Délmagyarország, 2001. január (91. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-20 / 17. szám

tefania RIPORT • KULTÚRA • TUDOMÁNY • ÉLETMÓD ,Ha Toscani művész, akkor ne kelljen hozzá pulóvert is vásárolni..." Négyszáz évet felölelő kalendáriumgyűjtemény a könyvtárban Génhibákra vezethető-e vissza a leukémia? egedi bicska halála Csatári László özvegye árul a szegedi piacon. (Fotó: Schmidt Andrea) Mikszáth Kálmán anekdotázá csavarral emelte be a szegedi Sziráky-bicskát a halhatatlanságba. (Milyen a magyar iparos?) Tízezret rendelne az angol ügynök, de Sziráky uram avval utasítja el, hogy becsületes embernek egy is elég. Érdemes a tizezret megjegyeznünk, mert előjön még. Ismerek olyan embert, akinek legalább ötven bicskája van. Apai örökséggel indult a gyűjtemény, nagybátyja hagyatékával duzzadt, de ha akárhol a világban megakad a szeme egy formás és jó anyagú bicskán, föltétlenül megveszi. Olasz, svájci és spanyol is van. Szegedi nincsen. Amikor a Hortobágy egyik poétája elsóhajtotta a nótát, és beleénekelte a világba, hogy elvesztette a zsebbe való kését, újdonság lehetett még a bicska minálunk. Kést hordott akkor még a magyar, és annak csizmaszárban volt a helye. Régtől fogva aggaszt viszont, hogyan kerül egymás mellé a kés meg a gyűrű? Mert kése után elvesztette a réten a karikagyűrűjét is. A bicska fogyóeszköz, de a gyűrű ujjon viseltetik, és ritkán veszik. Észre vehettem volna már Bálint Sándor szótárában, és főleg A szögedi nemzet című hatalmas munka második kötetében, de a gondolat nem mindig úgy ugrik, ahogyan szeretnénk. Már ő is említi a jegybicskát. A menyasszony kapta azt is, a jegygyűrűvel együtt. Ott van a múzeumi kiállításon a Zsoldos-műhely temérdek portékája között a formás jegybicska is. De ha így van. akkor nem poétafiú énekelte először, hanem pacsirtahangú pásztorlányka? Réten, réten, sej a kassai réten... A mai babonák meg se engednék, hogy tűt, ollót, kést' ajándékba adjanak. Elszúrja a barátságot. A jegyességet nem szúrta el? Bonyolult lesz azonnal a világ, ha egy kicsit belegondolunk. Elárultam tehát, most is Bálint Sándor ösvényén indultam. Olvastam előtte Mikszáth írását is, Tömörkényét is, saját bicskahordó mániám mellett is voltak már utalásaim a szegedi bicskára. Említődik Sziráky József, aki a híres-neves halbicskát megalkotta annakidején, a náderhicska, és a ma már múlt századinak mondható Gasparics Péter. Zsoldos János, Becsey Mihály, Deutsch Mór és Fritsch Ferenc. A precízség mintájaként Mészáros Ferenc szakdolgozatára támaszkodik a nagy tudós a finom mesterség bicskakészítő részleteinek leírásában. Vegye elő a kötetet, aki többet akar tudni róla. Jegyezgettem a múzeum külön termében a tárlókba rakott bicskák és kések neveit. Görhe bicska, paraszt bicska, halbicska - kicsi is, nagy is, egyágú is, kétágú is -, jegybicska, náderhicska, paprikahasító bicska, szalonnázó bicska, penecilus és szemzőkés. A kések között a bárd a király, ott van a tyúkszemvágó kés, a borotva, a kenyérvágó kés, a szúrókés, a tésztavágó kés, a kacorkés, a vadászkés, a maskarabicska és az olló. Pásztorok készségét nem láttam, pedig juhászember körmölő bicskája nélkül sánta lett volna a nyáj, és a kergeséget se gyógyíthatták volna. Nyeletlen bicskát se találtam penge nélkül. Az abszolút semmi, olyan, mint a fúratlan kút. A késes mester műhelye is itt van. Elámul az ember, amikor bogarászni kezd benne. Csongrádon készül a szegedi bicska Találomra mentem be a panelváros garázsműhelyében Gyurki Jánoshoz. Azért találomra, mert csak őt találtam ebben a szakmában. A Bartók térit is fölhívtam előtte, de indulóban voltak vidékre, nem értek rá a beszélgetésre. Álságos ügynök jelmezében