmények között. A felső rétegeket úgynevezett nyitott bányászattal távolítottuk el és tettük a csillékbe, melyeket azután kézzel ürítettünk ki. A magyar keretlegények kínzásai elől vasárnap is inkább a munkahelyre menekültünk. Az itthonról érkezett leveleket rendszeresen felbontották, és a szemünk láttára hajították a tűzbe. A német őreink rendesebbek voltak, egy bajorral például összebarátkoztam. Nem volt szabad hazaírnunk, ezért odaadta a tábori levelezőlapját. A cenzúra Belgrádban lefülelte a lapot, a bajort pedig letartóztatták." (A Boldogasszony sugárút és a Rákóczi utca sarkán áll a lakatlan Bors-ház. Földszintjén cégtábla emlékeztet rá, hogy valaha jól menő fodrászat működött az épületben. 1945-ben itt kapott helyet az a bizottság, amely a vészkorszakot túlélt zsidókat fogadta.) „Naponta egy vonat jött Budapestről, amellyel körülbelül száz túlélő jött haza. A Bors-ház földszintjén fertőtlenítő működött, mivel az emberek féltek a tetvességtől és annak továbbterjedésétől. A fogadóbizottság tagjaként magam is rengeteg olyan embert vártam, akikkel már soha sem találkozhattam." (Házak, foghíjtelkek, partszakaszok. Helyek, amelyektől mosolyra húzódik a szánk, ökölbe rándul kezünk, könny szökik szemünkbe. Pollák László a háború után diplomát szerzett, az ötvenes években megnősült, gyermeke született. Kisebb megszakításokkal nyolcvan éve él Szegeden. Több ezer sorstársával szemben nem akart megválni a házaktól, a foghíjtelkektől, a partszakaszoktól. A helyektől. A múltjától.) Tóth-Szenesi Attila /

dőtlen, csillagos palástját terítette időváltó ünnepünk fölé az ég. Még egy szélfújással sem büntetett az évszázados vérzivatarokért. Mindössze néhány mínuszfokkal keménykedett a magyar talajszinten, frissíteni az emlékezetet, s józanítani. Hisz' hidegebb fejjel könnyebb összeszedni a búcsúzóf ?) század „nagy dobásait". Felidézni, hogy Einstein a XX. század elején alkotta meg a relativitás elméletét, hogy M. Curie felfedezte a mesterséges rádioaktivitást, hogy az 1935-ben végzett próbaadások után rászabadult a világra a televízió, alig hat évvel később elkészült az első digitális számítógép, 1945-ben felrobbant az első atombomba, 1958ban kész az első chip, 1960-ban felfedeztetett a lézer, egy évre rá Gagarin kirepült az úrbe, hét év múlva N. Amstrong a Holdra lépett, kettejük államainak (z)úrös világhatalmi attrakciója közben pedig 1967-ben Barnard frofesszor elvégezte az első emberi szívátültetést, három évvel később készek az integrált áramkörök, 1972-ben forgalomba került az első videojáték, a nyolcvanas években beterítette a világot a zsebszámológép, a kilencvenesekben a számítógép, az internet, a multimédia, a század utolsó évében pedig elkészült a géntérkép, s megszületett vele a döbbenet, hogy mostantól akár az ember is kiónozható... Hogy a kiválókat örökítik-e mesterségesen, ki tudja? A szilveszteri ég mintha azoknak kínálta volna érdemrendként a csillagokat, akik fényezték a kort. Csak kissé távolabbra tartotta a meteormedálokat, nehogy a „szokásos" emberi tülekedés-marakodás közepette méltatlan kezekbe kaparintassanak. Az elérhetetlen körüli békesség áhítatával incselkedett - míg a disszonáns trombitaszólókra részeg kurjantás és követelőzés felelt. A csillagfényeket elkáprázták a szemek elől a szilveszteri Szabó Magdolna Korhajnal - reménnyel színpadok, a petárdák, a tűzijátékok, a buli. Az esztendő-, a század-, az ezredváltó nagy népi dáridó, jól felturbózva, hogy „ezerrel pörögjön": ország- és médiaimázzsal, álomalapítással és sztárgyarapítással. Kinek-kinek