léptem be emide: - Tízezer bicskát vennék. - Akkor maga most nagyon rossz helyre jött. - A szegediből. - Még rosszabb. A szegedi bicska meghalt. - Mikor temették? - A háború után mindjárt. - Ennyire elkéstem? Hol tanulta a szakmát? - Fritsch Ferenctől. Az OTI mellett volt a műhelye, de a ruhagyár köszörűse volt. - Fritschet Bálint Sándor is említi, örülök, hogy legalább tanítványával beszélhetek. De én késest keresek, nem köszörűst. A cégtáblára elöl a késes van írva. - Mondom, szegeden a bicska meghalt. Fölrajzolja a pultra a halbicskát. A kicsit is, meg a nagyot is. Tudja róla, hogy Sziráky József csinálta, de ha én ilyet keresek, Csongrádra menjek, a Csatárihoz. - Csináltam én is, de csak a magam örömére. Az úszó bicska az igazi szegedi. - Mitől úszó? - A halnak az úszója van a nyél végén. Azt is fölrajzolja a pultra. Szegeden még mindig forog az idegen. Es ahogy a mi fiaink képesek külföldről hazatérni bicskával, negyvenkilenc után az ötvenedikkel is, aki itt jár-kel, az is venné és vinné, ha Szeged neve rá lenne írva. És ha békebeli jó portéka lenne! Amilyenből az ötvenbicskás szegedi professzor is veszeget. Hitványra egy fillért se áldoz. Amilyet Sziráky is, de Csatári is csinált. Szeged egyszerűen nem tanulta meg reklámozni magát. A szegedi papucs még megvan Palotás János keze alatt, de bolti változatát annak is Szombathelyen készíttette a szocialista könnyűipar. A lassan kiadói vállalkozássá váló szegedi nyomda se merte fölírni köteteire: Szegedi könyvek. Villanyra járó nyírógépet hoz be egy asszonyka, köszörülni kéne. Egészen új még, ilyen hamar elkopott? Eredetileg is tompa volt. Ha cigányköszörűs lenne Gyurki János, biztosan elvállalta volna, mert az mindenáron az én rezgőkéses villanyborotvámat is meg akarta köszörülni harminc évvel ezelőtt, noha olyat még nem is látott. 0 azonban előkapta vásárhelyi kollégája névjegyét. Oda vigye el, neki van szerszáma hozzá. De micsoda gyár lehet az, amelyik eleve tompán adja ki a gépét? Késesről ilyesmit elképzelni se lehetne. Inkább Távol-Keletről Útba esik jövet-menet, beugrottam a gyilokboltba is. íjászboltnak hirdeti Varga Zoltán, jázminlelkem ragasztja csak rá ezt a nevet. Tőröket, késeket, bicskákat is árul. - Szegedit is? - Létezik még szegedi bicska? - Ezt kutatom én is. - Hiányosak az ismereteim. Amikor nyitottam a boltot, elmentem mindenkihez, aki gyárthatna ide való jó bicskát. Sehol nem foglalkoztak velem. Az egyik azt mondta, ha megrendelek ötezret, akkor gilt az üzlet. Mert neki föl kell szerszámoznia hozzá magát. Ötezret én életem végéig se tudnék eladni. - Fejlődött mégis a világ. Sziráky József azért utasította el az angolt, mert tízezret kért. Most mór legalább ötezer a beugró? - Baj lett volna, ha megrendelem. Ugyanolyan jó minőségben azt se tudta volna vállalni. - A régi késesek a gyári pengét is átkalapálták tüzesen is, hidegen is, hogy kristályszerkezete javuljon. A kéziszerszámgyár eredetileg bicskagyárnak indult. - Hol van az már? - Ha ráíratná a nyelére Szegedet? - Édesapám egyik álma, kellene olyan ajándékcsomagot összeállítani, amely például tápai szatyorból állna, benne Pick-szalámival, szegedi papuccsal, esetleg szegedi bicskával. Orvos az apám, de ilyen gondolatok is előveszik. - Úgy tudom, hasonló ötletek más fejekben is forogtak már. - Ide városmarketing kellene. - Honnan szerzi he késeit? - Távol-Keletről. - Közei-Szeged nem jobb lenne? - Ha lenne szegedi, akkor is baj lenne vele. A szalonnázó bicska például szóba se jöhetne. pedig igen elegáns fajta. Amelyiknek nyolc centinél hosszabb a pengéje, az már közbiztonságra különösen veszélyes eszköz. És a reklámmal összefüggő dolgokat leginkább nők kultiválják, ők pedig ellenérzéssel vannak minden kés iránt. - Ennyire kiment a divatból a jegy bicska? - Volt az is? Csongrádi Szegeden Csongrádra kellene mennem, hogy a szegedi halbicska születését megnézzem, de nem mentem. Jártam már Csatári Lászlónál idestova tíz évvel ezelőtt, írtam is róla, és le is fényképeztük szépmívű bicskájával. Igazándiból már akkor is fölösleges volt elmennem, hetente kétszer láthattam volna a szegedi piacon. Ide mentem el szerdán, asztalát meg is találtam, de rossz hírrel: meghalt szegény. Özvegye állja a piacot. Korábbi beszélgetésünkre emlékezem. - Miért nem készít csak halbicskát? Mondjuk, tízezret! - Volt egyszer öt, mind az ötöt megvette egy professzor. - Ha ráütné a nyelére, hogy szegedi? - Nem sokra mennék vele. A drága nem kelendő. Maradékból árul az özvegy, legalább negyven fajtából válogatnak az emberek. Mind kitűnő, rajta van, hogy Csatári márka. Az egyik atyafi, túl a nyolcvanon, azt mondja, csak a megszokott bicskával tud enni. Vett egyet, holnapra talán megszokja az újat is. Benéztem egyik nagy áruház bicskás boltjába is. Van ott zsákszámra mindenféle. Távol-keleti, Közel-nyugati, és mind drágább, mint amennyire Csatári László a halbicskát kalkulálta. A szegedit a multik se fedezték még föl. A csongrádit se, a kecskemétit se, a vásárhelyit se. Pedig vihetnék a nagyvilágba. Horváth Dezső m t éhány hete történt, új év 1V második hétfőjén, amikor még nem jött he a kopogós fagy. Mintha bura alatt lett volna a város, langy volt a lég, az emberek kissé értetlenül sétálgattak a csodálkozó Klauzál téren, télikabátban. Igen, új év második hétfőjén kimentem a reptéri tavakhoz - nem, nem horgászni, léteznek időszakok, mikor az ember szinte elfogy, akár a hold -, hűvölten figyelve, miként csavarodik rajtam egyre följebb, s fon mind szorosabb gyűrűibe az óriáskígyó, az öregedés. Arra gondoltam: még újdonság ez az érzés, és ez csupán az előőrs, bizonnyal visszahúzódik, aztán egyszer, pár év múlva, elkövetkezik újra, s onnantól kezdve meghatározza az életemet. Egészen lágy ónszínhen úsztak a néptelen, néma tavak. A Keramit üvegtiszta volt, másfél méterre is le lehetett látni meredeken zuhanó mélyéhe. A partoldalból gyökerek lógtak a vízbe, rajtuk fonalas alga, éppúgy, amint a víz alját is betegzöld alga ritkás szövedéke borította, halvány, téli alig-élet, vegetáló vegetáció. A tóalj fölött egy kis csuka lebegett, mozdulatlan úszókkal, mint egy víz alá süllyedt, aljzaton heverő, régi nádlevél. Dermedten feküdt, alig érintve a tó alját. Mellette telelő keszegek egykedvű csapata úszkált egykedvűen, ott köröztek a csuka fölött, egy-két farokúszó-legyintéssel métereket tettek meg, csak a lendület vitte őket tovább. Az egyik keszeg úsztában megérintette a csukát, az moccanástalanul maradt, nem reagált. Mentem tovább a tóparton, elszürkült kórók, ragadáncsok közt. Az út magasan vezetett a víztükör fölött, a másik oldalán is meredeken zuhant le a mélybe. A gödör alján valóságos erdő, kefesűrű bozót. - Gyerekkoromban itt még víz volt, még villantózni is lehetett a hihetetlenül átlátszó, nádtorzsás, sötét-aranysárga vízben. Különösen az egyik oldatán narancspiros villantó volt csukára eredményes. Ezt sokáig Farkas Csaba Szoba a W: nem tudtam mire vélni, de aztán megláttam, hogy egy piros hasú tarajosgőte miként száll föl levegőt venni a tóaljról, s megértettem a dolgot. Roskatag stégek vezettek a víz fölé, sehol ilyen élénkpiros úszójú vörösszárnyúakat nem fogtam, mint itt. Zafírkék-citromsárga naphalak szintén jöttek, egy ízben kerek úszójú, halványpiros compó is horogra akadt. Csodálkoztam rajta, a szakkönyvek azt írják, a compó olajzöld. Hát ez nem olajzöld volt. - Most fácánt rejt a bozótos, a deres csipkebokor, tövises, fanyar som, lefagyott bodzás sűrűjében titokzatos zörgések kelnek életre, ahogy elhaladok mellette. Láthatatlan madár mondja: Piii... piii... A vasúti töltésen túl: a Tejes élettelennek tűnő tükre. Nem annyira átlátszó, mint a Keramit, zöld lebegő algák vízfestéke színezi. - Tíz évvel ezelőtt, nyáron A.