ízlése, ízléstelensége szerint. Szabad csatornaválasztással, égi(?) közvetítéssel, földi és föld alá való színvonallal. Ki-ki kutathatta vagy mutathatta, mi az érték (s mily' veszett a mérték), hová jutottunk, mivel értünk a váltókapuba. Persze csak úgy, képletesen. A komoly(kodó) számvetést előbb elvégezték az arra kompetensek; összegzésként aggódva, hogy az önmagán túlnövő technika már fenyegető árnya az embernek. S elvégzi majd az értékelést az utókor ha lesz, és képessége lészen rá. Jósolják: lesz, és más lesz - a technika, a pénz világa után a most következő Vízöntő-jegyben az emberek egymás felé fordulásának ideje jön el, a szeretet, a béke, az emberi értékek kora, az új reményeké. Bárcsak beteljesedne a jövendölés! S ne járnánk úgy, mint az előző ezredforduló jóslatai, melyek a világ végéről szóltak, és nem teljesedtek be, ám következtek helyettük olyan dolgok, amik felértek a világvéggel. S azzal fenyegetnek máig. Mert nem a „világvége"-e az, ha a „buli" akkora, hogy képes elhomályosítani, eltakarni az elmékben a csillagokat, a fényt, az igazi értékeket? Ha úgy női fel egy generáció, hogy számára a világ csak „tök buli", miközben az „ősök" anyagi javaik és hatalmuk „dokumentumosításával" vannak elfoglalva. Ha nem szellemi érték, lélek, tolerancia, segítőkészség, hanem testi örömök dicsérete, harácsolás, „lenyúlás", másokon átgázolás és gyűlölködés dominál. Ha még az ezredváltásra is úgy készülünk, hogy csak a központi bulira van pénz, és Szegeden 2000. karácsonyán nem jut pár ezer forint a büdzséből arra, hogy kinyithasson a tízéves hagyományú, civil kezdeményezésű klub, ahol a magányosok legalább egymástól kaphatnak jó szót szenteste. Ha már nincs mozgósító lelke a karácsonyi adományozásnak sem, csak sablonok vannak, amik szerint a szegény szolidáris az elesettekkel, a gazdag nem ad, ellenben gőgös, a jól menő cég csak akkor ád, ha híreiheti jótékonyságát a médiában. Ha lassan ott tartunk, hogy az önzetlenül mások felé fordulókat lesajnálják, az állam meg pályázati paplrfalak közé kényszeríti, ellehetetleníti az önkéntes segítőket, miközben feleslegesen újra „kitalálja" saját klientúrájú intézményrendszerében azt, ami civilben már régesrég működik a rászorulók megsegítésére, az emberség bizonyítására. Ha... Ugye ezer ha van még? S ugye mindegyiken úrrá tudunk lenni, hogy ne takarja el egünkről a csillagfényeket?! Mert a nagy találmányok áldásai és átkai közepette átörökíteni vagyunk képesek az emberi értékeket is! Látjuk a XX. századdal elballagó zsenik között Teréz anyát is. S tudjuk, hogy karitatív hajlam, önzetlenség nélkül nincs egymás felé fordulás, szeretet, béke. Nincs semmi, amivel belépjünk a megmaradás reményében az új évszázadba, évezredbe. - Csak fenyegető árnyékával embert, világot pusztítani képes technikai fejlődés van. Csak „buli" van. S ha végetér? Hánykolódunk kábult, zaklató, zavaros álmokban, felriadva pedig rémült pillantásunk a csillagos helyett felhős égre vetjük, és mire észretérünk már zúdúl ránk a vihar. Mi marad utána? Mi marad utánunk? /

gaz, hogy a remény hal meg utoljára? - kérdezgettem újév hajnalán a fagycsontú faágra reggelizőasztalomhoz telepedett varjút. A morzsák reményében nem felelt. Csak nekiborzongatta fekete tollait a Nap harmadik év ezre db eli első sugarainak, hogy a fekete színt kékesre változtassa. Kápráztató volt. Csakúgy, mint ülni 2001. január elsején délután a múltszázadi találmányú televízió előtt, s nézni Fülöp atyát, mint folytat örök küzdelmet azért, hogy elmondhassa máig érvényesen: „l-egyetek jók, ha tudtok! "