-val, a fősorokban, a félig víz alatt lévő, halott fák szomszédságában horgászva, láttuk: méterhosszú amurok napoznak a tó közepén, lassan mozgó, sejtelmes, fekete árnyak. Ha felhő takarta el az eget, beleolvadtak a víz színébe, ha újra előjött a napsütés, lassan-lassan újra föl lehetett fedezni őket is. A tó fölött vitorlázógép lebegett, éppoly hangtalan, mint lenn az amurok. Egy horgász nagy lendületet véve bedobott, a horgon két szem kukoricával. A part, s az amurok között félúton ért vizet a kőkeményre tömött etetőkosár, a halak nagy burvánnyaI eltűntek a mélyben. Emlékszem, kárászt akartam fogni. Az úszó percenként iramlott, rézsútosan, a mélybe, a bevágáskor mindig félig kifejlett, még csak kékülő naphal realatt zegtette magát a levegőben, a horgon. A fehérarany fényű, elnyurgult ezüstkárászok nem jelentkeztek. Egyszer aztán megmozdult a mellettünk lévő, víz alatti erdő, inogtak a vízből kiálló, fehérszürke, halott ágak, s öklömnyi buborékok pattantak szét a tó tükrén: valami mocorgott odalenn. Újabb tó, a Gumis. Átlátszó víz, kopott, tél-lekopaszított nádszálak. - Egyszer, sok éve, hideg, borongós nyárban horgásztunk a sárgásfehér, erózió-koptatta parton. Csodás lösz-alakzatok, löszhaha, miegymás. Mögöttünk a repülőtér szikkadt gyepe, mozdulatlan, apró sportrepülők. Parttal párhuzamosan fújó, barátságtalan szél borzolja a ridegkék víztükröt, fekteti, sodorja az úszót, és csupán néha jön egy-egy ezüstkárász. Nádirigó mondja a susogó nádrengetegben, láthatatlan: Kara-kara-kí-ki! - Körben a parton horgászok - innen tudom, hétvége volt az a sok év előtti, régi nap - gubbasztanak a botok mellett, színes kapásjelzőkarikák himbálódznak a szélben. Az egyik szákban feketészöld hátú, kilós tükörponty piheg félig oldalára dőlve, másutt ezüstkárászok igyekeznek szabadulni a hálószemek közül. Ott, a tó másik végéhen, titokzatosan hallgat egy komor sziget. Nem is sziget: hetonbunker, félig agyagba temetve, kinőtt gazzal a tetején. Mondják: szoba is van ott a víz alatt, óriásharcsák rejteke. Egy horgász kifigyelte őket, s folyamatosan a bunker falához közel dobta a horgot. Fél évig csak oda dobált, s fél évig nem történt semmi. Aztán egyszer: hatalmas rántás, az acélbot karikára görbül, befékezett orsóról füstöl a vastag zsinór, és... Szűnik a húzás, ernyedten lazul he a zsinór, kunkort vet a víz tetején. A harcsa bemenekült bunkerébe, a rejtekbe, s valami betonszegély, rozsdás szögvas elvágta a zsinórt. A

zóta - állítólag, de ezt nem mondja biztosra senki - búvárok is lementek a bunkerba, nagy fényerejű lámpákkal, de lámpákra nem volt szükség, látták: egymást átölelő, oszlófélben lévő emberpár lebeg a víz alatti szoba kristálytiszta terében, megvilágítja őket a ferdén besütő, sápadt fény. A nő szőke, hosszú hajú, a férfi félkopasz. A kimeredt szemek fehérek. Mi történhetett itt? A testeket halványan bevonó, bolyhos penészgombarétegen tornyos házú, termetes vízicsiga: nyomában csík marad. A buborékok szakaszosan, a lélegzés ritmusában, üreges hangon törnek fölfelé a búvárok légpipájáhól. ...Amikor visszafelé tartottam a tavak partjától újév második hétfőjén, még mindig ónszínű volt a langyos, néma táj, mintha félig színes tévé képernyőjén nézném. Sirályok húztak éjszakázni közepes magasságban - a tó tükrében láttam őket -, valahová, végestelen, nagy vizek felé.